Udvarhelyi Gábor Alabamában éli békés nyugdíjas éveit családja körében. Nehéz út vezetett idáig. Az 1956-os forradalom és szabadságharc fegyveres aktivistái között ugyan nem volt ott, mégis mély történeteket őriz arról az őszről. Elvesztette kedves osztálytársát, két hónap leforgása alatt pedig az Udvarhelyi család átlagos életéből félelemmel és bizonytalansággal teli napok lettek. Hozzájuk hasonlóan számtalan magyar embernek fordult fel fenekestül az élete 1956-tal. Mindannyiukra sorsában osztozunk, mindannyiukra emlékezünk azzal a gesztussal, hogy közzétesszük Gábor történetét az újrakezdésről. 

(A videó felvétel megnézhető itt a weboldalunkon is a vasárnapi élőadás után.)

Interjúalanyunk a forradalom évében a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnázium padjait koptatta. Gábor a Bocskai Rádió adásában egy megrázó történetet mesélt el egykori osztálytársáról, Vizi Jancsiról. A fiatal srác a konfliktus kitörésének első napján felment Pestre, hogy közelről lássa, hogy mi történik. Jancsi története tragikusan végződött: ő lett a magyar forradalom első halálos áldozata. A fiú képe ma fekete keretben ott szerepel az érettségi tablón. Bárki is helyezte rá a soha le nem érettségizett fiút az osztálytársai mellé, bátor volt. 

Barátai csak akkor értesültek arról, hogy Jancsi nincs többé, amikor 1956 novemberének végén folytatódott a tanév. A gimnázium saját halottjának tekintette a fiút, mindenki kivonult tiszteletét tenni. Az osztály 6 tagja a temetés alatt díszőrséget állt a koporsó mellett. A szertartás végén Gábor arra lett figyelmes, hogy a közeli fasor mögül egy ballonkabátos férfi figyel és fényképez. Ennek a momentumnak akkoriban nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, pedig kétség sem fért hozzá, hogy miért kíváncsiskodik az az alak. 

Társadalmi célú reklám:


Vizi Jancsival három évig voltak osztálytársak. A fiú az osztály egyik közkedvelt tagja volt, mindenki szerette. A  tanulásban nem tartozott a legelsők közé, de barátai szívesen segítették, hogy az évvégi vizsgákon mindig átmenjen. A tanárok szemében azonban nem tudott kikecmeregni abból a skatulyából, amibe az elején bekerült.. Gyakran figyelmeztették az órákon: „Vitéz, maga megint az eget nézi, nézzen előre és figyeljen a tárgyra, az sokkal érdekesebb.” Udvarhelyi Gábor úgy emlékszik, mintha ma lett volna az a földrajz óra, amikor a tanár erősen alulértékelte a Vízi Jancsi kivételesen jó feleletét. Az elhangzott “ítéletet” követően rögtön társa védelmére kelt, mi szerint Jancsi mondatai nem egy kettest, hanem legalább egy négyest érnek. Mondanunk sem kell, hogy akkoriban nem volt bevett szokás a diákok részéről, hogy bármilyen szinten hangot adjanak nemtetszésüknek, vagy minősítsék az osztályközösség előtt a tanár döntését. Meg is lett ennek a böjtje: Gábor igazgatói intőt kapott, és az édesanyja is egy pofonnal jutalmazta a hőstettet. 

De a valódi megtorlások csak ezután következtek, az aktuális hatalom elkezdte felgöngyölíteni azokat a személyeket, akik bármilyen módon részt vettek a forradalmi cselekményekben, vagy csupán szimpátiájukat fejezték ki a szabadságért harcolókkal kapcsolatban.

Az alabamai nyugdíjas úr nem tartozott azok közé, akik fegyvert fogtak 56’-ban. Családjuk Budapest külső részén élt, arra lettek figyelmesek november első napjaiban, hogy a szovjet tankok nem a városból kifelé sorakoznak, hanem épp ellenkezőleg. Negyedikén hajnalban hatalmas robajra ébredtek, egy szenespincében leltek menedékre. Ott lapultak, várták, hogy vége legyen. Amikor fogytán volt az élelmük, kiment valamelyikük a közeli pékségbe, de végig életveszélyben volt az utcán, hiszen nem lehetett tudni, melyik irányból lőnek. 

December eleje volt, amikor Udvarhelyi Gábor nagyapja arra figyelmeztette a családot, hogy Gábort és ikertestvérét, Marcit, ki ne engedjék az utcára. Elkeződött az orosz terror, gyűjtötték az egyetemista diákokat. Ekkor merült fel az Udvarhelyi családban, hogy Bécsbe meneküljenek. Gábor utolsó emléke a magyar fővárosról a csupa rom: szétlőtt épületek, darabokban álló villamossínek. Az első megálló Győr közelében volt. Időben értesültek arról, hogy a határon az oroszok összegyűjtötték a menekülő magyar családokat. Levél községnél elhagyták a szerelvényt, és a határközeli faluban bújtak meg. Itt is félve tartózkodtak, de a helyiek családtaghoz méltó szeretettel vigyáztak rájuk. 52-en voltak egyben, akik akkor neki indultak az ismeretlennek: féléves csecsemőtől 72 éves öreg úrig mindenféle életkorú volt köztük. Mivel hamar rájuk találtak volna az orosz katonák, elindultak gyalog a határ felé. Csak egy fényszórót láttak távol a sötétben, de tudták, hogy az már Ausztria. A határátkelőtől már csak pár száz méterre voltak, amikor az oroszok rájuk találtak, de fegyvereikkel szemben az osztrák határőrök nyújtottak biztos védelmet. 

Gábor családja baptista vallású, Bécsben az egyháznál kaptak menedéket. A karácsony Salzburgban érte őket, január közepén pedig vonattal mentek tovább abba a német városba, ahol az emigrálni készülők várták a jobb sorsot. Három katonai hajó szállította őket, mindegyiken körülbelül másfélezer emberrel. New Yersey államban szintén a baptista gyülekezet nyújtott segítő kezet Gáboréknak. Az egyház biztosította a lakáskörülményeket, és vállalta a felelősséget a menekült magyarokért. 

Később Los Angelesbe költöztek át, itt folytatódott a beilleszkedés, nyelvtanulás. Gábor és ikertestvére egyetemre mentek, az építészmérnökök világa fogta meg őket. A diplomázás után minden kialakult: diplomájukkal jól fizető állást kaptak, mindketten megházasodtak. Gábor 1971-ben feleségével és két kisfiával fogadta el azt a főmérnöki lehetőséget, ami Ankarába szólította. A törökök vendégszeretetéről csak jó emlékeket őriz: “Nem barátnak, magyar testvérnek neveztek.” Ugyanebben az évben tért haza látogatóba Magyarországra, meglepetést szeretett volna okozni nagybátyjának. Az amerikai útlevelével és magyar vízumával a határőrökből alapos gyanút váltott ki, négy órán át tartott az átvilágítás és a kihallgatás utazása céljáról. A rendszerváltás után egész más fogadtatásban részesült Magyarországon. 2016-ban, a forradalom 60. évfordulójának esztendejében gyűltek össze társaival érettségi találkozóra. Az egykori osztálytársak már bemutatkozás nélkül nehezen ismerték fel a másikat. Egyikük – akivel díszőrséget állt Vizi Jancsi temetésén -, elmondta, hogy a családja pár nappal azelőtt látta a temetés felvételeit a televízióban. Gábornak ekkor bevillant a kép a ballonkabátos személyről…

“Hogy mit jelent a szabadság, csak azt tudja, aki elvesztette a szabadságát.” – Gábor gyermekei és unokái már az Egyesült Államokban születtek, számukra egész más a szabadság fogalma. Az 1956-os eseményekről sokat beszél a fiatalabb generációnak, akik nehezen tudják elképzelni, hogy apjuk/nagyapjuk valósága milyen volt egykor. Felfoghatatlan egy mai fiatal számára a besúgói rendszer, az, hogy az embernek minden szavára ügyelnie kellett.

Gábor hősként tekint szüleire, hogy mindent feláldoztak annak érdekében, hogy a család biztonságra és békére leljen. Ötvenévesen, nyelvtudás nélkül, kecsegtető munkalehetőség nélkül vágtak neki az ismeretlennek, hogy gyermekeikre szabad jövő várhasson.

Dorgay Zsófia
Kárpátalja

Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Az Önök jóvoltából, mi tovább segítjük a kárpátaljai magyar újságírókat ebben a nehéz időben! Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!

Támogatom!

Kárpátalján születettem, jelenleg is itt élek. Igyekszem aktív és hasznos tagja lenni a közösségemnek. Hamar felismertem a kisebbségi életben rejlő értékeket és előnyöket. Az írást még gimnáziumban elkezdtem, majd az egyetemi magyar diákszervezet sajtósa voltam. A Bocskai Rádióval egészen friss a kapcsolatom. Boldog vagyok, hogy cikkeimmel segíthetem a munkájukat.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.