Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A pozsonyi (felvidéki) születésű, 2000 óta New Jersey-ben élő Bott-Varga Denisát nemrég ismét a New Brunswick-i, 110 éves múltra visszatekintő Magyar Amerikai Atléta Klub – Kulturális Központ (HAAC) elnökévé választották. Denisa a helyi Csűrdöngölő néptánccsoport aktív tagja, majd vezetője volt a 2000-es évek eleje óta, 2014-tól a HAAC különböző tisztségeit betöltve 2020-ban választották meg először elnöknek. A Covid azonban derékba törte a biztatóan induló generációváltást (is), így három év után lemondott, idén viszont egy új tisztikarral visszatért a HAAC élére. 2023-ban a diaszpóráért végzett kulturális munkája elismeréseként Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszttel tüntették ki.
Miért és hogyan kerültél Amerikába?
Pozsonyban születtem, vegyes nyelvi házasságban. Anyai nagyapám szlovák volt Árva megyéből. Három fiatalabb testvérem van. 12 éves koromban Dunaszerdahelyre költöztünk, ahol a felnőtt tánccsoportban táncoltam, így sokat utaztam már gyerekként is, szüleim nélkül. Azóta is szeretek utazni, különböző kultúrákat megismerni. 18 évesen Angliába mentem bébiszitternek, 21 évesen pedig ide, Amerikába. Kalandosan kezdődött az ittlétem, az öt napos au-pair képzés után kaptam egy vonatjegyet Stamfordból (Connecticut) Trentonba (New Jersey), de mivel több órát késett a vonat, és akkor még nem volt mobiltelefonom sem, ott este 10-11 körül csak az üres állomás várt. Pár óra várakozás után végül újra kijött értem a család, ahova kiküldtek gyerekvigyázónak. Egy évig velük éltem West Windsorban. Márciusban elkezdtem haladó angol tanfolyamra járni és a tanárnőm, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, adott egy telefonszámot, így találkoztam Katival, aki az apukája munkája miatt élt ideiglenesen New Brunswick-on, és aki a következő hétvégén megmutatta nekem a várost. Akkor még a magyar klub a régi helyén volt, a magyar templomok, cserkészet és iskola mellett működtek még magyar hentesek és egyéb boltok. Tőle hallottam a tánccsoportról is, így a következő pénteken már ott voltam a Csűrdöngölő próbáján. Ez 2000 április elején történt, és június elején már felléptem a helyi Magyar Fesztiválon, és onnantól kezdve minden egyes Magyar Fesztiválon jelen vagyok, táncolok és dolgozom.
A néptánc szeretete a családodból jön?
A családomban soha senki nem táncolt kimondottan együttesben, senki előttem nem foglalkozott csoportos népi kultúra neveléssel, viszont mindkét szülőm és a nagyszüleim is nagyon jól énekeltek és táncoltak, szerettek mulatni. Amikor én születtem, még épp csak elkezdődött a táncházmozgalom. Én imádtam apummal táncolni otthon vagy lakodalmakban. Amikor a nagyszüleimhez mentünk minden hétvégén, Pozsonyból Bősre, azt az egy órát végigénekeltük. Addig könyörögtem apumnak, hogy szeretnék táncolni, hogy elvitt a Szőttesbe, ami Felvidéken egy amatőr, de nagyon magas színvonalú hagyományos néptánccsoport. Soha nem felejtem el azt a felvételit. Lementünk egy pincehelyiségbe a belvárosban; azt se tudtam, hova megyünk. Apum annyit mondott, hogy amikor oda bemész, csak csináld, amit kérnek tőled. Hárman ültek ott, a Szőttes vezetője és koreográfusai és azt kérték, hogy énekeljek egy dalt, tapsoljak vissza egy ritmust és forogjak egyet. A húgom is elkezdte, de őt nem fogta meg annyira ez a világ, engem viszont nagyon. Nekem onnan nem volt visszaút. Amikor elköltöztünk Dunaszerdahelyre, a Csallóközi felnőtt tánccsoportba kerültem. Középiskolás koromban a szüleim hétvégeken nem nagyon láttak. Sokat utaztunk Szlovákiában és Magyarországon, de Görögországban, sőt az egykori Jugoszláviában is turnéztunk, pont a háború alatt. Tanítani is korán kezdtem: 14 évesen én lettem a tánctanárunk asszisztense, és vele jártam más csoportokba is tanítani. 16 évesen vettem át a gyerekcsoportot. Amikor visszajöttem Angliából, egy másik tánccsoportban, a Dunaágban táncoltam, New Brunswick-on pedig becsatlakoztam a Csűrdöngölőbe, tehát a néptáncot nem hagytam abba soha.
2000-ben egy évre jöttél Amerikába. Miért maradtál?
A New Brunswick-i táncosok lettek a barátaim is, és már nem siettem haza, de az au pair programmal nem tudtam volna maradni, és keveset tudtam volna utazni. Mivel kizárólag legálisan akartam itt maradni, kitaláltuk, hogy iskolába fogok járni. Ildikó barátnőm javasolta, hogy felvételizzek a Pittsburgh-i Duquesne Egyetemre, ahol az iskola mellett van egy profi tánccsoport, akiknek korábban még a teljes ösztöndíja fedezve volt. Fel is vettek, de akkor már sajnos nem teljes ösztöndíjat adtak a táncosoknak. Nekem még évi tízezer dollárt kellett volna hozzátennem, miközben 600 dollár kölcsönnel jöttem ki Amerikába, így le kellett mondanom arról a lehetőségről. Végül egy sokkal olcsóbb, közeli community college-ba jártam két évig, s közben különböző amerikai családoknál éltem, délelőtt iskolába jártam, délutánonként gyerekekre vigyáztam és házimunkát végeztem, abból fizettem az iskolát. Mielőtt azt elvégeztem, a William Paterson Egyetemen felajánlottak egy teljes ösztöndíjat a jegyeim alapján, ott szereztem meg a pénzügyi diplomámat. De nemcsak az iskola miatt maradtam… Párommal, Varga Istvánnal Csűrdöngölőben ismerkedtem meg. Ő családja révén került Amerikába, 17-18 évesen, Pápa környékéről. 2003-ban összeházasodtunk, 2005-ben fejeztem be az egyetemet, és utána születtek a fiaink. Zalán István 17, Tobor János 15 éves. Tobor születése után fél évvel sajnos vissza kellett mennem dolgozni. Három évig dolgoztam egy sebésznél, egészségbiztosítási adminisztrációval és műtétek szervezésével foglalkoztam. Közben vezettem a Csűrdöngölőt, tanítottam a Mákvirágot és aktívan részt vettem a klub életében; de akkor még nem a tisztikarban.
Mikor lettél a Csűrdöngölő vezetője? Mivel is járt ez?
Valamikor 2001-2002-ben. Nekem nem volt kérdés, amikor megkérdezték, hogy csinálnám-e, nekem ez nem volt új. Tíz évig ifj. Hajdú-Németh Lászlóval vezettük. Számomra ez volt a legjobb időszak. Lacival nagyon jól dolgoztunk együtt, míg felesége, Ildikó, az Életfa zenekar prímásaként a zenei hátteret biztosította. 2013-ban viszont ők Magyarországra költöztek, és nem volt más férfi tánctanár. Néha Kosbor Istvánnal tanítottam, máskor egy-egy táncossal, illetve amikor 2015-ben elkezdtek érkezni a néptáncos KCSP-sek (Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasok), akkor velük. Összesen 18 évig vezettem a Csűrdöngölőt. Mivel jár egy néptánccsoport vezetése? Próbákat kell levezetni, táncokat betanítani. Amikor régebben egy-egy hétre hívtunk jól ismert tánckoreográfusokat Magyarországról, azalatt minden este volt próba. A koreográfiát ők összerakták, utána viszont a vezetők felelőssége volt, hogy a csoport megtanulja azt, és a megfelelő szinten elő is tudja adni. Másfél-kétórás színházi műsorokat adtunk elő. Ahhoz ki kell találni a műsor folyamatát és a koreográfiát, a táncokat betanítani, zenéket összeválogatni, zenészekkel egyeztetni. Mindig kell valaki, aki a nagy egészet egyben tartja, de sok más ember munkája is benne van, nélkülük nem menne. Régebben például Hajdú-Németh Kati volt a jobb kezem a viseleteket illetően: azokról dönteni, megkeresni, előkészíteni. Évente minimum két táncházat szerveztünk és sokat utaztunk is. Rendszeresen jártunk a pennsylvaniai Magyar Tanyára, New Yorkba, és többször voltunk Connecticutban, Bostonban, Washington DC-ben is. Emellett a HAAC Mákvirág gyermek tánccsoportját is tanítottam, szintén 2001-től. Volt olyan is, amikor nagyobbik fiam másfél éves volt, a nagy hasamra ültettem, úgy mentem végig a fesztiválon és szerepeltettem a csoportomat, pedig aznapra voltam kiírva szülni a második fiammal. Csak akkor kellett szünetet tartanom, amikor Zalán két-három évesen nagyon féltékeny lett, és nem engedte, hogy más gyerek megfogja a kezemet a próba alatt, így akkor kiestünk pár évre. Ő ma a Csűrdöngölőben is, Tobor a Mákvirág ifi csoportjában táncol. Volt pár olyan évem, amit így visszagondolva fogalmam sincs, hogyan csináltunk végig. Amikor a gyerekeim ovisok-kisiskolások voltak, dolgoztam, péntek este a Csűrdöngölőt vezettem, szombatonként a Pici Maci baba-mama klubot vittem, ahol énekeket-dalocskákat tanultunk, és utána még levezettem a Mákvirágos próbát is. Közben a klubban pénztáros voltam. Egy őrültek háza volt az életünk; ma már nem tudnám megcsinálni. A Csűrdöngölőt 2019-ben adtam át Török Melindának, aki évek óta nagyon segítette a munkámat. Miután a klubban kulturális alelnök lettem, már nem tudtam eljárni próbákra, és nem tartottam helyesnek, hogy esetleg döntéseket hozzak olyasmiről, amit személyesen nem látok. Ezért megkértem, hogy vegye át. Ha vannak nagyobb döntések vagy problémák, ma is megbeszéli velem, megkérdezi a véleményemet, rajta vagyok a leveleken, de nem veszek benne aktívan részt. A Mákvirágot viszont a mai napig tanítom. Nem is tudnám elképzelni az életemet tánc nélkül. Fiatalon barátokat, értelmet és boldogságot adott, Amerikában pedig azon keresztül találtam újra otthonra és közösségre. Ezt a kiváltságot szerettem volna megosztani minél több emberrel a tanítás révén is. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy 2023-ban a diaszpóráért végzett kulturális munkám elismeréseként a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszttel tüntettek ki.
Az említett Pici Maci gyakorlatilag a hétvégi Széchenyi Magyar Iskola része. Az iskolában is tanítottál?
Nem, azt sosem mertem volna vállalni, hiszen én csak szlovák iskolákba jártam; soha nem tanultam magyar iskolában a magyar nyelvet. Viszont nagymamám, anyum és nagynéném magyar könyvesboltot vezettek Pozsonyban, annak idején az volt a legnagyobb magyar könyvesbolt egész Csehszlovákiában. Csak nemrég tudtam meg, hogy nagymamám volt felelős a magyar könyvek behozataláért Magyarországról. Én ott töltöttem az első 12 évemet, magyarul olvasni és írni tehát otthon tanultam, nem az iskolában. A beszélgetés egyébként nálunk ugyanúgy ment, mint sok kevert családnál: elkezded a mondatot egyik nyelven és befejezed a másikon, attól függően, hogy a családon belül kihez szóltál és miről. A mai napig anyumhoz szlovákul szólok, apumhoz magyarul, de ha egy asztalnál ülünk, keverjük. Amikor gyerekeim megszülettek, szlovákul beszéltem hozzájuk. Miután vissza kellett mennem dolgozni, férjem volt velük napközben, ezért esténként már nem akartam olyan nyelvet beszélni velük, amit ő nem ért, így én is magyarul beszéltem velük. Bárcsak ragaszkodtam volna a szlovák nyelvhez is!… Ma már csak Zalán emlékszik néhány szóra. Éveken keresztül szlovákul köszönt nekem. Amikor hazajártunk Felvidékre, még az elején bíztam benne, hogy megtanulnak szlovákul; mindenkinek mondtam is a családban, hogy szlovákul beszéljenek velük, de persze mindenki a könnyebb utat választotta, hiszen két-háromévente látták őket, és olyankor nem akarták őket egy olyan nyelvvel kínozni, amit nem vagy alig ismertek.
Neked, akinek mindkét nyelv egyformán fontos, ez egy veszteség, de tegyük hozzá: a magyart legalább ismerik és használják Amerikában is, hiszen mindketten végigjárták a hétvégi Széchenyi Magyar Iskolát és Óvodát. Térjük vissza a HAAC-hez. Mikor és hogyan kerültél a tisztikarba?
2013 decemberében, Kovács Mózes, akkori elnök pénztárost keresett. A két kisgyerekem mellett épp félállást kerestem, ezért nem akartam vállalni, de mivel nem találtak senkit, a szavazás előtti este végül igent mondtam a felkérésre. Nagyon nehéz volt, hiszen rengeteg munkával járt, mondhatni ez is egy félállás, különösen, ha jól akarod csinálni. Hozzáteszem, a klubban lévő tisztségeket mindenki önkéntes alapon vállalja, nem jár fizetéssel. A két lány, akik utánam jöttek, Bartalis Timea és most Mihály Imola, ugyanúgy szívvel-lélekkel csinálják, egy fél munkaidőt ők is beletesznek. Sok az esemény, kevés az önkéntes, a pénztárosi munka pedig nagyon bizalmi és óriási felelősséggel jár; nem lehet beugrót keresni, s ha épp nem érsz rá, nem adhatod át másnak csak úgy egyik napról a másikra a kulcsot vagy a könyveket. Ma már egy kicsit jobban rendszerezve van minden. Előttem Horváth István volt a pénztáros két évig, már ő is sokat változtatott, de őelőtte például még teljesen kézzel írott könyvelés zajlott. Tehát sok mindent kellett rendszerezni, kitalálni; például a ma is használt QuickBooks könyvelő rendszert velem kezdtük a klubnál. Közben munkát kerestem, de akkoriban nem nagyon voltak részmunkaidős pénzügyes állások. Teljes állásba akartak felvenni, de azt nem mertem vállalni a klub és a gyerekek mellett. Sokaknak ez érthetetlennek tűnik: miért a klub volt a prioritás, ami önkéntes munka, és nem fordítva? De én akkor így gondolkodtam. Amit elvállalok, azt jól akarom csinálni; akár önkéntes, akár fizetett munkáról van szó.
Meddig voltál pénztáros és hogyan lettél elnök?
Három évig egyedül vittem, a negyedik évben viszont végre találtam egy félállást, ezért kérésemre Stumpf Marika, a klub első női elnöke segített. Ismertük egymást, tiszteltük egymás munkáját és megbíztunk egymásban, kettéosztottuk a munkát. Ő akkor már nyugdíjba ment, jobban ráért bejárni a klubba, így ő végezte az irodai munkát, én pedig a könyvelői részt; esténként, amikor a gyerekek már aludtak. De később már tényleg nem tudtam folytatni, mert fokozatosan átkerültem teljes állásba. Felajánlottam, hogy elvállalnám a belső könyvvizsgáló feladatot, hiszen tudom, miről van szó, de arra nem volt igény. Viszont egyre több fiatalabb hölgy kezdett dolgozni a kulturális csoportban, akik megkértek, legyek kulturális alelnök, mert szükségük van valakire, aki jól ismeri a klubot és tudja őket képviselni. Addigra már 15 éve szerveztem programokat a néptánccsoportnak és a klubnak is. Mindig is ilyen voltam, ilyen a természetem, szeretek tervezni, szervezni, alkotni. Ez már a középiskolában is meglátszott, amikor az iskola évzáró bankettünket szervezve elmentem a városi limonádégyárba, hogy szponzoráljanak minket üditőkkel. Visszatérve, a 2018-as tagsági gyűlésen az alelnökválasztás során a jelölő bizottság egy régebbi vezetőségi tagot, a tagság viszont engem javasolt a pozícióra. Két személy jelölése egy ilyen pozícióra azért is nagyon ritka, mert az emberek nem szoktak versengeni az önkéntes munkáért. Engem választottak meg. Az egyéves kulturális alelnökséget követően egy évig gazdasági alelnök voltam, 2020-ban pedig elnök lettem.
Két nagy kihívással is meg kellett küzdened: összedolgozni a régi vezetőségi tagokkal és együttélni a Covid-járvánnyal. Hogyan sikerült?
Nagyon pozitívan kezdtük a 2020-as évet. Sok fiatal tag bekapcsolódott, de nagyon sok idős is maradt, óriási tisztikar alakult. Mindenki nagyon pozitív fejleményt látott annak a kevert csapatnak a felállásában, a beiktatási ebédre is rengetegen eljöttek. Nagyon motiváltak voltunk, tele tervekkel. Legfőbb célom volt végre összekapcsolni a két generációt: tanuljunk egymástól, mindenki tegye bele azt, amiben jó és ügyes, és hozzunk létre egy erős magyar klubot. A lelkesedés egész március 14-ig tartott, amikor viszont azzal kellett felhívnom mindenkit, hogy a Covid-járvány miatt le kell fújnunk a márciusi 15-i ünnepséget. Igaz, a fiatalokkal még azon a hétvégén kimentünk a klubhoz tartozó telekre, és a gyönyörű tavaszi időben nekiálltunk takarítani, pakolni, készülni a járvány utáni időkre. Még akkoriban is kitartott a kezdeti eufória, mert nem gondoltuk, hogy sokáig fog tartani a járvány. Tagsági gyűlést nem tartottunk, csak néha összejöttünk kitakarítani a klubépület egy-egy részét, hogy kihasználjuk az időt, hiszen az épületet fenn kellett tartani. Júniusban, ahogy megengedték ötven személy találkozását, azonnal elkezdtük újra szervezni a programokat; távolságtartással, maszkkal, ahogy elő volt írva. Június elején megünnepeltük az Összetartozás Napját a telken, minden szervezettől meghívtunk egy-két vezetőt és eljött B. Nagy Péter konzul, az akkori New York-i közösségi diplomata is. Később visszahoztuk a tagsági és tisztikari gyűléseket is, a szabadban tartottuk a táncpróbákat, az iskola megszervezte az évzárót és újraindult a cserkészet is, kint a telken. Újrakezdtük a pénteki vacsorákat is. Bent a klubban megfőztük és kivittük a telekre, ahol az emberek átvették, később felállítottunk egy nagy sátrat, kitettünk asztalokat, székeket. Nemcsak régi szokás szerint havonta, hanem hetente volt vacsora. Gyakran 100 személyre kellett főzni. Miközben a klub általában nyaranta zárva van, mi végigdolgoztuk a nyarat. Szerveztünk apák napját, július 4-i Függetlenség Napját, pikniket, bográcsozást, csillagos ég alatti filmvetítést, egész addig, amíg nem jött a nagyon hideg ősz, és be kellett jönni a tanyáról. Utána a klubban folytattuk távolságtartással, maszkkal, a tanyáról behozott fertőtleníthető műanyag asztalokkal. Még akkor is hetente volt vacsora; tényleg nagyon igyekeztünk, mert tudtuk, az embereknek szükségük van a találkozásra; ők maguk is mondták.
Ez így sikertörténetnek tűnik, pedig a valóságban mégsem volt teljesen az…
Én nem mondanám, hogy nem volt sikeres. Ahhoz képest, hogy egy világjárványon mentünk át és a legtöbb közösségi program és magyar klub világszerte bezárt arra az időre vagy akár végleg, mi végig nagy lelkesedéssel dolgoztunk és szolgáltuk a közösséget. De mindezt hét-nyolc emberrel csináltuk végig, míg a tisztikarnak akkor majd’ 30 tagja volt. Család és munkahely mellett rendkívül fárasztó volt. A Covid alatt megváltozott a kapcsolat az idősebb és fiatalabb generációk között. Amikor a járvány leállította az időseket, hirtelen utolérte őket a kor. Nagyon nehéz volt ezt látni, megélni még inkább. Az önkéntes munka csodálatos dolog, de a közösség támogatása nélkül nem megy – és most nem szóbeli köszönetről beszélek, hanem a részvételről és az együttműködésről. Mi nemcsak az idős generációtól, hanem más, a szűk magon kívüli fiataloktól sem éreztük akkor a támogatást. Egyik oldalról azt hallottuk, hogy „mi nem így szoktuk csinálni”, a másik oldalon pedig nem volt érdeklődés. Úgy éreztük, ha bármikor egy lépést előre haladtunk, utána két lépés következett vissza. Ami egy órát igényelt volna, néha hármat is elvett. Teljesen kifáradt az a hét-nyolc személy, aki akkoriban nagyon sokat dolgozott. Egyszerűen kiégtünk.
Volt más oka is annak, hogy 2022 végén lemondtál? Teljesen visszavonultál?
Voltak személyes okaim is, a munkahelyemen egyre több feladatom lett és a családomra is jobban oda kellett figyelnem. Több mint tíz évig a klub volt a prioritás számomra, a személyes életemet is aköré építettem, és akkor úgy láttam, ezen változtatni kellene. A mi gyerekeink jóformán a klubban nőttek fel, az elmúlt tíz évet ott töltötték. Ők voltak a „hozd ide-vidd oda-emeld fel” segítőink. A tanyán a fűnyírástól az ünnepélyeken a székek felállításától a szemétfelszedésig, vagy épp a felszolgálásig és elpakolásig a két gyerekünk rengeteget dolgozott. Ezek után nagyon örültek annak, hogy már mertük őket otthon hagyni, és ha mi eljöttünk egy gyűlésre, nekik nem kellett ott lenniük. A férjem is mindig támogatott; segített akkor is, amikor nem volt a tisztikar tagja, még a tánccsoportok vezetése idejében is. Vele sokszor beszélgettünk arról, miért is csináljuk ezt a munkát. Az önkéntes munka lényege, hogy a közösséget szolgálod, nem rólad szól. Nekünk a klub egyfajta családi tevékenységgé vált. Itt volt az ideje, hogy a család legyen az első. Az elnökségről lemondtam, de tisztikarban maradtam bizalmi tanácsadóként.
Mi történt 2023-ban, amikor a korábbi vezetők visszatértek az elnökségbe?
Röviden: nem volt vállalkozó az elnöki pozícióra, de még a gazdasági alelnökire sem. Két korábbi elnök, bizalmi tanácsadóként vették át a klub vezetését, elnök hiányában. Bár vállalásuk tiszteletreméltó volt, ez nem volt szerencsés megoldás. Oka van annak, hogy miért van csak egy főszakács egy konyhában. De ez akkor kényszerhelyzet volt, és nem volt más megoldás. Különösen nehéz dolguk volt, mert 2023-ra már tényleg nagyon kevés fiatal aktív tisztikari tag maradt a klub körül és csak három kulturális szervező volt, akik újak voltak a tisztikarban. Ugyanis míg Covid-járvány az idősebbeket megállította-lelassította, a fiatalabbakra is nagy hatással volt: kiestek az önkéntes munka lendületéből. Emellett sok olyan, demográfiai és életstílusbeli tényező is befolyásolta a helyzetet, amelyek már a járvány előtt is fennálltak, sok éven keresztül tudtunk róluk, mégsem foglalkozott vele igazán senki. Például, 2000-2002 körül volt az utolsó nagy kivándorlási hullám, ami New Brunswick-ot elérte; azóta nem nagyon jönnek ide új emberek Magyarországról vagy a Kárpát-medence más magyarlakta tájairól. Néhányan persze megfordulnak itt az USA keleti partján, főleg New Yorkban és közvetlen vonzáskörzetében, de jellemzően csak néhány évre, munkavállalási céllal. A hosszú távon New Jersey-ben tartósan letelepedő, családot alapító fiatal már nagyon ritka. Utánunk tehát egy egész generáció hiányzik, így a mi gyerekeinkre is többletmunka vár majd a klub fenntartásában. Sajnos, a klub hosszú évig aktív tagjainak gyermekei és unokái, a második és a harmadik generációs magyarok nem aktívak a klubban, tisztelet egy-két kivételnek. Nagy változásokat hozott a modern életstílus is. Egészen a XX. század végéig az emigránsok olyan közösségeket teremtettek az új hazájukban, ahol otthon érezhették magukat, ahol ismerős volt a nyelv, a szokások, az étel, a zene és a tánc is. Erre ma jóformán nincs igény, mert azonnal rá tudunk csatlakozni a magyar kommunikációs csatornákra, nézhetünk magyar filmeket, hallgathatunk magyar rádiót, online beszélgethetünk óceánon túli szeretteinkkel, barátainkkal és olyan gyakran látogathatjuk egymást, ahogy a pénztárcánk bírja. Ami pedig az önkéntes munkát illeti, régebb sok asszony nem dolgozott állásban, korábban szültek, negyvenes éveik végére kirepültek a gyerekeik, így heti szinten tudtak főzni, programokat szervezni, segíteni a klubban. Manapság viszont mindenki dolgozik, és a nők jóval később, harminc-negyven év felett szülnek. Így az elmúlt években küzdködünk azon fiatal nyugdíjasok hiányával, akiknek már felnőttek a gyerekeik, már meg van alapozva a karrierjük és esetleg anyagi hátterük is, de még mindig van bőven erejük és idejük a klubot vezetni. Tehát sok olyan, korábban nem ismert, nem jellemző tényező van manapság, ami befolyásolja a közösségünk életét. Ezeket el kell tudni fogadni és meg kell tanulnunk rugalmasnak lenni.
Ezek olyan körülmények, amelyekkel minden közösségben érdemes lenne szembenézni. 2024 szintén rendkívüli évként indult a klubban: betöltetlen elnöki pozícióval. Végül miért vállaltad az elnökséget?
A 2023-as év nagyon sok embernek megmutatta, hogy ez így nem megy tovább. Tavaly év végén az egyik korábbi elnök megkérdezte, nem jönnék-e vissza, de én nemet mondtam. Ugyanabban a felállásban, ugyanazokkal a módszerrel, elképzelésekkel és elvárásokkal nem akartam vállalni. Ezért úgy indult az év, hogy nem volt választott vezetőségünk, csak egy feltételes kulturális alelnök, de még klubmenedzser sem. A háznagyok pedig mindannyian idősek voltak. Közben mi, a fiatalabbak, sokat beszélgettünk egymás között, amikor összejöttünk a klubon kívül, baráti társaságként – merthogy az évek során barátok lettünk, bár 10-20 éve még nem feltétlenül ismertük egymást. Amikor kiderült, hogy a klubot a bezárás veszélye fenyegeti, összehívtam egy beszélgetést azokkal, akikről úgy éreztem, fontos számukra a klub túlélése. Ez egy hosszú beszélgetés volt, ahol mindenki elmondhatta a maga kínját-baját. Egyetértettünk abban, hogy a klub és a klubhoz kötődő magyar közösség fennmaradása mindannyiunknak fontos, így felmerült a kérdés: hogyan tudjuk megoldani, hogy tovább működjön és ki hogyan hajlandó segíteni? Végül oda jutottunk: ha mindannyian benne vagyunk, ha egymást támogatjuk és nem hagyjuk cserben, akkor elegen vagyunk ahhoz, hogy továbbvigyük, de csak és kizárólag együtt. Tudom, hogy az idősebb generációból sokan megsértődtek ezen a döntésen, mi viszont úgy éreztük, már mindent megpróbáltunk, és tovább már nem lehet várni. Vártuk, hogy átadják; nem ment. Próbáltunk velük együtt dolgozni; az sem ment; sőt, egyre jobban széthúzott a két társaság, ahelyett, hogy közelebb került volna egymáshoz.
Hogyan történt a döntés ismertetése a taggyűlésen? Milyen volt a visszhangja?
Tudtuk, hogy mielőbb cselekedni kell, mert az idő gyorsan telik, és az éves események szervezésével le voltunk maradva és nagyon közeledett a legnagyobb eseményünk, a Magyar Fesztivál. Abban a hónapban épp halasztani akarták a tagsági gyűlést a következő hónapra, így kérni kellett, hogy mégis legyen. Azon bemutattuk a javaslatunkat: kérésükre válaszolva, készen vagyunk együtt elvállalni a klub vezetését, teljes tisztikarként. Természetesen voltak, akiknek nem tetszett, különösen, hogy nem velük előre megbeszélt tervvel álltunk eléjük. Ahogy említettem már, nem volt szándékunkban senkit bántani. Megoldást kellett keresnünk. Némi huzavona után a javaslatot elfogadták, az új tisztikari tagságot megszavazták, az új tisztikar letette az esküt és a következő héten már szervezte is az első rendezvényt. A klub továbbra is nyitva áll mindenki számára, aki része szeretne lenni ennek a közösségnek. Bár most egy fiatalabb társaság vezeti a klubot, mindannyian megbecsüljük mindazt, amit az idősebbek tettek és tesznek. A múltat tisztelnünk kell, tanulni belőle és ragaszkodni is kell hozzá, hogy el ne vesszen; de úgy, hogy ne legyen a saját kárunkra és mi magunk ne váljunk múlttá. Mi épp azért maradtunk itt; és nemcsak a klub miatt, hanem a New Brunswick-i magyar közösség miatt. Nagyon bízunk benne, hogy az idősek támogatni fogják a fiatalokat úgy, ahogy korábban önkéntesként mi is támogattuk őket. Hamarosan itt a Magyar Fesztivál, ami több ezer vendéget hoz a “magyar utcába”. Ha nem lesz segítségünk, kénytelenek leszünk magán a fesztiválon is változtatni. De reméljük, közös erővel fogunk dolgozni és újra sikeres évünk lesz.
Kik a vezetőség tagjai és elnökként hogyan látod az újfajta együttműködést?
Huszonnyolcan vagyunk az új tisztikarban. Mohi Zsuzsi a gazdasági alelnök, Bézi Ildikó a kulturális alelnök, Mihály Imola maradt a pénztáros, Varga István lett a manager. A korábbi elnökök megmaradtak bizalmi tanácsadónak. Bár az évek során a legtöbben már voltunk a tisztikar tagja, ebben a felállásban még nem dolgoztunk együtt, úgyhogy még össze kell szoknunk, de bízom benne, hogy az év végére kialakul egy olyan fajta együttműködés, amikor már tudod, hogy a másik mit gondol és csinál anélkül, hogy külön megbeszélnétek. Mindenkinek kicsit más a háttere, más az érdeklődési köre, mást hoz magával, de ebben az a jó, hogy így gazdagabb program-választékot kaphat a közösség. A klub mérete és alapvető működése olyanok, mint egy nagy cégé, de mindannyian önkéntesek vagyunk, akik a család és a fizetett munka mellett vállalják ezt a nem kevés munkát, ezért a feladatokat és a pozíciókat nem tudjuk úgy kiosztani, mint egy cégnél. Figyelembe vesszük, ki miben ügyes, mire van ideje és a legfőbb célunk most, hogy senki ne érezze úgy, hogy egyedül van és beleszakad a munkába, ne égjen ki, ahogy mi a korábban. Ha épp valaki nem ér rá elvégezni a feladatát, helyettesíti őt más, aki ráér, még ha az nem is az ő feladata. Igyekszünk elosztani a kulturális feladatokat úgy, hogy ne mindig ugyanazok szervezzék a programokat, és néha a szervezők is vendégként, családjukkal, barátaikkal tudjanak részt venni az egyes eseményeken. A cél, hogy segítjük és motiváljuk egymást, és ez remélhetőleg másokat is ösztönözni fog arra, hogy legyen kedvük önkéntes munkát vállalni a közösség javára.
Milyen saját események várhatók, amire már most készülnötök kell?
Az első, márciusi programunk, Leblanc Győző és Szeredy Krisztina koncertje, szó szerint az ölünkbe esett. Váratlan volt, de nagyon pozitívan alakult, mind a szervezők, mint a közönség részéről. Május 4-én lesz a tisztikari beavató. Ez év elején szokott lenni, de idén az ismert okokból elcsúszott. Most a tavaszi bállal kötjük össze: lesz vacsora, tánc, zene, ének plusz a tisztikar bemutatása. És természetesen maradnak a havi vacsorák, februárban volt halas vacsora, márciusban halászlé és túrós csusza, áprilisban vadas. És már nagyban zajlik készülődés az idén június elsejére eső éves Magyar Fesztiválra, amely Észak Amerika legrégebbi és legnagyobb magyar utcai fesztiválja, amin közel 10.000 vendég fordul meg évente. Mivel ilyenkor több ezer vendég látogat be a klubba is, hogy magyar ételeket vásároljon, több száz önkéntes óra munka vár a segítőinkre. A bevásárlást és az önkéntesek toborzását már elkezdtük. Júniusban még tervezünk egy pikniket a telken, utána jön a nyár, ami programok szempontjából nyugalmasabb időszak. Ilyenkor sokan elfelejtik a klubot, elmennek vakációra, de egyeseknek akkor is dolgozniuk kell, hiszen vannak javítások, bérlések, számlákat, adókat kell fizetni és már tervezni kell az őszi-téli időszakot. Az ősz programok szempontjából sűrű lesz, ahogy általában minden évben az, ezért időben meg kell tervezni.
Említetted, hogy korábban elnökként a két generáció összehozása volt (lett volna) a célod. Most mi?
A rövidtávú cél az volt, hogy gyorsan újraindítsunk mindent, azaz tovább működjön a klub. A hosszú távú terv pedig az, hogy a klub ne csak egy különálló szervezet legyen, hanem egy valódi közösségi hely, amely sokféle módon együttműködik a többi magyar szervezettel. Mi szívesen biztosítjuk a helyet és örömmel várjuk, hogy jöjjenek és élettel töltsék meg a klubot ők is. Idén év elején itt zajlott a Bornemissza Gergely 5. számú cserkész fiúcsapat alapításának 70. és a Széchenyi Magyar Óvoda és Iskola 50. évfordulója – bár azok az események még nem az új tisztikarral zajlottak –, március végén szintén itt kapott helyet a körzeti cserkész Kodály-hétvége, ahogy minden évben. Május 11-én itt lesz a Mákvirág és a Csűrdöngölő közös nagy műsora, május 19-én pedig a magyar iskola születésnapjának második része, a Móricz Zsigmond Légy Jó Mindhalálig című regényéből készült musical bemutatója. Szeretnénk, hogy más magyar szervezetek is jöjjenek és itt szervezzék a nagyobb programjaikat, ez lenne a klub fő küldetése. Ha kizárólag csak saját programjaink lennének, akkor egyrészt ugyanazoknak az embereknek kellene mindig mindent megszerveznünk, másrészt egy idő után egyoldalú és unalmas lenne a programkínálat. Jöjjenek tehát mások is saját rendezvényeikkel, értékeljék és vigyázzanak rá; érezzék, hogy ez a hely az övék is. Hiszen mindezt nem magunkért csináljuk, hanem az egész magyar közösségért és annak jövőjéért.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
