Törvényháznak nagy ablakán,
Bekukkant szép napsugár.
Barokk terem díszes falán,
Árnyat rajzol félhomály.
Kevély bíró ül a székben,
Törvénykönyvben lapozgat.
Könyörület nincs szívében,
Halált kéjjel osztogat.
Ifjú harcos áll előtte,
repesz tépte bal vállát,
Vétke nincsen, de erénye:
Hőn szerette hazáját!
Puskatűzben, közelharcban,
Lángba gyújtott tankokat.
Nem rettent meg fegyverzajban,
Győzött szív és akarat!
Dicső napok, szép reménység,
Hamar messze szálltatok.
Velünk maradt kinzó kétség,
Lélekölő bánatok.
Bajnoka szent szabadságnak,
Kit nagyvilág megcsodált,
Áldozat lett árulóknak,
Reá szórtak száz halált.
Gyalázó vádbeszéd után,
Áll hazafi védtelen.
Dicsfény ül magas homlokán,
Pelyhes arca vértelen.
Itéletet tesz bősz biró:
“Kotéláltali hallál!”
Az udvaron áll már bitó,
Gyermekhős fejére vár.
Tiltakozik a védelem:
“Honszeretet nem vétség!”
Válasz robban: “Nincs kegyelem!
Betelt türelmi mérték.”
Anyja felsír fájdalmasan:
“Fiam tizenötéves!”
Hozzá teszi félőn, halkan:
“Itélet szörnyű, téves.”
Megfogja gyötrő félelem:
“Biró úr, kegyelmezzen!
Kincsem! Egyetlen gyermekem!
Lerogyva összerezzen.
Évek múltán, bitó alatt,
Hóher mordul: “Van szava?”
“Isten áldd meg jó anyámat,
Éljen a magyar haza!”
