Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Lauer Rice Andrea egy ‘56-os menekült magyar anya és egy sikeres, self-made amerikai apa lányaként nőtt fel. Gyermekkora némileg különbözött saját amerikai magyar generációjáétól. Bár érzelmileg kötődött magyar gyökereihez, többnyire amerikai életet élt, magyarul csak „konyhanyelven” beszélt mindaddig, amíg 22 éves korában Magyarországra nem költözött. Azóta viszont számos ‘56-hoz kapcsolódó projektet indított. Édesanyja nyomdokaiba lépve az Egyesült Államok legnagyobb magyar ernyőszervezete, a 38 000 taggal rendelkező Amerikai Magyar Koalíció (HAC) elnöke lett. A georgiai Atlantában elindította az éves atlantai magyar fesztivált és kezdeményezte az ‘56-os szabadságharcos szobor létrehozását. Négy éven át, 2023 novemberéig a Magyar Diaszpóra Tanács amerikai regionális elnöki tisztségét is betöltötte.

Édesanyád, Lauer K. Edith mesélt nekünk az ‘56-os élményeiről és arról, hogy milyen sokféleképpen próbálta életben tartani annak emlékét családjában és munkája révén. Milyen volt számodra ‘56-os menekült anya és amerikai apa gyermekeként felnőni?

Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy két támogató szülő és nagyon összetartó család vett körül mindig. Apám munkája miatt gyakran, néhány évente költöztünk. Magyarországra is gyakran ellátogattunk, hogy megismerjük magyar örökségünket, időt töltsünk magyarországi családtagjainkkal és megismerjük családunk történetét. Emlékszem, ahogy Nagyapi mellett ülve hallgattam ‘56-os történeteit. Nagymami a Móricz Zsigmond körtéren működő gyógyszertárban segítette a sebesült szabadságharcosokat. Édesanyám 14, Nóra nagynéném 17 éves voltak akkoriban. A gyerekeim most nagyjából ennyi idősek, és mindig megdöbbenek, amikor megpróbálom elképzelni, ahogy ők is egy hasonló helyzetbe kerülnek, amikor egész életük egyik pillanatról a másikra felborul… Tipikus amerikai gyerekként nőttem fel. A magyar identitásunk akkoriban nem igazán volt része a mindennapjainknak. Iskolába jártam, sportoltam, otthon csak keveset beszéltünk magyarul, s bár mindig büszke voltam magyar gyökereimre, csak a főiskola elvégzése és Magyarországra költözésem után vállaltam fel teljesen magyar örökségemet.

ReklámTas J Nadas, Esq
A Lauer szülők, lányaik és vejeik.

És közben mindvégig amerikai is maradtál, igaz?

Igen. Hálás, hazafias amerikai is vagyok! Azt hiszem, mindannyian gazdagabbak vagyunk attól, hogy egyszerre két kulturális identitást élünk meg. Úgy érzem, amerikai magyarnak lenni egy sajátos, nagyon egyedi identitás: mindkét világból a legjobbat kapjuk. Tudom, hogy több amerikai magyar barátom is így gondolkodik, de azért az én gyerekkorom más volt, mint azoké, akiknek két magyar szülőjük volt, akik otthon csak magyarul beszéltek és/vagy a magyar cserkészetben nevelkedtek. Sokan közülük folyékonyan beszélnek magyarul ma is. Én csak akkor kezdtem el a nyelvet tanulni, amikor 22 évesen Magyarországra költöztem. És azóta is tanulom… Ez egyébként a közösségünkben létező egyre nagyobb kihívás. Ha megnézzük a legutóbbi amerikai népszámlálást: 1,3 millió amerikai vallotta magát magyarnak (is), de különböző kutatások szerint kevesebb, mint 6-7%-uk beszéli otthon a nyelvet vagy vesz részt bármilyen mértékben is a magyar közösségi életben, vagyis több mint egymillió, saját bevallása szerint magyar származású állampolgár egyáltalán nem ápolja magyarságát. El kell tehát érnünk és bevonnunk azokat a magyarok származású vagy kötődésű amerikaikat is, akik nem beszélik a nyelvet. Akik az elmúlt évtizedekben érkeztek az Egyesült Államokba, főleg a magyar nyelven zajló tevékenységekre összpontosítanak; miközben a második/harmadik generációs amerikai magyarok jellemzően nem beszélik a nyelvet, de büszkék a magyar örökségükre, és azt valamilyen módon meg akarják osztani a házastársukkal és a gyermekeikkel. Egy görög-amerikai férjjel és két tizenéves fiúgyerekkel teljes mértékben ismerem ezt a kihívást. Közösségünk igyekszik megtalálni a megfelelő egyensúlyt, hogy mindkét csoportot bevonja a magyar eseményekbe és tevékenységekbe. 2014-ben azért hoztuk létre az Atlantai Magyar Fesztivált, hogy megismertessük az emberekkel a magyar ételeket, táncot, zenét, kézművességet, hagyományokat. Öt évig szerveztük és a végén már több mint ezer főt láttunk vendégül.

A nyelv témájára még kitérünk; most menjünk vissza az időben. Említetted, hogy a legelső magyarországi 1956-os megemlékezés, amelynek szemtanúja voltál, nagy hatással volt rád. 

Eredetileg azért költöztem Magyarországra ‘90-ben, hogy tudósítsak II. János Pál pápa látogatásáról, ami lenyűgöző élményt jelentett számomra fiatal újságíróként. Felejthetetlen marad a pápára órákig várakozó tömeg emléke. Élénken emlékszem az első budapesti 1956-os megemlékezésre is, amelyen részt vettem. A Parlament lépcsőit a legnagyobb forradalmi zászló borította, amit valaha láttam. Rengeteg emléket idézett fel a korábban családtagjaimtól hallott történetekből; többek között arról, amikor a 14 éves édesanyám az október 23-i tüntetésen felmászott a lépcső melletti egyik oroszlánra. Több mint 35 évvel később ugyanott álltam, de már egy szabad Magyarországon. Emlékszem egy lépcsőn üldögélő nagyapára, aki unokájának mesélt az ‘56-os emlékeiről és közben könnyek csordultak végig az arcán… Kicsit úgy éreztem, mintha kihallgattam volna egy magánbeszélgetést. Az emlékek és érzelmek szenvedélyes kiáradása annyira megérintett, hogy  megfogadtam: gondoskodom róla, hogy ‘56 története és igazi szelleme soha ne merüljön feledésbe. Ez később sokféleképpen inspirált arra, hogy új és egyedi módokat találjak ‘56 történeteinek továbbadására. A történelem olyan hihetetlen és egyedülálló pillanata volt ez, amelyről Magyarországon kívül nagyon kevesen tudnak, ezért szerettem volna elérni, hogy továbbra is megemlékezzenek róla és rendszeresen megünnepeljék.

Szerinted 1956. október 23.-ról megemlékezni kell vagy ünnepelni kell azt?

Erről folyamatosan vitatkozom édesanyámmal. Neki nem tetszik az ünneplés szó használata; szerinte a megemlékezés illik az alkalomhoz. Valóban így van, de van okunk ünneplésre is. Hiszen egy olyan történelmi pillanatról van szó, amikor Magyarország olyat tett, amit senki más nem mert megtenni. Bizonyos szempontból Magyarországot soha nem tisztelték még annyira, mint abban a pillanatban, amikor a magyarok ‘56-ban fellázadtak a szovjet zsarnokság ellen. Ezért állítom, hogy október 23. egy olyan alkalom, amikor emlékezni és ünnepelni kell.

Mielőtt az ezzel kapcsolatos projektjeidről beszélnénk, áruld el: hogyan próbálod továbbadni ’56 szellemét saját családodban?

Ugyanazt próbálom tenni a fiaimmal, amit a szüleim tettek velem és a nővéremmel, Krisztával: néhány évente Magyarországra utazunk, tanítjuk nekik családunk történetét, különösen ‘56-ot. A rokonlátogatások során a családunk számára különleges jelentőséggel bíró helyekre is ellátogatunk, mint például a Móricz Zsigmond körtéren ma is működő gyógyszertárhoz, ahol Nagymami dolgozott a forradalom alatt. Gondoskodunk arról, hogy bizonyos családi történeteket és hagyományokat továbbadjunk nekik, elültetjük bennük a „magyar magokat”. Idén nyáron a 20 éves Miklós fiamat elvittem magammal Magyarországra. Teljesen új élmény volt számára, hogy egyedül fedezhette fel Budapestet. Találkozott családtagokkal és barátokkal, megitta élete első pálinkáját is, és felnőttként újra beleszeretett Magyarországba, ahogy annak idején én is. Amikor én odaköltöztem, meglepett, hogy a ‘90-es években a magyar fiatalok milyen keveset tudtak ‘56-ról. Tudtam, hogy a kommunizmus alatt a tanároknak tilos volt e témáról beszélniük, mégis megdöbbentett, hiszen e történelmi esemény fontos volt számomra gyerekként. Felmérést készítettem a középiskolások között, hogy megtudjam, mennyire ismerik ‘56-ot, és kiderült: nagyon kevéssé, hacsak valamely közvetlen rokonuk nem volt érintett. Ezért megpróbáltam olyan újszerű módszereket találni, amivel a következő generációt taníthatjuk a történtekről.

Andreai fiai

Számítógépes játékkal kezdted, majd képregénnyel folytattad. Miért éppen így?

Amikor hat Magyarországon töltött év után visszaköltöztem az Egyesült Államokba, megalapítottam saját cégemet, a Lauer Learninget. Az első projektem egy történelmileg hiteles, szerepjátékos számítógépes játék létrehozása volt, amely ‘56-osok szóbeli történetein alapult. Az FF56! egy új, élményszerű módja a szabadságharcos történeteket átadásának a következő generáció számára. Megpróbáltuk a gyerekeket arra ösztönözni, hogy megismerjék, min mentek keresztül az ‘56-osok; sőt még arra is, hogy megpróbálják elképzelni, hogy ők maguk is ugyanabba a helyzetbe kerülnek, mint a forradalmárok. A játékot a Sziget Fesztiválon indítottuk útjára a Terror Háza kiállítótere mellett. Jó móka volt, de a játék technológiája hamar elavulttá vált, ezért a grafikát és a forgatókönyvet újracsomagoltuk, és egy forradalomról szóló képregényt készítettünk belőle. A fiaimnak saját példányuk van a könyvből és ajándékoztunk belőle minden iskolának, templomnak, könyvtárnak és történelemtanárnak, akiket csak ismertünk.

A következő ‘56-os munkád a Memory Project volt Pigniczky Rékával…

Rékával akkor találkoztunk, amikor mindketten Magyarországra költöztünk a ‘90-es évek elején. Az évek során közeli barátok lettünk, és 2015-ben, a szabadságharc 60. évfordulójára készülve indítottuk el a Memory Projectet (MP). Mivel a személyes interjúkhoz sokat kellett utaznunk, igyekeztünk minimalizálni a családunktól távol töltött időt, és általában több napon át tartó interjú-sorozatot szerveztünk egy-egy közösségben. Néhány interjú öt-hat órán át tartott. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy az emberek meghívtak otthonaikba, és megosztották velünk legfájdalmasabb emlékeiket.  Egyeseknek olyan élénk emlékei voltak ‘56-ról, hogy az interjúk gyakran érzelmessé, szinte terápiás jellegűvé váltak. A Memory Project létrehozása csodálatos módja volt annak, hogy ezeket az emlékeket rögzítsük és megosszuk a következő generációval. Interjút készítettem nagymamámmal, nagynénémmel, édesanyámmal és sok más csodálatos magyar hazafival. Az édesanyámmal készült interjú közben 10 éves kisebbik fiam a székem alatt feküdt és feszülten figyelt. Jelenleg több mint 125 interjúnk van az archívumban, és több dokumentumfilm is készült az anyagból, ami újabb lehetőséget adott arra, hogy bemutassuk ezeket a történeteket. Réka legutóbbi dokumentumfilmjének címe ’56/Z’, az én legutóbbi ötletem pedig egy zoom interjú-sorozat a mostanában leköszönő idős amerikai magyar szervezeti vezetőkkel, hogy összegyűjtsük és továbbadjuk történeteiket és tapasztalataikat. Ez egy olyan koalíciós projekt lesz, amelyet szintén elérhetővé teszünk a szélesebb közösség számára.

Mindezeket azután valósítottad meg, hogy visszatértél az Egyesült Államokba. Mesélnél az előző időszakról is, a rendszerváltás után közvetlenül Magyarországon töltött hat évedről?

Az első magyarországi munkahelyem a Határontúli Magyarok Hivatala (HMH) volt. Akkoriban nagyon keveset beszéltem magyarul, ezért az volt a feladatom, hogy az angolra lefordított anyagokat megfelelő szintre szerkesszem, VIP-túrákat vezessek a Parlamentben és szót értsek az angolul beszélő újságírókkal. A fal leomlása után Közép-Kelet-Európa minden fővárosában újságírói központok jöttek létre. Az Budapesti Amerikai Újságíró Központot (AJCB) például a Marylandi Egyetem hozta létre. Tanárként kezdtem dolgozni náluk, végül én lettem az igazgató. Lenyűgöző volt Budapesten élni azokban az átmeneti években. Csodálatos lehetőségek, inspiráló emberek, rengeteg energia, szenvedély, izgalom. Egyik legkülönlegesebb élményem volt, amikor együtt dolgozhattam az Európai Újságíró Hálózattal (EJN), amelynek az volt a feladata, hogy létrehozza a diákújságok hálózatát Közép-Kelet-Európában. Tanfolyamokat tartottam online lapkiadásról, számítógépes riportkészítésről, oknyomozó riportokról stb. Az egyik ilyen szemináriumot egy horvátországi bunkerben összegyűlt diákoknak tartottam, hiszen akkor ott háború volt. Később, de még szintén a délszláv háború alatt egy aprócska faluba utaztunk a szerb határ közelébe, ahol kissé idegesen adtam át az útlevelemet a szálloda recepcióján, amelyet Milosevic életnagyságú portréja díszített.  Kalandos történet. Nem sokkal később felkértek a New York Times Company Alapítvány által létrehozott Független Újságírás Központ (CIJ) igazgatójának. Amerikai állampolgárságom és az, hogy nem kötődtem a magyar politikához, lehetővé tette számomra, hogy ebbe a pozícióba kerüljek. Az egyik legemlékezetesebb konferencia, amelynek megszervezésében segédkeztünk, a volt Jugoszlávia minden országából érkezett újságírók részvételével zajlott, akik a háború miatt éveken át nem beszéltek egymással, mégis sikerült összehozni őket. Elképesztő és inspiráló sztori.

Miért jöttél vissza az Egyesült Államokba, ha ilyen izgalmas, kihívásokkal teli életed volt Magyarországon?

Nem terveztem maradni hosszú távon, nem gondoltam azt sem, hogy hat évig ott fogok élni. Eredetileg a HMH-nál betöltött állás miatt mentem oda, és közben folyamatosan új lehetőségek találtak meg, így aztán újra és újra meghosszabbítottam a tartózkodásomat. Amikor rájöttem, hogy az újságírói diplomával csak egy bizonyos szintig jutok el, úgy döntöttem, visszamegyek az Egyesült Államokba, hogy megszerezzem az MBA diplomámat. Az Emory Egyetem Goizueta Üzleti Iskolájába jártam Atlantában (Georgia állam). A diploma megszerzése után New Yorkban öt évig az IBM-nél dolgoztam marketing és e-learning területen. Ekkor született meg az FF56 számítógépes játék ötlete, de ahogy meséltem, minden Magyarországon kezdődött. Atlanta nemzetközi jellege miatt döntöttem e város mellett. Mindig is szerettem a déli országokat. Azt gondolom, sok hasonlóság van Magyarország és Georgia között: a vendégszeretet, a földhöz való kötődés, a gasztronómia és a történelem fontossága, különleges személyiségek jelenléte. Görög származású, atlantai születésű férjemmel, Bartonnal az üzleti iskolában ismerkedtem meg. Összeházasodtunk, családot alapítottunk, és azóta is itt élünk.

Milyen mértékben vett részt amerikai férjed a magyar ügyeidben? Ugyanezt a kérdést feltettem édesanyádnak is.

Férjem és családom kezdetektől fogva támogatott. A szüleim mindig is támogatták egymást.  Nővéremmel sok éven át megtapasztaltuk ezt, ahogy később férjeink is. Barton még ismerkedésünk elején eljött velem Magyarországra; ez nagy lépést jelentett a kapcsolatunkban. Az egyik első ember, akivel férjem akkor találkozott, Dobos László, családunk kedves barátja és a szlovákiai magyar közösség egyik vezetője volt. Soha nem fogom elfelejteni az első találkozásukat, hatalmas adag kiadós magyar étel és több pohár pálinka mellett. Anélkül, hogy ismerték volna egymás nyelvét, szinte azonnal mély beszélgetésbe kezdtek, amit nehezen tudtam tolmácsolni. Nem csevegés volt, hanem életfilozófiai mélységű beszélgetés. Attól a pillanattól kezdve barátok lettek, az évek során még sokszor találkoztak; 2000-ben Lászlót kértük fel, hogy mondjon beszédet az esküvőnkön. A hozzá hasonló emberekkel való találkozás és a HAC munkájának megismerése nagy hatással volt apámra és később férjemre is. Amikor 2022-ben Atlantában felállítottuk a 15 tonnás magyar szabadságharcos szobrot, az egész család részt vett a munkában, és az is óriási hatással volt rájuk. Ugyanakkor nélkülük nem tudtam volna mindezt elérni. Remélem, hogy gyermekeinkben el tudtam ültetni a „magyar magot”, ahogy szüleink tették velünk.

Andrea és családja az atlantai 1956-os szabadságharcos szobornál – 2022

Hogyan és miért jött létre az atlantai ‘56-os szobor?

Hosszú ideje szerettem volna egy ‘56-os szobrot Atlantában is. Három évvel ezelőtt több mint 150 000 dollárt gyűjtöttünk össze a magyar közösségtől, alapítványoktól és magánszemélyektől, akik közül sokan szabadságharcosok vagy azok családtagjai voltak. Minden 1000 dollárt vagy annál nagyobb összeget adományozó neve szerepel az emlékművön egy bronztáblán. Csodálatos közösségi projektté vált, nemcsak Atlantában vagy Georgiában, hanem az egész amerikai magyar közösségben. Az eredeti cél az volt, hogy a szobrot a 65. évfordulóra avassuk fel, de a Covid-járvány miatt el kellett halasztani a nyilvános avatást, így a szobrot először a georgiai Athénban, a művész műtermében lepleztük le. Mindenkinek ajándékoztunk egy emléktáblával ellátott kis gránitdarabot a szoborból, hogy érezhessék: részesei a történelemnek. A következő évben sikerült egy hihetetlen helyszínt találni a Millennium Gate Múzeum és Parkban, Atlanta belvárosában. Tulajdonosa, Rodney Mims Cook, Jr. már több szobrot emelt nagy béketeremtőkről és történelmi személyiségekről a világ minden tájáról. A szobrunk most többek között Martin Luther King Jr., Jose Marti kubai szabadságharcos és Nagy Kürosz (az Óperzsa Birodalom alapítója) mellett áll, fantasztikus társaságban, világszintű béke-történet részévé válva, így 1956 történetét az amerikai magyar közösségen messze túl is megismerhetik.

Most pedig beszéljünk a Koalícióról. Mikor és hogyan kerültél oda?

A Koalíció környékén nőttem fel. Amikor újságírást tanultam a pennsylvaniai Lehigh Egyetemen a ‘80-as évek végén, diáklány társaimat az anyukáik vásárolni vagy színházba vitték el New Yorkba. Az én édesanyám is elvitt New Yorkba, de ott tüntetni mentünk a román konzulátus elé, a falurombolási program ellen tiltakozva. Egyébként minden onnan indult. Emlékszem, ahogy ‘89 decemberében néztem a romániai forradalmat a tévében, és arra gondoltam: újságírói diplomám van, miért nézem ezt a képernyőn itthon, több ezer mérföld távolságból? Washingtonba költöztem, és néhány hónapig az akkor induló HAC irodájában dolgoztam mint a szervezet első gyakornoka. A magyar nagykövetségen megismerkedtem Entz Gézával, aki állást ajánlott a HMH-ban, amit elfogadtam, és Magyarországra költöztem. Miután visszajöttem, a Koalíció elnökségi tagjaként kapcsolódtam be a szervezet munkájába. Sok éven keresztül alelnökként szolgáltam.

2023-as HAC Gála

A HAC eredeti küldetése az volt, hogy mozgósítsa és koordinálja az amerikai magyar közösség érdekeit előmozdító erőforrásokat, beleértve a Kárpát-medencei magyar kisebbségek támogatását. Hogyan változott mindez 1991 óta? 

Néhány körülmény természetesen megváltozott, de egyes kihívások megmaradtak. Az eredeti küldetés olyan célkitűzéseket is tartalmazott, mint például a demokratikus intézmények közötti kapcsolat előmozdítása. Természetesen ez azóta átalakult, viszont az emberi jogok védelmét szolgáló rész, amelyről mindannyian azt reméltük, szintén a múlté lesz, még mindig küldetésünk része. A közösség erősítése, ami az én szenvedélyem, továbbra is központi szerepet játszik. Néhány igen fontos közösségi feladatunk van jelenleg, például: hogyan vonjuk be a következő generációt, amely nem rendelkezik sem az önkéntes munka, sem adományozás kultúrájával. Emellett meg kell találnunk a módját annak is, hogyan érjük el a második/harmadik generációs amerikai magyarokat, akiknek többsége már nem beszél magyarul. Teljes szívemből hiszek a Koalíció alapelvében, miszerint együtt sokkal többet érhetünk el, mint amire egyedül valaha is képesek lennénk. Ezért alakult meg a HAC 1991-ben. Ez egy történelmi pillanat volt, amikor az alapítók felismerték annak fontosságát, hogy legyen egy független, politikailag semleges csoport, amely készen áll arra, hogy nekilásson a munkának. E tekintetben állandó kihívást jelent azóta is, hogy semleges és független szervezetként tekintsenek ránk, miközben a szervezet hírneve és érdekérvényesítő képessége függ ettől. Közösségünk legnagyobb ernyőszervezeteként képesnek kell lennünk arra, hogy az Atlanti-óceán mindkét oldalán együttműködjünk a választott tisztségviselőkkel. Ezért ritkán teszünk például nyilatkozatokat; kivéve, ha olyan kérdésről van szó, amelyben általános az egyetértés, mint például Oroszország ukrajnai inváziója. Olyan általánosan elfogadott projektekre összpontosítunk, mint a vezetőképzés és az ösztöndíjak, az ‘56-os szobor ügye vagy az adománygyűjtés az Ukrajnába küldendő humanitárius segítség keretében. Hihetetlenül büszke vagyok arra, amit az elmúlt években sikerült elérnünk, talán a legnehezebb politikai helyzetben, amit valaha tapasztaltam.

Mi volt a célja az említett nyilatkozatnak?

Egy nappal azután, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, a Koalíció Végrehajtó Bizottsága nyilatkozatot adott ki, amelyben kifejeztük rendkívül kritikus véleményünket az invázióval kapcsolatban, és az ukrajnai magyar kisebbség támogatását sürgettük. Adománygyűjtő kampányt indítottunk, amely során 125 000 dollár gyűlt össze. Alelnökünk, Grauzer Csilla Minnesotában megalapította a WeCare nevű díjnyertes projektet, amely kórházi felszereléseket gyűjt, és azokat magyarországi, erdélyi vagy ukrajnai szervezeteknek küldi. Segíteni tudtunk neki abban, hogy konténernyi orvosi felszerelést szállítson oda, ahol sürgősen szükség volt rá. Együttműködtünk a Chicagói Magyar Klubbal, hogy támogassuk egy Bakonybélben élő tagunkat a menekült családok befogadására szolgáló lakások felújításában. Együttműködtünk a Kárpátok Alapítvánnyal, hogy egy mentőautót és egy mobil sürgősségi egységet küldjünk Ukrajnába. Ezek mind példái annak, hogy kapcsolatainkon és tagjainkon keresztül mire vagyunk képesek együtt.

Mennyire változott a tagság az elmúlt 30 év során?

A tagságunk nagyjából ugyanaz maradt, de a magánszemélyek és a szervezetek aránya némileg eltolódott. Az amerikai magyar közösség nagyon erős, több mint száz szervezet működik: 78 egyház, 33 iskola, 25 cserkészcsapat, kb. 8-10 Magyar Ház és 5-6 könyvtár és levéltár. Az ‘56-os generáció régóta a közösségünk gerincét jelenti. Amikor az Egyesült Államokba jöttek, velük jött az élethosszig tartó szenvedélyes elkötelezettség, hogy életben tartsák a magyar történelmet, kultúrát és nyelvet. Most, hogy visszalépnek vezetői szerepükből, felmerül a kérdés az utódlással kapcsolatban: hogyan vonjuk be a következő generációt és hidaljuk át a generációs szakadékot?

2023-as HAC Gála – Szerekes Zsolt, Morocz Luca, Lauer Rice Andrea, Lauer Edith és Bánhidi Noémi

A HAC segít a tagszervezeteknek a jövő tervezésében is?

Közösségként a legnagyobb kihívásaink azok, amelyekkel a Koalícióban is szembe kell néznünk: a következő generáció bevonásának módjai, a vezetői utódlás és a fenntarthatóság. Küldetésünk részeként közösségünk megerősítését és egyesítését szeretnénk elősegíteni. Ezért alapítottuk a HATOG (Hungarian Americans Together) konferenciasorozatot, amelyet az ország különböző városaiban tartottunk tíz éven át. A közösségi médiának és online közösségi felhívásainknak köszönhetően az elmúlt években jobban összekapcsolódtunk, mint valaha, de tíz évvel ezelőtt a HATOG még a kapcsolatépítés fontos módját jelentette. Jelen vagyunk a Pazaurek Piros tiszteletbeli konzul által alapított Hungarian Summiton, amelyet idén májusban a floridai Daytona Beach-en tartanak. A HAC szervezi a konferencia közösségi részét, amely az új generációk bevonására és az utódlás tudatos megtervezésére összpontosít.

A HAC minden év december elején Fehér Házi tájékoztatót és Mikulás-vacsorát is szervez. Mi a jelentősége ezeknek az eseményeknek?

December első péntekén, az éves Mikulás-vacsoránkat megelőzően tájékoztatót tartunk tagjaink számára. A múltban tartottunk már külügyminisztériumi tájékoztatókat és szerveztünk találkozókat washingtoni agytrösztökkel. Az évek során számos alkalmunk nyílt arra, hogy magas rangú döntéshozókkal kerüljünk kapcsolatba, amelyek által jobban megérthettük, hogyan gondolkodik az amerikai kormány Magyarországról, Romániáról, Ukrajnáról stb. Állandó kihívást jelent számunkra az amerikai tisztviselőknek megfelelő kontextust nyújtani, hogy segítsük nekik megérteni azt ezeréves történelmet, amely keretbe foglalja a mai magyar emberi jogi kérdéseket. Emellett sikerült elérnünk, hogy egyes magyar vezetők Magyarországról és a Kárpát-medencéből amerikai tisztviselőkkel találkozzanak. Néhány évvel ezelőtt segítettünk Brenzovics Lászlónak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökének, hogy az amerikai Külügyminisztériummal személyesen tudjon tárgyalni; az idei a Mikulás-vacsoránkon pedig Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke lesz a vendégelőadónk, aki tájékoztatókat tart több intézménynek és törvényhozási képviselőnek. Programja összeállításán dolgozunk jelenleg is. Mint ismert, manapság nem éppen ideális a viszony az amerikai és a magyar kormány között, ezért meg kell találnunk azokat a területeket, ahol egyetértés van köztük. Például a NATO-országok jogállamiságának kérdése kisebbségi jogok terén olyan téma, amit mindenki támogatni tud. Más, széleskörű támogatást élvező kérdések az Izraelnek nyújtott segélyek és az Ukrajnának nyújtott humanitárius segítség. Amint megállapodásra jutunk néhány területen, összpontosíthatunk újabb témákra.

Tehát nem tervezitek, hogy olyan „forró” témákat hoztok fel, mint a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény vagy a vízummentesség kérdése?

Korábban már dolgoztunk NATO-érdekképviseleti és vízummentességi kérdésekkel. Remélem, hogy segíthetünk javítani a két ország közötti kapcsolatokon, hogy kielégítő válaszokat találjunk ezekre a nehéz kérdésekre is. Tekintettel a világ jelenlegi kihívásaira, erős, egészséges kapcsolatra van szükségünk a két ország között. A Közép-Kelet-Európai Koalíció (CEEC) hatékony módja annak, hogy eljuttassuk üzenetünket a döntéshozóknak. Alapító tagok vagyunk, Max Teleki a képviselőnk a szervezetben, amely 20 millió közép-kelet-európai hátterű amerikait képvisel. Amikor együtt dolgozunk, lehetőség nyílik számunkra, hogy a kérdéseinket a NATO és Közép-Kelet-Európa szélesebb keretébe helyezzük, így nagyobb hatást tudunk gyakorolni. A Fehér Házi tájékoztatóink kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy tagságunk megismerje, hogyan születnek a döntések, és milyenek az aktuális kilátások az egyes témákban. Az egyik első feladatom a Koalícióban annak idején az volt, hogy meglátogattam Tom Lantos kongresszusi képviselő irodáját egy emberi jogi workshop keretében, amelyen kb. 30-40 résztvevő vett részt. Kongresszusi látogatásaink során megtanultuk, hogyan beszéljünk a törvényhozási asszisztensekkel, hogyan tegyünk fel megfelelő kérdéseket, és hogyan kövessük nyomon a nyilatkozatokat. Ez tényleg művészet, ráadásul érdekes módon mindez nem sokat változott az idők során. Ma is egy fáradságos, sok türelmet igénylő folyamat. De ha visszatekintünk a Koalíció történetére, és arra a munkára, amelyet tagjaink végeztek a NATO-érdekképviseleti és vízummentességi ügyekben, láthatjuk: kiváló eredményeket értek el. Tehát van remény.

Lauer Rice Andrea

Utolsó témánk: a Magyar Diaszpóra Tanács. Mi a fő célja a minden év novemberében megrendezett találkozóknak? És az amerikai regionális találkozónak?

Amikor 2011-ben megalakult a Magyar Diaszpóra Tanács, az volt az első alkalom, amikor a magyar kormány érdemben megszólította a világ magyar közösségeit, akik nagyon nagy örömmel és izgalommal fogadták, főleg a magyar állampolgárság megszerzésének gondolatát. Az eredeti elképzelés tehát ez volt: összehozni a világ összes magyar közösségi vezetőjét, és lehetőséget biztosítani számukra, hogy kapcsolódjanak, hálózatot építsenek és találkozzanak a magyar kormány képviselőivel. Ez a három nap kiváló lehetőség arra, hogy találkozzunk és jó kapcsolatokat építsünk ki egymással és a magyar kormány, valamint Magyarország és a régió jelentős döntéshozóival. 2019 óta 2023-ban tartottak először regionális választásokat. Most nem indultam újra, és boldogan adtam át a regionális elnöki feladatokat megválasztott utódomnak.

Úgy emlékszem, az első amerikai regionális találkozón 15 képviselő volt jelen. Hámos Lászlót választották a Diaszpóra Tanács első amerikai elnökének, és kétévente, négyszer választották újra. Szorosan együtt dolgoztam vele, és megtisztelő számomra, hogy engem választottak utódjának. Nagy, sokszínű és rendkívül aktív közösség vagyunk, de az újabb bevándorlási hullámok miatt idővel kicsit változtunk. Kezdetben a 15 amerikai képviselő közül hárman voltak amerikai születésűek; ma én vagyok az egyetlen. Jelenleg nagyobb hangsúlyt fektetünk a magyar nyelvű programokra, mint arra, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy segítsük a másod/harmadgenerációs amerikaiakat a magyar gyökereikhez való (vissza)kapcsolódásban. Úgy gondolom, mindkettőt meg kell és meg is tudjuk valósítani! Elég nagy kihívás volt elnökként szolgálni a világjárvány idején, de a közösség nemcsak túlélte, hanem gyarapodott is.

Említetted a munkacsoportok rendszerét. Kifejtenéd bővebben?

Négy fő téma köré hoztuk létre őket a megfelelő képviselet biztosítása érdekében. Az egyik célja az amúgy is ígéretes KCSP (Kőrösi Csoma Sándor Program) ösztöndíj továbbfejlesztése volt a még jobb koordináció és párosítás tekintetében. A másik a Magyar Házak pénzügyi gondjaival foglalkozott, ugyanis a világjárvány idején nem tudtak rendezvényeket tartani, viszont a rezsiköltségeket továbbra is fizetniük kellett, ezért megbeszéléseket folytattunk arról, hogyan tudnak életképesek és fenntarthatóak maradni. A másik csoport azzal foglalkozott, hogyan lehet vonzóvá tenni a magyarságot a magyarul nem beszélő második/harmadik generációs amerikai magyarok számára. Mint már korábban említettem, ez egy nagy, nehéz téma és folyamatos kihívás. És volt egy csoport, amely az amerikai magyar örökségünk megőrzésére összpontosított. Számos magyar könyvtár, múzeum és levéltár van az Egyesült Államokban, de szükségünk van egy magas szintű stratégiára a magyar közösség örökségének megőrzését illetően. A Mikes Kelemen program (amely magyar hagyatékok Budapestre szállítását és levéltári elhelyezését szervezte) sikeres volt, de nem hiszem, hogy közösségünk összes iratát, fényképét, videóját, tárgyi emlékeit haza/vissza kellene küldeni. Találnunk kell egy hosszú távon életképes megoldást arra, hogy közösségünk kézzelfogható örökségét és történelmét itt, Amerikában is megőrizzük. Ahhoz pedig, hogy mindezekre a kihívásokra megoldást találjunk, a magyar leleményesség és az amerikai kitartás megfelelő kombinációjára lesz szükség! Én optimista vagyok. Ezért is fejezem be mindig a telefonbeszélgetéseimet és beszédeimet így: „Hajrá, amerikai magyarok!”. Szeretem a közösségünket és teljes mértékben hiszek abban, hogy együttműködve sok mindent elérhetünk.

Mit tekintesz a négyéves amerikai regionális elnökséged legfontosabb eredményeinek?

A kapcsolatot és a közösséget! Ahogy már többször is említettem, a fő hangsúlyt mindig is ezekre fektettem, különösen a világjárvány idején. Havi közösségi videóhívásokat folytattunk, hogy megosszuk egymással a legjobb gyakorlatokat, összehangoljuk a tevékenységeinket és együtt dolgozzunk az olyan kihívásokkal teli területeken, mint például a magyarul nem beszélő magyar származásúak elérése és bevonása. Az online egyeztetéseket angol nyelven tartottam, hogy mindenki részt vehessen rajtuk, és büszkén állítom: a négy év alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz közösségként, és növeltük a közösséget azáltal, hogy több embert hívtunk meg beszélgetni. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójának megemlékezése kapcsán először fordult elő, hogy az összes regionális diaszpóra-elnök összefogott, hogy egy inspiráló üzenetet fogalmazzon meg a világ magyarjainak. Emellett felejthetetlen eseményt szervezett a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) is: az évfordulón világszerte több ezer egyszerre meggyújtott tábortűz gyulladt ki, az „összetartozás tüze”. Inspiráló volt látni a saját közösségünket is a világjárvány idején. Online programokat hoztak létre, összefogtak, hogy segítsék egymást technológiával, tartalommal és sok minden mással. A helyi szervezetek felkeresték az időseket, hogy élelemmel lássák el őket; még a Zoom használatára is megtanították őket. Az egyik kedvenc projektem egy olyan videó készítése volt, amelyben megköszönték az amerikai magyar orvosok fáradhatatlan munkáját. Tehát minden a közösségről és a kapcsolatépítésről szólt. 1,3 millióan vagyunk, ezért együtt kell dolgoznunk – országszerte, minden generációval és mindkét nyelven! Ezt a munkát a Koalíció keretein belül folytatom.

Antal-Ferencz Ildikó

A képek Lauer Rice Andrea archívumából származnak

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.