Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
De Cheke Qualls Anna (Panni) Magyarországon született, gyermekként érkezett az Egyesült Államokba családjával a ‘80-as években. Amerikai férje támogatja a diaszpórabeli magyar közösségért végzett önkéntes munkáját. Fia együtt táncol édesanyjával a Washington DC-Virginia-Maryland környéki Tisza és a Bátori Néptáncegyüttesekben. A Hungarian Folklife Association (HFA) társalapítója, amely a közelmúltban új KCSP-modellként létrehozta a Folklife Ambassador Programot, amelynek első ösztöndíjasai Kertész Kíra és Hajdu Bence.
Hogyan kerültél Amerikába?
Édesapám családja eredetileg Szatmárcsekéről származik – innen az angolosított De Cheke név, mert a Varjú nevet senki sem tudta itt kiejteni, főleg nem a ‘80-as években. Édesanyám családja szintén Északkelet-Erdélyből (Sződemeter) származott, majd Sárospatakon éltek. A szüleim Budapesten ismerkedtek meg, a családjaiknak ugyanabban az épületben volt lakásuk. Öcsém és én ott születtünk.
A családom története nem igazán különleges. Mint sokan másoknak, akik az 1956-os eseményekhez kapcsolódnak, nekünk is van közös traumánk. Anyai nagybátyáim, Demeter Tamás és János, 16 és 18 évesek voltak, amikor elindultak az osztrák határ felé. Menekültként hajóval keltek át az Egyesült Államokba. Több magyar közösség, köztük Pittsburgh, Cleveland és más városok is ideiglenesen befogadták őket, majd útjuk Kaliforniába vezetett, ott telepedtek le. Édesanyám és szülei Magyarországon maradtak. Később nagyszüleim, Demeter Jolán és Károly is csatlakoztak fiaikhoz, míg a már házas édesanyám Magyarországon maradt. A ‘80-as évek végén apámnak lehetősége nyílt arra, hogy poszt doktoranduszként Massachusetts-ben dolgozzon. Ez megnyitotta az utat a családegyesítés előtt – ami talán édesanyámnak megfordult a fejében, de a család többi tagjának nem. Még akkor sem gondoltuk, hogy utunk egyirányú lesz, amikor felültünk a repülőre.
Bálinttal kissé elszigetelt gyermekkort éltünk meg, mert bevándorlóként az „egy csónakban evezünk” mentalitással nőttünk fel: mi négyen a világ ellen. Aztán ahogy idősebbek lettünk, ez a világ kinyílt és sokkal nagyobb lett. Annyi kedvesség, kegyelem és bölcsesség létezik a földön! De 22 évesen tudtam, hogy még sokat kell tanulnom az emberekről és a dolgok működéséről. Talán ezek okok miatt érkeztek meg az életembe a mentorok, mindig a megfelelő időben. Az élettapasztalat a legjobb tanár. Idővel megtanultam, hogy a másokba vetett bizalom, az együttműködés és a közösségben lézetés teljesebb élethez vezet. A férjem, Ray, tökéletes példa erre. Nem is tudom, hogyan érdemeltem ki egy ilyen partnert. Ő sokkal bölcsebb lélek, mint én. Családja Tennessee-ből és Nyugat-Virginiából származik. Nem hiszem, hogy amikor a Match.com-on találkoztunk, gondoltuk volna, hogy ennyire „magyar utunk” lesz. Ő az egyik legnagyobb támogatója az összes magyar kulturális programnak, amiben Leó fiunkkal részt veszünk. Leó teljesen kétnyelvű, mert Ray erre is nagyon figyelt. Fiam és én nagyon szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen ember mellett élhetünk.
Mikor léptél először kapcsolatba a Washingtoni DC környéki magyarokkal?
A Washington DC-Virginia-Maryland környéki magyar közösség nagyon sokszínű: sokan élnek itt tartósan, de szintén sokan vannak, akik csak átmenetileg dolgoznak itt. Először akkor kerültünk velük kapcsolatba, amikor Leó még kisbaba volt. Volt akkoriban egy magyar nyelvű helyi zenei tanfolyam kisbabák számára, Mónika Berger otthonában, Rockville-ben. 15 évvel később a gyerekeink együtt táncolnak a Bátori Néptáncegyüttesben, a regősök között. Pár évvel később bekapcsolódtunk a helyi hétvégi magyar iskolába; majd a helyi magyar cserkészetbe is, ami egyben a családos magyar közösség legfontosabb kapcsolódási pontját jelenti a környéken.
Miért kezdtél el néptáncolni és néptáncot tanítani?
Amikor még Budapesten éltünk, a budai Krisztinavárosban jártam zeneiskolába, ahol hegedültem és a néptáncoltam. Bevallom, az utóbbit utáltam, mert kötelező volt. Van egy régi fotó rólam népviseletben, ahol nagyon szerencsétlenül nézek ki. Miután átkerültem a pesti Trefort-ba, már kevesebbet táncoltam, végül teljesen abbahagytam, amikor Amerikába jöttünk. Egyszerűen nem volt rá lehetőségem. Itt társastáncot, swinget, latin táncot és a kontrát tanultam. És rengeteget teniszeztem. Bálint és én nagyon elkötelezettek voltunk ezen a téren: meccsekre készültünk, hosszan gyakoroltunk. Nem volt sok mindenünk, de amink volt, azt addig feljesztettük amíg csak lehetett. Közben sokat tanultuk a szabadságról, de a fegyelemről és az elkötelezettségről is.
Miközben New York államban éltem és tanítottam, egy ideig egy folk zenekarban is játszottam. A mai napig mélységesen szeretem a táncot, a zenét és a sportot. Sosem vagyunk túl öregek ahhoz, hogy valami újat kipróbáljunk. Amint ragaszkodunk ahhoz, hogy ízlésünk, véleményünk, tevékenységeink alapján határozzuk meg magunkat, identitásunk gyorsan korlátozottá válik, falakat építünk magunk köré. Valahogy így kúszott be az életünkbe a magyar néptánc is. Amikor Leó elég idős lett, elkezdtünk járni a Csipketáborba és más népi programokra. 2021-től Leó Szűcs Jánossal is elkezdett dolgozni. Nem sokkal a fiam után én is elkezdtem táncolni a Tisza Együttesben. Jelenleg a Bátori Néptáncegyüttesben táncolok. Csodálatosak a fiatal cserkészek, ahogy Dömötörffy Éva jelenlegi és Myslenski Adrienne volt csapatparancsnok is. Az együttes tavaly New Jerseybe utazott, és én évek óta nem éreztem magam ennyire jól. A fiatalokban óriási energia, kisugárzás, öröm és jóság van – nagyszerű körülöttük lenni. Mint a legtöbb magyar közösségben a diaszpórában, nem mindig a „képzett” ember tevékenykedik, hanem az, aki a leginkább hajlandó rá. Azt mondanám, hogy én csak egy icipici része vagyok ennek a globális csapatnak. Elképesztő, hogy a különböző közösségekben milyen energiával, lendülettel dolgoznak az emberek – és milyen elkötelezettek a magyar kultúra és a hagyományok életben tartása iránt.
A Tisza Együttesnek érdekes története van. Mesélj róla néhány részletet.
Az együttes 42 éve létezik, ami a hasonló együttesek között rekordnak számít. Cathy Lamont és férje, Rudy Petke alapította – két vállalkozó kedvű amerikai, akik beleszerettek a magyar néptáncba. Minden együttes egy organizmus, és gyakran felveszi a vezetője személyiségét. Cathynek, aki most töltötte be 80. életévét, ugyanolyan boldog és vidám kisugárzása van, mint évtizedekkel ezelőtt. Neki köszönhetően mindannyian egyfajta életörömöt élünk át táncolás közben. Leóval kb. öt éve vagyunk velük, különböző szerepkörökben.
Mióta veszel részt mentorként a KCSP programban? Milyen tapasztalataid voltak eddig az ösztöndíjasokkal?
A KCSP programról néhány éve szereztem tudomást Szűcs Jani barátomtól és mostani kollégámtól. Az ő segítségével kértem, hogy legyen egy KCSP-s táncospárja a Tisza Együttesnek. Ebben együtt dolgoztunk a Washington DC-beli cserkészekkel, mivel nekik is újra kellett indítaniuk a kb. 2018 óta nem működő ifjúsági néptánccsoportjukat. Tanárokat és koreográfiákat hozni a tengerentúlról nagyon költséges vállalkozás, miközben mindannyiunknak szüksége volt új információkra, technikákra és anyagokra. Az első KCSP-ösztöndíjas megszerzésének folyamata bárkinek próbára tenné az erejét. A szervezők nagyon támogatóak voltak, de a logisztika (szállás, szállítás stb.) bonyolult és intenzív – komoly tanulási folyamat, ahogy bármi, amit az ember először csinál. Személyes felelősséget éreztem azért, hogy második néptáncos KCSP-sünk pozitív élményeket szerezzen nálunk. Tavaly Hajdu Bencét kaptuk az Amerikai Magyar Koalícióval közösen. (Bence párja, Kertész Kíra végül Seattle-be ment.) Le a kalappal Lauer Rice Andrea előtt, aki gyakran áldozta idejét Bencével népművészeti ügyekre, amiért nagyon hálásak vagyunk. Csodálatos partner volt ebben az új kalandban.
A mentori szerep számomra azt is jelenti: rengeteg lehetőséget kell biztosítanunk a szakmai fejlődéshez, munkaszervezéshez és kapcsolatépítéshez is. Gondoskodtam arról, hogy Bence utazhasson, találkozzon emberekkel, átlássa és megtapasztalja a magyar diaszpóra teljességét Észak-Amerikában. Mindezt azért, hogy amikor majd hazamegy, erősebb és hatékonyabb vezető, tájékozottabb és empatikusabb ember legyen. Voltunk Kanadában, Chicagóban, Detroitban, a Karolinákban, New Yorkban, New Jerseyben és a Csipketáborban. A Forgatós Együttesből Horváth Tiborral kötött csere révén Seattle-be is eljutott. Bence és Kíra ott is tanítottak, és ide is eljöttek fellépni a tavaly novemberi Magyar Bazárra. 20 órát töltöttem velük az autóban oda-vissza a Csipketáborba, volt lehetőségünk megismerni egymást.
Hogyan született meg a Hungarian Folklife Association (HFA) ötlete, és mi történt az alapítás óta?
A HFA a különböző helyi közösségekkel folytatott, alulról építkező beszélgetések eredménye. Amit tőlük hallottunk, nem volt újdonság: hasonló kihívásokat, lehetőségeket és tapasztalatokat osztottak meg. Néhány egzisztenciális kérdés is felmerült, mint például a toborzás, a hosszú távú fenntarthatóság és a finanszírozás. És voltak logisztikai gondok is: jelmezek, pénzügyi menedzsment, koreográfia, tanárok, stb. Úgy tűnik, most jött el az ideje annak, hogy egyesítsük erőforrásainkat, megosszuk az információinkat, és közös felületet biztosítsunk a kommunikációhoz, az együttműködéshez és a szakmai fejlődéshez.
És most megragadom az alkalmat arra, hogy megemlítsem HFA-s kollégáimat, a társ-ügyvezető igazgatókat, ifj. Magyar Kálmán „Öcsit” és Szűcs Jánost, valamint Toka Noémit, aki elnökséget vezeti. Micsoda csapat! Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem: az embert eredendően arra tervezték, hogy közösségben létezzen. Az egyedüllét boldogtalanságot okoz, szinte természetellenes. Mindannyian egy szuperorganizmus részei vagyunk. A méhek – amelyeket két éve én is tartok – sokat tanítottak nekem erről. Sokkal boldogabbak vagyunk, ha együtt élünk és dolgozunk. Inspiráló, amit az elmúlt több mint két évben el tudtunk érni a barátainkkal és kollégáinkkal a magyar népi hagyományőrzés területén. Újonnan felállított igazgató tanácsunk is tele van lenyűgöző egyéniségekkel: Liz Kovach (Kanada), Tomohiko Yamaguchi (Japán), Eduardo Bonapartian (Argentína) és Egyedi Attila (USA). Novemberben Winnipegben rendezzük meg harmadik, éves konferenciánkat. Kovach Liznek, Langtry Róbertnek és a Kapisztrán Együttesnek köszönhetően kiváló helyszínünk és házigazdánk lesz, csodálatos előadókkal.
Nemrég létrehoztátok a Folklife Ambassador Programot, mint új KCSP-modellt. Mi ennek fő célja és hogyan tervezitek megvalósítani?
A kontinenseken átívelő utazások során kezdtem megfigyelni, hogy a kisebb diaszpóra-közösségeken belül milyen különbségek vannak az erőforrások tekintetében. A tengerentúlon igazából három lehetőség van arra, hogy a fiatalok a magyar identitásukhoz kapcsolódjanak: a hétvégi magyar iskolák, a cserkészet és a népi hagyományőrzés. A kisebb közösségekben egyik-másik gyakran hiányzik, erőforráshiány miatt. Nem az igény, a hajlandóság vagy az érdeklődés hiánya miatt; a forráshoz hozzáférés egyszerűen nem elérhető. Ha nincs egy néptánc együttesed, nincs okod arra, hogy egy évre KCSP-ösztöndíjast kérj, igaz? És ha lenne is, hol lakna kedvezményes áron? Hogyan közlekedne? Valakinek fel kell vállalnia ezeket a költségeket és kötelezettségeket, azaz össze kell raknia a támogatási rendszert ehhez az értékes magyar kormányzati „ajándékhoz”. Őket hallgatva jött az ötlet: felületet biztosítani az erőforrások megosztására a kisebb szervezetek/közösségek között.
A HFA-nagykövetek olyanok, mint a „rocksztárok”, akik programjait a HFA menedzseli. Azt szeretnénk, ha sikeresek lennének, és azt csinálnák, amiben képzettek és jók, azaz programokat, műsorokat alkotnának a népi hagyományőrzés területén. Mi intézzük az összes logisztikát és adminisztrációt az őket fogadó közösségekkel. Ők „csak” felszállnak egy repülőgépre, és az őket fogadó helyszíneken megteremtik a „varázslatot”. A helyszíneket a HFA választja ki a közösségek jelentkezése alapján. A programok minőségének biztosítása érdekében vannak bizonyos követelményeink és elveink, amiket átgondoltan és megfontoltan, nyitottan és rugalmasan szeretnénk alkalmazni.
A nyár folyamán elkezdtük feltérképezni az ezzel kapcsolatos igényeket. Van egy pályázatunk a diaszpórabeli közösségek számára, akikkel – kérelmük elfogadása után – kidolgozunk egy együttműködési megállapodást, hogy mindenki elégedett legyen az eredménnyel. Emiatt természetesen nagyon érdekeltek vagyunk a visszajelzésekben is, csak így maradhat a program rugalmas és átlátható. Jó sáfárai akarunk lenni a KCSP-től kapott erőforrásoknak. Ennek az új KCSP-modellnek a szépsége, hogy csodálatos emberekkel kerültünk munkakapcsolatba. Hatalmas megtiszteltetés volt olyanokkal együtt dolgozni, mint Perge Jani Bostonból, Szibrik Andi és Horváth Tibor Seattle-ből, Kozma Zsuzsi a Karolinákból, Kojic Szabó Izabella, Mertkert Anikó, Krajcz Erzsi Michiganből/Ontarióból, Klatyik Erika Floridából, Sinka Gabi Minnesotából. Ők voltak az új program készséges „teszthelyszínei”. Csapatunk részévé váltak, amíg az egyes helyszíneken összeállt a program. Mindent jó kedvvel, kedvességgel, szenvedéllyel és energiával tesznek. Ugyanúgy érdekeltek Bence és Kíra sikerében, mint mi – ez a közös siker kulcsa. Nagy köszönet nekik.
Az első nagykövetek Kertész Kíra és Hajdu Bence. Miért éppen ők?
Sok oka van annak, hogy Kíra és Bence miért volt jó választás. Nagyon jól kiegészítik egymást abban, ahogyan tanítanak, előadnak, szerveznek és kommunikálnak. Együtt erősebbek. Mivel több mint nyolc éve ismerik egymást, sok mindent meg tudnak oldani együtt, amit mások talán nem. A tengerentúli tartózkodás próbára teszi az embereket – személyesen, szakmailag és kulturálisan is. Az otthoni támogató rendszer hiányának következményei vannak a mentális és fizikai egészségre nézve is. Ha két ember között jó a kapcsolat, az nagyobb stabilitást biztosít az érzelmi hullámvölgyek során. Mindez nagyon számít, ha 9+ hónapot töltesz együtt valakivel. Kíra és Bence rendelkeznek azzal a tapasztalattal is, amire a programnak szüksége van: tanítanak, előadnak és közösséget építenek.
A jelenkező közösségeknek rengeteg választási lehetőségük van: műhelyek, minitáborok, előadások, népi kézműves foglalkozások, éneklés, stb. Ha van rá forrásuk, akkor egy új koreográfia is szóba jöhet. Ráadásul Kíra és Bence akár egy táncház programot is elindíthat. Fáradozásaikért cserébe mentorálást és szakmai fejlődést biztosítunk számukra. Különböző tanfolyamon vesznek részt ahhoz, hogy megkapják a Népművészeti Program Menedzsment bizonyítványukat. A HFA által, kifejezetten a nagykövetek számára kidolgozott program révén új készségeket szereznek az önkéntes menedzsment, pénzügyek, költségvetés, konfliktuskezelés, projektmenedzsment, felügyelet, kommunikáció/marketing és sok más kritikus területen. Pedagógusként felelősséget kell vállalnunk azért, hogy amíg nálunk vannak, gondoskodunk karrierjük fejlődéséről, hogy felkészültebben térjenek haza.
Meggyőződésem, hogy Kíra és Bence jó helyzetben vannak ahhoz, hogy vezető szerepet töltsenek be Kárpát-medencei népi hagyományőrzési mozgalomban, ha úgy döntenek. A KCSP és a HFA révén szerzett tapasztalataik életre szólóan meghatározóak lehetnek. Fiatalként ilyen lehetőséghez jutni többlet felelősséget és elkötelezettséget jelent, meggyőződésünk, hogy ők is jól sáfárkodnak majd vele!
Mik a konkrét tervei az első évre? Jelentkezhetnek-e még szervezetek? És nagykövetek?
Reményeink szerint ebben az évben a nagykövetek tíz közösségnek fognak segíteni. Idén ősszel Bostonba, Floridába, Windsor/Detroitba, Seattle-be és Minnesotába mennek. A tavaszi félévre sikerült kapcsolatot teremtenünk Új-Skóciával (Kanada egyik tartománya), a Karolinákkal, az arizonai Phoenix-el és sok más magyar közösséggel. Novemberig továbbra is nyitva állunk minden más érdeklődő közösség előtt. Fontos a minőség, és a túl sok vállalás hátrányos lehet mind a nagykövetek fizikai/mentális egészségére, mind magukra a programokra nézve. Van egy finom egyensúly, amelyet el kell érnünk és fenn kell tartanunk. A visszajelzés és az értékelés kritikus része mindennek: a közösségek és a nagykövetek meghallgatása, a tanulás és a módszerek módosítása szükség esetén ahhoz, hogy ne veszítsük szem elől a célt: a forráshiány áthidalását és a népművészet újragondolását a következő évtizedre.
Igen, már a jövő évre is gondolunk. A nagyköveti státuszhoz nemcsak képzett néptáncos (és esetleg népzenei) szakembereket, hanem nyitott egyéneket keresünk. A rugalmasság kulcsfontosságú. Az is fontos, hogy edzhető (angolul: coachable) és megközelíthetőek legyen; a tudás és a tehetség nem elég. Tudnunk kell velük dolgozni és együtt tanulni. Az a tapasztalatom, ha aki nem edzhető és nem megközelíthető, annak egyszerűen nem adnak konstruktív (vagy semmilyen) visszajelzést, és így hosszú távon elszigetelődik. Tehát olyan nagykövetekre van szükségünk, akik nyitottak, rugalmasak és élvezik az együttműködéseket.
A KCSP-vel való együttműködés számomra bezárja a kört. Fiatalkoromban Massachusettsben magyar szigetként éltünk, és sok éven át, bár otthon magyarul beszéltünk, nem tartottunk kapcsolatot másokkal. Úgy érzem, nagyon kevés társadalmi tőkénk volt. Remélhetőleg, ha segítünk ezeknek a kis közösségeknek hozzáférni a népi hagyományőrzés új lehetőségeihez, az segíti a toborzási és megtartási erőfeszítéseiket – különösen a fiatalok tekintetében –, és egyfajta stabilitást nyújt számukra. Szívesen látnánk a HFA-ban mind és a tágabb népi hagyományőrző közösségben a meglévő, illetve az új néptánc- és zenei együttesek virágzását.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
