Antal-Ferencz Ildikó írása először megjelent A Family Magazinban nyomtatott formában.
Hogyan is éltük meg tavaly az első karácsonyunkat, legfontosabb családi ünnepünket az Egyesült Államok keleti partján, New Jersey állam Denville nevű kisvárosában? Bár bőröndjeinken kívül harmincöt dobozzal költöztünk a tengerentúlra, amikor az utolsót is kinyitottuk, kiderült: a díszek sajnos otthon maradtak… Nagyon elszomorodtam, mert mindig is fontosak voltak számomra; akadtak közöttük még a gyermekkoromból származók is. „Ismét egy karácsonyi újrakezdés – gondoltam. – Vajon hány ilyen lesz még életemben…?”
Eszembe jutott ugyanis, amikor elsőéves budapesti egyetemistaként úgy határoztam, hogy leteszem az összes vizsgámat, és csak utána utazom haza, Erdélybe, így 1994-ben életem első (és remélhetőleg utolsó) karácsonyát töltöttem teljesen egyedül. Aztán eszembe jutott, amikor 2000-ben, édesanyám halála évében először ültünk eggyel kevesebben a karácsonyfa és az ünnepi asztal mellett. És végül az is, amikor 2006-ban összeházasodtunk, és eldöntöttük, hogy csak december 25-én kezdjük el a családi roadshow-t, mert a szentestét kettesben – és majd ha lesznek gyerekeink, akkor velük – töltjük. Ehhez azóta is tartjuk magunkat, egyszer tettünk csak valamelyest kivételt, amikor két éve a családi vacsora után áthívtuk magunkhoz szeretett szomszéd néninket és az őt meglátogató unokáját. És persze emlékezetes marad a 2020-as ünnep is, amikor a Covid-járvány miatt nem tudtuk meglátogatni a nagyszülőket.
Mikulás vagy Santa Claus?
Na de térjünk vissza az időutazásból a tavalyi élményeinkre! Aki azt gondolja, hogy a szirupos amerikai karácsonyi filmek hangulatában telik itt a karácsony, téved. A valóság sokkal földhözragadtabb. A készülődés valódi hangulatát itt sem a filmek hozzák meg – mint ahogyan a boltok sem… Annak ellenére sem, hogy november utolsó napjaiban, amint véget ér a hálaadás ünnepe, rögvest beindul az adventi időszak, az úgynevezett Holiday Season.
Tavaly még élt bennem a vágy, hogy bemenjünk New Yorkba a karácsonyi fényekben gyönyörködni. Elsősorban a kilencvenéves Rockefeller Center előtti óriási karácsonyfát akartam látni és megmutatni gyerekeinknek, amelyet évente félmillió ember látogat meg. Erre végül csak január legelején sikerült sort kerítenünk, de New York-i magyar barátaink megnyugtattak: korábban sem feltétlenül kápráztatott volna el a város, valószínűleg akkor is zavart volna az utcákon folyamatosan áradó tömeg és a csillogáson keresztül is érezhető üres fogyasztásorientáltság. Az üzletek ugyanis ilyenkor roskadoznak a karácsonyi áruktól, és általában meghosszabbítják nyitvatartásukat is. Akad olyan is, amelyik be sem zár az utolsó három napban. Mindenfelé negédes karácsonyi popdalokat hallani, és persze tart a „Black Friday”-szerű őrület is: vannak, akik este az üzletek ajtajánál virrasztanak, hogy elsők között jussanak be a vágyott üzletekbe. Úgyhogy idén már nem biztos, hogy annyira vágyni fogok erre a nagyvárosi adventi forgatagra, inkább abban a kisvárosban fogunk sétálgatni, ahol élünk, hiszen ott is bőven van hangulatos látnivaló.
Amerikai szomszédaink ugyanis már az „ünnepi szezon” elején feldíszítik a kertjüket, illetve a lakásban a karácsonyfát, és gyűjtögetik alá a családi ajándékokat, majd december 24-én a Mikulás elhozza a többit. Magyar ismerőseink nemigen vették át ezt a szokást – igaz, ők is inkább praktikus okokból, mintsem meggyőződésből maradtak a december 6-i Mikulásnál és az angyalok (vagy a Jézuska) december 24-i látogatásánál. Mi is megbeszéltük a gyerekeinkkel, hogy bár Amerikában valóban „ahány ház, annyi szokás” – hiszen rengeteg különböző nemzetiségű és vallású ember él egymás mellett –, inkább ragaszkodunk a saját jól bevált hagyományainkhoz. Egy ismerős édesanya mesélte, hogy kint született gyermekei unszolására egyszer ők is feldíszítették advent elején a fát, ám bevallotta: jócskán elveszett így az ünnep varázsa, úgyhogy visszatértek a magyar szokásokhoz.
Szétszóródva és összekapaszkodva
Így gondolja ezt a passaici magyar katolikus közösségünk döntő többsége is. Tavaly nagyrészt velük együtt készültünk a karácsonyra, ugyanakkor ez a hatalmas távolságok miatt rengeteg logisztikát, szervezést és emiatt fokozott rugalmasságot igényelt. Ez sajnos nem mindig emelte az ünnepi hangulatot, és bizony nem tudta pótolni a tengerentúlon maradt nagycsalád hiányát sem.
A kinti magyarok számára különösen fontosak a magyar közösség programjai: a kézműves vásár, a Mikulás, a rorátémisék, a karácsonyi ebéd és műsor, illetve a betlehemezés. Ezek szerepe ugyanis túlmutat a népi hagyományőrzésen: egyrészt a családok többségének távol élnek a rokonai, így a közös eseményekkel a családi együttléteket is igyekeznek pótolni, és ugyanilyen szerepük van a baráti összejöveteleknek is, amelyekkel a karácsony és a szilveszter közötti időszak szokott telni. A templomi ebédeknek és cserkészprogramoknak, például a betlehemezésnek célja a pénzgyűjtés is, hiszen ezek a szervezetek teljesen önellátóak, semmilyen állami támogatást nem kapnak.
Nagy örömünkre a mi kis passaici templomunkban tavaly felelevenítették a hajnali misék ősi katolikus szokását, de mivel a hívek nagy távolságra egymástól, szétszórtan élnek, csak heti egyszer, szombatonként tudtak erre sort keríteni. Ezért igyekeztem esténként online megnézni az otthoni, zugligeti plébániánk roráté miséit is, bár az igazi élményt mégiscsak az jelentette, amikor mi magunk is ott ülhettünk a gyertyafényes templomi közösségben. Egyik vasárnap egy közeli amerikai templomba mentünk adventi misére, ahol kellemes meglepetésként a helyi gitáros zenekar és kórus is fellépett. Akkor kezdtem megérteni annak a kockázatát, amiről addig csak hallottam: ha valakinek túlságosan megtetszik a helyi (nem magyar) templomi közösség, sajnos egyre kevésbé veszi a fáradtságot, hogy egy vagy több órát vezessen a magyar templomig és haza. Ez bizonyos esetekben természetesen érthető, de ha mindenki és rendszeresen ezt teszi, mi lesz a magyar közösségekkel és a magyar hagyományok ápolásával…?
Karácsonykor nemcsak a házak, boltok és utcák, hanem a templomok is fel vannak díszítve adventi koszorúval, betlehemmel, karácsonyfával, mikulásvirággal. Az ünnepi felkészülés része a jótékonykodás is. A mi közösségünkben például átvették az amerikai templomokban szokásos gyűjtési módot: egy kis feldíszített karácsonyfán lógnak különböző papírokon a vállalások, amelyeknek célja tavaly a kárpátaljai Szent Család Karitász támogatása és általuk az ukrán–román határ melletti régi bányásztelepülésen élő rászorulók segítése volt.
A mi családunk aktívan részt vett a magyar cserkészek betlehemezésén is. A garfieldi csapat házról házra járt (vagyis a szülők segítségével autózott), és négy-öt délutánon át alkalmanként négy-öt magyar családot látogatott meg, hogy bemutassa a gyerekek karácsonyi műsorát.
Megszokott ízek nyomában
A legnagyobb kihívást mégis talán az adventi koszorú, a fenyőfa és a karácsonyi díszek, valamint a karácsonyi ételek hozzávalóinak a beszerzése jelentette számunkra. Az otthon megszokott, klasszikus, gyertyás adventi koszorút itt nem lehet kapni, csak a bejárati ajtókra és középületekre akasztható óriási méretű koszorúkat árulják, így végül nekünk is egy ilyenünk volt a nappaliban. Azon nevetgéltünk a gyerekekkel, hogy Amerikában minden, még az adventi koszorú is kétszer akkora, mint otthon… A karácsonyfa beszerzése már sokkal simábban ment: boltban nem kapható, utcai árusítás sincs, de a farmokon még advent második felében is nagy a kínálat. A díszek viszont ismét sok fejfájást okoztak. Az egyik szombat délután a férjemmel titokban elszöktünk egy nagy bevásárlóközpontba, de rettentően csalódtunk: kizárólag bóvli díszeket találtunk, és bár a vásárlók egy része azokat is rendkívül lelkesen túrta fel, mi gyakorlatilag üres kézzel jöttünk el. Megfogadtuk hát barátaink tanácsát: mint mindent, ezeket is online érdemes megrendelni. Az eredmény egészen elfogadható lett – igaz, időrabló böngészés révén.
Ami a karácsonyi menüt illeti, az itt is változó a magyarok körében, de azért sok közös fogás is felfedezhető. A halászlé vagy rántott hal kevésbé jellemző; van, ahol bor- vagy húsleves, illetve sültek kerülnek az ünnepi asztalra. A töltött vagy székelykáposzta szinte mindenhol része az ünnepi menünek, különösen az erdélyi származású magyaroknál, de legtöbben nem szenteste, hanem karácsony első napján fogyasztják. Gyerekkoromban, Erdélyben nálunk is így volt, a saját családommal viszont új, saját menüt találtunk ki: mi szenteste kacsát, másnap halételt szoktunk enni, amihez a hozzávalókat Amerikában is sikerült beszereznünk.
A kinti magyarok is sütnek mézeskalácsot és diós-mákos bejglit, de sok helyen készül zserbó, pozsonyi kifli, vaníliás patkó is. A mák és dió beszerzése csak elsőre tűnt problémásnak; mint kiderült, minden európai (például lengyel, magyar vagy orosz) boltban kapható. Az árakat viszont nem szabad forintba átszámolni, mert megkeseredik az étel íze a szánkban… Nekünk végül egy eladóként dolgozó magyar ismerős hozott készre darálva, azóta is tőle vesszük. Amit viszont célszerű megfontolni: európai lisztet és élesztőt érdemes venni, különösen annak, aki kalácsot szeretne sütni. Szerencsére erre még az első sütés előtt rájöttünk, így minden tészta szépen megkelt.
Megtapasztalhattuk hát, hogy az adventi készülődés és az ünnep valódi megélése az amerikai magyar családokban és templomi közösségekben a sajátos körülmények miatt nem kevés kihívásba ütközik, de összességében sokkal inkább hasonlít az otthon megszokott magyar karácsonyokra, mint bármely más nemzet ünnepére.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelet A Family Magazinban nyomtatott formában.
