Forgách Péter 1956-ban, 10 évesen menekült el szüleivel együtt Magyarországról. A menekülést bizonyos értelemben egy gyenge matematikadolgozatnak köszönheti. A menekülttáborban találkozott az Aranycsapat egyik focistájával és az ottani élmények hatására kérte magát később az amerikai haditengerészethez is. A magyarországi rendszerváltás után a széles kapcsolatrendszerét magyar fiatalokat támogató ösztöndíj- és cserkészprogramok szolgálatába állította, s ma is aktívan keresi a fiatal magyar értelmiség támogatási lehetőségeit.
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
1956-os kivándorlás-történeted valamelyest rendhagyó…
1946 januárjában, Gyöngyösön születtem és ott töltöttem az első tíz évemet. Tíz éves voltam tehát, amikor kitört a forradalom, és már gyerekként is nagyon benne voltunk a nemzeti fellángolásban. Akkoriban szüleinken és úgymond „reakciós” barátainkon keresztül már 7-8-9 éves korban szocializálva voltunk a tekintetben, hogy kinek mit szabad, illetve nem szabad mondani. Ha asztalnál ültünk, és volt ott valaki, aki előtt nem szabadott (volna) beszélni, akkor anyám jól megnyomta a combomat, vagy a bokámba rúgott, hogy hallgassak.
Emlékszem arra is, hogy a helyi II. Rákóczi Ferenc iskolában kis játéknyomdánk volt, és azzal rengeteg cédulát készítettünk (oroszul is): „Oroszok, menjetek haza!”, és kidobáltuk a cédulákat az iskola ablakából, amiért később bajba kerülhettem volna, ha otthon maradunk. Halmai Lászlót, aki a társam volt a cédulák gyártásában és szórásában, egész életére kizárták minden lehetőségből a kommunista Magyarországon. Végül Pannonhalmán végzett, ferences szerzetes és kiváló fizika- és matematikatanár lett. Az osztály egyik legokosabb diákja és a padtársam volt. Két éve halt meg, Esztergomban temették el.
Én is kitűnő tanuló voltam, viszont november végén, már a forradalom leverése után írtunk egy matekdolgozatot, amire nem tanultam, és életemben először kaptam egy kettest. Rettenetesen odavoltam, hogy mi lesz abból, ha ezt én hazaviszem és aláíratom anyámmal… Miközben ezen gondolkodtam, bejött az osztályba az igazgatónő azzal, hogy Forgách Pétert szülei kérik, hogy menjen haza. Nem tudtam, mi történt, ezért csak arra tudtam gondolni, hogy a tanító néni felhívta a szüleimet a gyenge dolgozat miatt… Idegesen mentem haza, és láttam anyám arcán, mennyire gondterhelt, ezért megint csak arra gondoltam, nagy bajban vagyok… Anyám leültetett, és azt mondta: „Kedves fiam, a forradalom elveszett, szedik össze az embereket és azon gondolkodunk apáddal, hogy disszidálni kellene. Viszont tudjuk, hogy neked itt vannak a barátaid, itt jársz iskolába, nem tudsz más nyelveket, és még azt sem tudjuk, hova megyünk és mit fogunk csinálni, stb…” Tíz évesen ilyen komolyan beszéltek velem, és azt is megkérdezték, vállalom-e a menekülést? Nagyon rendes volt tőlük, nekem pedig mentőövet jelentett: azonnal rávágtam, hogy persze, vállalom, menjünk. Az ellenőrzőt eldugtam az alsónadrágomba, még hónapokig hordoztam magammal és nem mertem megmutatni anyámnak…
Hogyan jutottatok át a határon?
Szüleim akkorra már elváltak, apám Pesten élt, orvosként dolgozott, ő intézte el, hogy december elsején vonattal eljussunk Sopronba. Anyám nagyon talpraesett nő volt, a borforgalmi vállalatnál dolgozott, és szerzett egy hamis vállalati igazolást, miszerint Forgách Vilmosnénak elintéznivalója van a soproni borforgalmi vállalatnál. Ez sokat segített, amikor Győr után a határőrök felszálltak a vonatra. Apám révén megszállhattunk a soproni kórházban, másnap pedig körbekérdeztünk, ki tudna minket átsegíteni a határon. Nehezen, de végül találtunk egy bácsit, aki vállalta. December harmadika volt, egy hétfői nap, amire azért emlékszem ennyire, mert előző nap templomban voltunk, másnap pedig reggel nyolckor találkoztunk a bácsival a soproni főtéren. Útközben váratlanul felbukkant két határőr, akik eleinte nem akartak továbbengedni, de szüleim pénzt adtak nekik, így elengedtek, sőt figyelmeztettek az aknákra is, s csak annyit kértek, ne áruljuk el őket. A bácsi tovább vezetett, s egy kis erdőnél elengedett azzal, hogy menjünk át rajta és utána már Ausztriában leszünk. De ez nem volt ennyire egyszerű. Az erdőn átvezetett egy országút, amin minden 15-20 percben elvonult a határőrség és általában vittek magukkal menekülőket, akiket a környéken fogdostak össze. Sokáig csak vártunk, majd hirtelen hangokat hallottunk. Anyám ösztönösen otthagyott minket, és odament az idegen emberekhez, hogy magára vonja, és így rólunk elterelje a figyelmet.
Nagyon bátor volt…
Igen. 15 perc múlva visszajött, és elmondta: két nagyon rendes magyar favágóval találkozott, akik segíteni fognak továbbjutni. Az illetők odajöttek és elmesélték: a környéken laknak, határőrök voltak, fél éve szereltek le. Elárulták, mikor lesz a szürkületkor az őrségváltás, amikor a legnehezebb látni, és megígérték, hogy akkor átvisznek a határon. Elmentek, de betartották a szavukat és visszajöttek, s még pálinkát is hoztak, hogy szükség esetén – ha elkapnák őket – megjátsszák a részeget. Az egyik előttünk ment 20-30 méterrel, a másik mögöttünk. Amikor átmentünk az országúton, hirtelen a kanyarban feltűnt egy határőrjármű fényszóróval. Biztos voltam benne, hogy itt a vége… Mindenki hasra vetette magát, 3-4 méterre az országúttól, felettünk ment el a fényszóró fénye. Nem tudom, mennyire figyeltek a határőrök, talán már ők is unták a járőrözést, mindenesetre még 150-200 métert haladtunk, és akkor azt jelezték a favágók: itt a határ, búcsúzzunk el az országtól, csókoljuk meg a földet, ahonnan jöttünk, mert valószínűleg nem látjuk többé. Tényleg nagyon rendesek voltak velünk. Még azt is elmondták, hogy melyik az osztrák határőrség háza. Odaértünk, apám odavilágított, észrevettük a német feliratokat, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és két géppisztolyos határőr állt előttünk. Akkor egy órán belül másodszor hittem azt, hogy ott fogok meghalni… de nem lőttek ránk, hanem elkezdtek németül beszélni, adtak nekem egy almát, bevittek a legközelebbi faluba, ott pedig egy iskolába, ahol már volt vagy száz magyar menekült. Végül nem kellett ott maradnunk, rám való tekintettel befogadott egy nagyon kedves osztrák parasztcsalád éjszakára, még vacsorát is adtak. Volt egy 15 éves fiuk, akiről kiderült, hogy focibarát, én pedig szintén nagy focidrukker voltam. Akkoriban történt, hogy a budapesti Vasas megnyerte a közép-európai kupát, amelyben a bécsi Rapidot verte meg 8-2-re. A szökés okozta trauma után nekem ez akkora büszkeséget jelentett, hogy nem bírtam megállni, hogy ne szúrjam oda neki: megvertünk titeket 8-2-re. Tízévesen nekem ez volt fontos… meg az alsónadrágban az ellenőrzőm. Anyám később sokszor mesélte, hogy amikor reggel fölébredtünk, az első kérdésem az volt: „Anyám, meddig leszünk ilyen koldusok?” Merthogy nem volt semmink, csak egy-egy váltás alsóneműnk, s talán apámnál egy rúd szalámi. Elbúcsúztunk a családtól, visszamentünk az iskolába a többiekhez, ahonnan busszal bevittek Eisenstadtba és elhelyeztek egy korábbi orosz laktanyába. Pár évvel ezelőtt végigmentem biciklivel Ágfalva környékén, azon a határszakaszon, ahol átszöktünk…
Mi történt veletek Ausztriában?
Az osztrákok próbáltak minél hamarabb továbbjuttatni minket. Felajánlották, hogy egy-két hétre menjünk el Olaszországba, kipihenni a menekülés traumáját. Három nap múlva, Mikulás-napon elvittek Bécsbe busszal és onnan mentünk tovább Rómába. Bécsben viszont történt valami, amit sosem fogok elfelejteni. Egy velem egykorú kisgyerek odajött hozzám az apukájával, és nekem adta a Mikulás-ajándékát… A mai napig nagyon elérzékenyülök, ha erre gondolok…
Először Tarvisio-ig mentünk vonattal; ott láttam és ettem életemben először mandarint és narancsot. Másnap megérkeztünk Rómába, ahol olyan üdvözlő tömeg várta a magyar menekülteket, hogy biztonsági okokból egy mellékállomáshoz vittek, s onnan mentünk át a családos táborba, a Monte Mario hegyének egyik nagyon szép és nagyon kulturált nyaralóhelyére. Nagyon jó dolgunk volt, csak az étel nem volt megfelelő, ezért néhány magyar hölgy átvállalta a főzést. Anyám még eladói állást is szerzett egy szalonban, amiből annyi pénzt össze tudott gyűjteni, hogy elutaztunk Nápolyba és Velencébe is. Anyám a jég hátán is megélt… Egy idő után viszont unalmassá vált a tábor. Eltelt egy-két hét, majd egy-két hónap is, de senki sem jött, hogy elvigyenek minket külföldre. A menekültek egyre idegesebbek lettek; mindenki meg volt győződve arról, hogy ki fog törni a harmadik világháború. December 6-7-én érkeztünk meg a táborba, és csak 1957 áprilisában kezdtek hivatalos személyek felbukkanni. Először az amerikai hadsereg toborzott fiatalokat – azzal az ígérettel, hogy a jelentkezők öt év szolgálat után amerikai letelepedési engedélyt és állampolgárságot kapnak. Vagy harminc huszonéves fiú vállalta a szolgálatot, de civilekről akkor még szó sem volt. Később jött egy ausztrál küldöttség, mire kitört egy nagy vita a menekültek között, hogy vajon Ausztrália vagy Amerika-e a biztonságosabb. A többség szerint előbbiben biztosan nem lesz háború. A szüleim szerint viszont Ausztrália túl messze volt, inkább vártak még egy kicsit. Kis idő után jöttek a kanadaiak, és a szüleim úgy gondolkodtak: Kanada ott van Amerika „mellett”, és egy kicsit európaibb, mint az USA, így végül föliratkoztak oda. Utólag megtudtuk, hogy 10 nappal később felbukkantak a táborban az amerikaiak is, de ezt akkor nem lehetett előre tudni…
Milyen emlékeid vannak még az olaszországi táborból?
Egy eseményről fényképeim is vannak: volt egy amerikai repülőgép-hordozó anyahajó, a USS Coral Sea, amely kikötött Nápolyban és a tábori fiatalokat elvitték megnézni a hajót. Ott találkoztam egy 17-18 éves amerikai tengerésszel, akit Dale Whighamnek hívták és ohiói származású volt. Én csak annyit tudtam angolul: „My Name is Peter. I’m from Hungary”, de ő nagyon türelmesen körbevezetett. Életre szóló élményt jelentett a találkozás és maga a hadihajó is. Annyira, hogy 20 évvel később az amerikai haditengerészethez jelentkeztem, San Francisco-ba kerültem, és és mit ad Isten, ott láttam kikötve a USS Coral Sea-t. Újabb 20 évvel később az irodámban járt egy hölgy, aki olyan csalárd adósokat után nyomozott, akik leléptek a hitelezőik és a hatóságok elől. Megkértem, hogy keresse meg nekem Dale-t. Fél óra múlva már hozta is a telefonszámát. Fölhívtam és kiderült, hogy ugyanolyan lelkes síző, mint én vagyok, és mivel mi épp akkor készültünk Coloradóba sielni, ott találkoztunk. Elvittem neki a USS Coral Sea fényképet és meghívtam őt egy italra. Amikor mindezt elmeséltem a pultosnak a bárban, ő azt mondta: ilyen sztorit még nem hallott, ezért mindketten a vendégei vagyunk.
Még van egy történetem Rómából. Volt ott valamilyen focibajnokság, és Czibor Zoltán az Aranycsapatból ott maradt pár hétre Rómában, és eljött a táborba, hogy egy kicsit focizzon a magyar gyerekekkel. Az ő csapatában játszottam, és egy gólpasszt adott nekem. Van tőle egy aláírásom is. A menekült lét örökre szóló élményei ezek egy kisgyermek számára… Úgy éreztem akkor, és később is az életem során többször, mintha Isten megfogna, és valahogy mindig jó lóra tenne… Ugyanez történt az ellenőrzőmmel is, amit két-három hónappal az elindulásunk után nagy titokban bevittem az olasz tábori vécébe, összetéptem és lehúztam. Csak két évvel később, már Kanadába volt merszem elmondani anyámnak a matekdolgozat és az ellenőrző történetét… Már nem tudom, hogy nevetett vagy sírt-e, de biztosan megölelt. Végig kitűnő tanuló voltam, de akkor majdnem megbuktam, és ez az egész életemet megváltoztatta…
Hogyan teltek az első évek Kanadában?
Vonattal mentünk Le Havre-be, egy nagy francia kikötőbe, és az Ascania nevű hajó vitt Quebec-ig, onnan pedig Torontóba érkeztünk vonattal. Nem mondom, hogy életem legkönnyebb évei voltak… A serdülőkorban a legjobb körülmények között sem könnyű… Ha visszanézem a régi képeket, látom, hogyan néztem ki az európai menekültruhámban, és hogyan néztek ki a kanadaiak, akikkel egy szót sem tudtam váltani, mert nem tudtam angolul… és a szüleim sem olyanok voltak, mint a többiek szülei… barátom egyáltalán nem volt, mert nem tudtam a velem egykorú gyerekekkel megfelelő szinten kommunikálni. Ezek voltak a kihívások. A mentőövet – nekem és a többi magyar menekült gyereknek – a templom és a cserkészet jelentette. A 20. számú Árpád cserkészcsapatban kb. 50-60-an voltunk, és azonos problémákkal küszködtünk. Jó volt együtt lenni és az önérzetünket egy kicsit helyrehozni, például a kanadaiakon való gúnyolódással – ez egy jó kis pszichológiai trükk volt. Csütörtökönként voltak az összejöveteleink, volt tánccsoportunk és persze vasárnaponként mise, ahol ministráltunk, nyáron pedig cserkésztáborokba mentünk, amelyek nagyon-nagyon sok lelkierőt adtak. A cserkészetet egyébként korábban egyáltalán nem ismertem, így kezdetben elkövettem néhány ballépést. Tudtam, hogy a táborokban mindig megviccelik egymást, például leöntik egymást vízzel. Egyszer például volt egy árverezés 200 ember előtt, amit Jámbor Lajos bá’, a kanadai cserkészek akkori parancsnoka vezetett, és valaki megkért, hogy adjak oda neki egy nagy pohár vizet. Én félreértettem, és a 200 ember előtt leöntöttem őt a színpadon egy nagy pohár vízzel. Mindenki nevetett, azt hitték, ez a műsor része. Szerencsémre Lajos bának jó humora volt. Később megtanultam a cserkésztörvényeket, amelyek azóta végigkísérik az életemet…
Milyen iskolákba jártál?
Negyedikes koromban jöttünk el Magyarországról, ami után gyakorlatilag kimaradt két év: ötödikes koromban menekültttáborokban éltünk, hatodikos koromban pedig már Kanadában voltunk, de még nem tudtam angolul. A hetedik osztályba tudtam becsatlakozni. A szüleim nagyon sokat adtak az oktatásra, ezért egy nagyon jó katolikus magániskolába járattak, a torontoi De La Salle-ba. De még így is azt a matekot tanultam hetedikben, amin majdnem megbuktam ötödikben Magyarországon. Az egyik legjobb voltam az osztályban – ez mutatja, milyen erős volt a magyar oktatási rendszer. Ezek voltak az első sikerélményeim.
Anyám újra férjhez ment, és amikor férje állást kapott Fort Erie-ben, egy kis kanadai faluban, elköltöztünk oda, de arrafele nem voltak jó iskolák, például a Szent Filomena katolikus iskola két szobából állt, összesen két osztállyal. Anyám pánikba esett, és azt mondta, inkább visszamenne a kommunizmusba, minthogy ilyen iskolába járjak. Isten viszont megint mindig dobott nekem egy mentőövet: a Niagara-folyó másik, USA-beli oldalán, Buffalóban volt egy nagyon jó amerikai gimnázium, amit magyar piaristák alapítottak és vezettek. ‘59-ben kezdtem el oda járni, két évig bentlakó voltam, hétvégenként mentem haza. Szüleim ‘61-ben költöztek át Amerikába, amikor anyám állást kapott a Buffalói Roswell Park Rákkutató Intézetnél. Öcsém még Torontóban született ‘58-ban, húgom pedig már Buffalóban ‘62-ben.
Azt mondtad, nagy hatással voltak rád a piaristák. Miért?
A piaristák a II. világháború után menekültek el Magyarországról, és Frank Lloyd Wright, a híres amerikai építész egyik gyönyörű épületében hoztak létre egy diákotthont, Derby, New Yorkban, ahol a II. világháború után érkező magyar menekült gyerekeket fogadták. Gerencsér atya pedig megalapította a Calasanctius Preparatory School for Gifted Children oktatási intézményt, ami viszont már egy szelektív oktatási intézmény volt. Az volt az elképzelése – és ebben sok igazság van –, hogy az átlagnál okosabb gyerekek elkallódnak az átlagos iskolákban, ezért itt válogatás volt és kőkemény tanulás. Talán egy kicsit túlzásba is vitték: 13 éves koromban egyetemi könyvekből kellett tanulnunk. A piaristák jelszava: pietate at litteris, azaz alázatosság és tudás, tanulás. 8-10 nyelvből lehetett választani, beleértve a kínai, japán, arab, és persze a nagy nyugati nyelveket is, emellett biológiát és kémiát egész magas, egyetemi szinten tanítottak. Nagyon megterhelő volt, ugyanakkor olyan életfilozófiát neveltek belém, ami nemcsak megmaradt, hanem irányadóvá is vált az életem során.
Általában a keresztény iskolák óvatosak a tekintetben, hogy mit mondanak vagy hogyan tanítanak, amolyan tyúkanyó módjára vigyáznak a diákok lelkére. Ott viszont nagyon nyitott voltak a különböző vallások és a filozófia iránt. Még Nietzsche-t is tanították, aki valószínűleg a maga idejében a kereszténység legnagyobb kritikusa volt. Az volt a tanítási módszerük, hogy megmutassák a legvadabb keresztényellenes kritikákat, és segítsenek fölépíteni a tanuló saját érvrendszerét, hogy meg tudja védeni a hitét. Én a mai napig rendszeresen olvasok filozófiát és teológiát. Öcsém, aki szintén oda járt, japánt és kínait tanult, s később távol-keleti szakos lett az egyetemen.
Emellett egy bizonyos fajta elkötelezettséget is megtanultam tőlük a magyarság és a nyugati kultúra iránt. Ez már akkor, 13-14 éves koromban ott mocorgott bennem, és szép lassan cselekvéssé fejlődött. Tizenöt évesen elgondolkodtam: mindenem megvan, mindenféle lehetőségeim vannak, sikerességem csak attól függ, hogy én mit teszek bele, és nem másoktól – miközben Magyarországon nagyon sok fiatal meghalt vagy elkallódott, mert kivégezték őket, vagy tönkretették a családjuk és az ő életüket. Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak ezzel a gondolattal, de hallottam egy mondást: „a túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét”. Nem tudom, hol és kitől hallottam, de nagyon-nagyon megérintett. A magyar cserkészektől és a piaristáktól kapott szemlélet, és ez a mondás továbbfejlődött bennem, illetve hozzáadódott az az amerikai szemlélet is, miszerint vissza kell adni abból, amit kapunk. Ezek hatására kezdtem kötelességemnek érezni, hogy segítsek másokon…
Erre visszatérünk. Szakmai érdeklődésed is ekkoriban fogalmazódott meg?
Apám orvos volt, talán tudatalatti nyomás volt rajtam, hogy én is ezt a pályát válasszam. Anyám örült volna, ha kutatóorvos lesz belőlem, s ebből voltak vitáink is, mert engem egyáltalán nem érdekelt a kutatás. Végigszenvedtem két nyarat egy kutatóintézetben, de arra jutottam: inkább bemegyek a műtőbe és operálok, mintsem majmokkal meg patkányokkal kísérletezzem. Először a Notre Dame-en tanultam. Anyám egy kedves kollégája, Ambrus Gyuszi bácsi kutató volt, s az ő laborjában is dolgoztam. Mielőtt elmentem az egyetemre, elvitt vacsorázni, és elmondta nekem, milyen kurzusokat vegyek fel. Rábeszélt arra, hogy mérnököknek szóló matekot, fizikát és kémiát tanuljak. Megtettem, de vért izzadtam ahhoz, hogy átmenjek ezen tárgyak vizsgáin, úgyhogy az első szemeszterben nagyon rossz jegyeket szedtem össze. A második fél évben átiratkoztam az orvosi előkészítő karra, ahonnan a harmadik év után felvettek az orvosi egyetemre. Mivel apám akkoriban Georgia-ban volt orvos, az ottani egyetemre jelentkeztem. Az sem volt könnyű, mert egész más világ volt ott; például katolikusként bekerültem egy kilencven százalékban baptista közegbe. Persze ott is elkövettem néhány hibát, például hazavittem hat üveg sört, és betettem a frizsiderbe, amitől a házinéni majdnem szívbajt kapott. Akkor tudtam meg, hogy a baptisták nem isznak alkoholt, és nekem egész estén át hallgatnom kellett, hogy ez milyen bűnös dolog… Idővel ott is megtanultam a szabályokat, és sok barátra tettem szert. Egyetem után elkerültem a Cleveland Klinikára, ahol először szívsebész akartam lenni, mert izgalmas új módszerekkel műtöttek, de fizikailag nem bírtam azt az őrületes terhelést: éjjel-nappal operálni, kezelni. Nem tudtam, mitévő legyek, mert nem szerettem többek között sem a pszichiátriát, sem a belgyógyászatot, sem a patológiát, aztán váratlanul jött a megvilágosodás, amikor találkoztam egy kollégámmal, akit felvettek a szemészetre. Rögtön jelentkeztem én is, és szerencsémre felvettek. Akkoriban indult a vitreo retina sebészet szakág-szemideg sebészet. Az ehhez szükséges másfél éves kurzust csak nagyon kevés helyen lehetett elvégezni; az egyik ilyen volt Houston, ahova szerencsémre fölvettek. Az ottani Baylor Egyetem kiváló hely, rengeteget sokat tanultam; például azt is, hogyan kell egy szemorvosi praxist felépíteni és vezetni.
Utána elkezdtél dolgozni?
Nem, jött a két éves hadkötelezettség. Ahogy már említettem, a haditengerészetet választottam. A San Francisco-i hadikórházba – ahol katonákat, hozzátartozókat és veteránokat láttunk el –, inkább idősebb, nagyobb szakmai múlttal rendelkező orvosok jutottak be, de mivel akkor még igen kevés retina-sebész létezett, rögtön őrnagyi ranggal kerültem oda. Kaptam egy bizonyos büdzsét, amiből teljesen nulláról, a Houstonban tanultak mintájára felépítettem egy retina sebészeti osztályt. A katonai kiképzésem egyébként abból állt, hogy amint megérkeztem, elvittek a boltba, ahol megmutatták az egyenruhákat, majd megnézettek velem egy fél órás filmet a kommunikációs szabályokról a hadseregben. Ezek után kértem, hogy részt vehessek egy kommandós vagy túlélési kiképzésen is, de nem jutottam sehova. Nagyon rendes volt a főnököm, még be is adott egy kérvényt, hogy soron kívül elmehessek kiképzésre, de senki sem vállalta annak felelősségét, hogy egy retinasebész a nicaraguai dzsungelben mászkáljon… Igy hát csak egy amolyan operettfigura voltam a haditengerészetnél… (nevet) De a munkámat nagyon élveztem; azért is kértem még egy év hosszabbítást. És mert akkor ismertem meg jövendőbelimet, akit „elraboltam” szüleitől és szakmai álmaitól… (nevet)
Mesélj a megismerkedésetekről és a családodról.
Kati édesapja japán, édesanyja német származású, ő pedig Texasban született. A Berkeley Egyetemen tanult biológiát, és épp felvették az állatorvosi egyetemre, amikor találkoztunk. Édesapja a légierőnél szolgált. Katit teniszezés közben súlyos baleset érte: a szemét annyira megütötte egy labda, hogy ideiglenesen elveszítette a látását, így behozták hozzánk a kórházba, és én kezeltem. Egy-két havonta bejött kontrollra, jól elbeszélgettünk, de neki akkor még udvarlója volt, úgyhogy nem föllángolásszerűen szerettünk egymásba, hanem szépen lassan, pár lépés távolságból ismertük meg egymást, aminek örülök, mert talán így megalapozottabb döntést tudtunk hozni a későbbi közös életünkre nézve…
Meséltem neki Magyarországról, ami őt nagyon érdekelte, így meghívtam vacsorázni és fényképeket mutattam neki. Akkoriban a Berkeley-n a néhai Ramada Irén tartott magyar nyelvkurzust felnőtteknek. Kati beiratkozott és elkezdett magyarul tanulni. Szülei nem örültek nekem, mert lányuk négy éves kora óta állatorvos akart lenni, s ehhez Kaliforniában kellett volna maradnia. Én azonban biztos voltam abban, hogy vissza akarok menni Buffalóba, mert ambiciózus terveim voltak egy szemorvosi praxis létrehozásáról, amihez kellett a helyismeret és az ottani kapcsolatok. A két város túlságosan messze volt egymástól, hogy négy éven át így tartsuk a kapcsolatot. Kati nagyon okos nő, rögtön tudta, mit és hogyan akarok, és ahogy Buffalóban belefogtunk a praxisom kiépítésébe, az első perctől nagyon szépen fejlődött. Én vagyok a megálmodó, de a részletekhez nincs türelmem, azokat ő valósítja meg precízen.
Mennyire tanult meg magyarul? A gyerekekkel hogyan beszéltetek?
Miután Nándi megszületett, az erdélyi Irénke néni foglalkozott napközben vele. Ő semmit sem tudott angolul, így Kati rájött: ha tudni akarja, mi történt a gyerekkel napközben, neki kell megtanulnia magyarul, Irénke biztos nem fog megtanulni angolul. Később belépett a cserkészetbe, elvégezte az összes vezetőképző tábort magyarul, most a segédtiszti tábor egyik vezetője. Nándi után négy évvel megszületett Annuska, utána pedig jöttek az ikrek, Rozi és Réka. Magyar iskola nem volt Buffalóban, de természetesen a gyerekek jártak cserkészetre, ahogy később az anyjuk is.
Én és a szüleim állandóan magyarul beszéltünk a gyerekekhez, a nagyapjuk időnként németül is beszélt hozzájuk és vitte őket Ausztriába. Katival magyarul beszéltünk, de ő angolul szólt a gyerekekhez. Ezek a nyelvi házi szabályok mindig be voltak tartva és a gyerekek sosem keverték a nyelveket. Nándi hároméves korában épp Olaszországban jártunk, amikor Líbiát bombázták az amerikaiak. Kértem Katit, ne áruljuk el, hogy amerikaiak vagyunk, beszéljünk csak magyarul, mire Nándi jó hangosan mindenki hallatára rászólt az anyjára: „Mommy, you are supposed to speak English to me!” („Anya, neked angolul kellene beszélned velem!”)
A gyerekeiteknek sikerült továbbvinniük a magyar nyelvi örökségüket?
Igen. Házastársaik nem magyarok, így ők is vegyesen beszélnek a gyerekeikkel. Megoldható, csak tudatosság és önfegyelem kell hozzá. Anna Magyarországon él, de a férje Dániából került Magyarországra. Apjuk dánul, Annuska angolul beszél a gyerekekhez, az óvoda-iskola és a környezet pedig magyar.
Nándor Buffalóban él, elvégezte a japán-kínai szakot, a Külügyminisztériumban dolgozott eleinte, de nem neki való volt a diplomácia, így most egy vállalatnál dolgozik marketingesként, két kislánya van. Anna három gyereket nevel és közben részmunkaidőben rendezvényszervezőként dolgozik. Rozinak van két gyereke, Észak-Karolinában él, mesterfokozatot szerzett pszichológiából, és költözéssel kapcsolatos életmód-tanácsadással foglalkozik. Réka pedig Budapesten és Berlinben dolgozik szövegíróként és még nincs családja.
Filantróp tevékenységed szellemi gyökereit és anyagi hátterét elmondtad, de mégis mi vezetett odáig, hogy az első ösztöndíjprogramot elindítsd?
A cserkészetben belénk nevelték az egészséges patriotizmust, de ha konkrét eseményt kell megjelölnöm, akkor azt tudom elmesélni, hogy a rendszerváltás után nem sokkal Bodnár Gábor, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) alapító-vezetője meghívott kilenc-tíz cserkészvezetőt Magyarországról a New York állambeli Fillmore-ba; hiszen a rendszerváltáskor Magyarországon is újraszerveződhetett a cserkészet, melyet a kommunisták a ‘40-es évek végén betiltottak. Az egyik résztvevő azon a fillmore-i találkozón Edöcsényi András volt, aki néhány évvel később megkeresett a Szent Ignác Jezsuita Kollégium tanulmányi vezetőjeként azzal, hogy szeretnék fölépíteni a kollégiumot, és eljönne Amerikába egy előadás-túrára, pénzgyűjtési céllal, tudnék-e neki ebben segíteni. Átgondoltam és arra jutottam: ha szervezek egy vacsorát a Magyar Házban, bejön egy-két ezer dollár, de az semmire sem elég. Inkább felajánlottam az összeköttetéseimet: kérdezzük meg az egyetemeket, adnának-e ösztöndíjakat magyar jezsuita fiatalok számára. Tetszett neki az ötlet, így elvittem a Canisius jezsuita egyetemre, és a vincések Niagara Egyetemére.
Előtte természetesen felkerestem az egyetemek vezetőségét és elmondtam, hogy Közép-Kelet Európa és benne Magyarország felszabadult, de senkinek sincs gyakorlata, hogyan kell jól vezetni egy demokráciát. Mivel a demokráciához szerintem háromfajta ember kell: üzletember, médiaszakértő és politológus, ilyen képzéseket kerestem. Utóbbi nem jött be, nem találtam lehetőséget politológusképzésre. A média részben bejött, volt néhány diákunk akiket a John Carroll University fogadott, de az érkező diákok 90 százaléka üzleti tanulmányokat folytatott. Az egyetemek azt javasolták nekem, szervezzem meg én ezt az ösztöndíjprogramot. Nem volt kidolgozott tervem, de elgondolkodtam: nem elég pár hónapra kijönni, MBA-diplomát is kellene szerezniük. A két év elég arra, hogy megértsék, miről szól Amerika és jól bedolgozza magukat, de talán két éves távlatban még elég honvágyuk van ahhoz, hogy haza is menjenek. Andrásnak végül szereztünk két teljes ösztöndíjat a jezsuitáknál és kettőt a vincéseknél, sőt az utóbbinál bentlakást is. Ez mai értéken számolva kb. 70-80 ezer dollár volt fejenként évente. Ennyi pénzt biztosan nem tudtam volna pénzgyűtési akciók révén összeszedni. Onnantól kezdve évente jöttek a mindig kiváló hallgatók. Miután más egyetemek meghallották, milyen remekül meg van szervezve ez a program – nekik nincs gondjuk a diákokkal, akik egyébként nagyon ügyesek, ezért az egyetem ázsióját növeli a jelenlétük –, három-négy további egyetem is megkeresett. Olyan év is volt, hogy 15-16 diák tanult itt egyszerre. Ha ezt megszorozzuk mai értéken fejenként 80 ezer dollárral…
Csak üzleti vonalon futott a program?
Nem, volt egy másik programunk is, a kórházi lelkigondozói munka. Nekem halvány fogalmam sem volt, hogy ez mi, de egyszer láttam, hogy az operáció után egy nagyon kedves apáca elbeszélget a beteggel, akit ez nagy megnyugvással tölt el. Kérésemre az apáca elmagyarázta nekem, mi is az a lelkigondozás; én pedig meséltem neki az ösztöndíjprogramomról, és megkérdeztem, vajon érdekli-e őket. Azt javasolta, beszéljek az apácák vezetőjével, aki engedélyt adott rá, hogy együtt dolgozzunk. Ezek a beszélgetések 5-10 percnél tovább nem tartottak – a ‘90-es években mindenki nyitott volt arra, hogy közép-európai országokat, egyetemistákat támogasson.
Amikor pedig András jelezte, hogy vannak magyar orvostanhallgatók is, akik szívesen jönnének tanulni, megkerestem annak a kórháznak az igazgatóját, ahol műtöttem, és megkérdeztem, mit szólna ahhoz, ha utolsó éves orvostanhallgatók jönnének 2-3 hónapos gyakorlatra a kórház különböző osztályaira. Igent mondott. Később megkeresett az Amerikai Magyar Orvostársaság (Hungarian Medical Association of America), hogy ők már régóta tervezik beindítani a magyar diákok csereprogramját, ezért kérik tőlem, hogy a szövetség neve alatt vigyem tovább ezt a programot. Elvállaltam, és három-négy éven át vezettem. Ma is működik, továbbra is érkeznek ide magyar orvostanhallgatók. Emellett a Washington-közeli Christendom College-ba is eljutott néhány magyar diák és egyszer Seattle-be is sikerült küldenünk valakit.
A szállást is te intézted nekik? Hogy bírtad mindezt egyedül megszervezni?
A vincések maguk adtak szállást. Emellett volt egy katolikus plébánia, ahol három-négy fogyatékkal élő lakott, nekik kellett segíteniük, és cserébe kaptak szállás-ellátást. Az orvostanhallgatók pedig a kórházban kaptak szállást. És nekünk is volt egy nagy házunk, akkor születtek az ikreink, így két-három diák oda is beköltözött. Az évek során kb. 15-20 fiatal lakott nálunk, és összesen kb. 250 diák tanulhatott Amerikában a különböző ösztöndíjprogramjaink révén.
Amikor már három-négy éve önállóan működött ez a program, leültem az akkori diákokkal – minden évben meghívtam őket egy ebédre vagy vacsorára – , és elmondtam nekik: nagyon szívesen folytatom, de egyedül már nem tudom csinálni; ezért kérem, hogy segítsenek, ha fontos nekik a saját jövőjük és Magyarország jövője. Ha nektek nem fontos, akkor nekem sem az – tettem hozzá, de erre nem volt már szükség, mert nagyon lelkesek voltak: létrehoztak egy kuratóriumot, amely a kiválasztással foglalkozott, és nagyon profi munkát végeztek. Jobbnál jobb diákok érkeztek, egyetlen eggyel sem volt soha probléma. A diákok egyébként többször szerveztek magyar kiállításokat is a Niagara Egyetem képtárában. Három évvel ezelőtt pedig a Niagara Egyetemen fölállítottunk egy Kossuth szobrot, mert ott volt a legtöbb MBA-ösztöndíjasunk.
Miután létrejött a kuratórium, elmondtam nekik, hogy van egy másik projekt-ötletem is, amin érdemes lenne gondolkodni: egy ifjúsági üzleti program. Az ötlet onnan jött, hogy mikor San Franciscóban éltem, a Stanford Egyetemen folytattak hadikutatásokat is, amelyek egy részéhez én is hozzájárultam. Hetente egyszer eljártam a Szilícium-völgybe és nagyon tetszett az az energia, amit a levegőben is érezni ott, ahol hetente történt valami: 15-17 éves gyerekek megszállottan, matracokon aludva, vagy valami garázsban barkácsoltak, majd 20 éves korukban már a legdrágább Mercedest vezették. Ezen a jelenségen gondolkodva javasoltam, próbáljuk meg Magyarországon is megadni a startupok alapjait a 15-17 éves, azaz másod-, harmad-, negyedéves gimnazistáknak. Akinek van tehetsége és szerencséje, utána majd létrehoz valamit. Több mint 20 évvel ezelőtt kezdtük, és azóta is működik. Egyhetes bentlakásos képzésről van szó, 20-25 fős csoport számára, akiknek hét közben leadják az alapokat arról, hogyan kell vállalkozást indítani, hétvégén pedig egy virtuális vállalatot kell prezentálniuk. Ezt megszerveztük Csíkszeredán és Beregszászon is, de manapság már csak Budapesten megy, a cserkészek hűvösvölgyi központjában. A Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) mostani vezetője, Polya Viktor is volt diákunk. A programot Tóth Zoltán pszichológus és lelkigondozó valamint Goebel Réka viszik, utóbbi a Niagara Egyetemen volt MBA-hallgató. Réka volt az, aki a képkiállításokat is megszervezte, ahova egy-két művészt is meghívott Magyarországról; nagyon ügyes ebben.
Mondhatjuk, hogy közvetetten a cserkészet révén indultak ezek az ösztöndíjprogramok, de közvetlenül is támogattad őket éveken keresztül.
Ahogy az orvosszövetségben, úgy a cserkészszövetségben is sokáig ment a beszélgetés az effajta tervekről, de én meguntam, hogy nem történik semmi, ezért leültem és számításokat végeztem, hogy mennyibe is kerülne egy otthoni túra. Akkor már jól kerestem, így sikerült fedeznem évi 15 végzett őrsvezető útját három hétre Magyarországra. Egy hétig kerékpároztak a Balaton körül, egy hétig kajakoztak a Dunán, majd egy hetet Budapesten töltöttek. Kati szervezte az utakat kb. 10 éven keresztül, ő maga vitte oda ezeket a gyerekeket. 15-20 év után vége lett, mert elindultak a magyar állam jól szervezett, diaszpórában élő magyar gyerekeknek szóló Rákóczi-táborai, a cserkészetben pedig a Tutaj-táborok. És rengetegen utaznak ma már a rokonság révén rendszeresen Magyarországra. Jók voltak a túráink, de sokkal jobb a most működő táboroztatási rendszer. Mindig tudni kell, hogy mikor kell valamit abbahagyni és valami más után nézni, így ez, ahogy idővel az MBA-program is, leállt.
Milyen más projekt után néztetek?
Négy másik projekttel is próbálkozunk. Az egyik: amerikai MBA-diákok tíz napos tanulmányútja Magyarországra, amiért kreditet kapnak az amerikai egyetemüktől. Ezt is a volt diákjaim intézik. A másik: egy olyan rendszert próbálunk kidolgozni, amellyel nagyon motivált, tehetséges magyar diákokat felkészítünk a gimnázium alatt egy hétvégi, pár órás előadással arról, hogyan kell pályázni és bejutni a világ legnevesebb egyetemeire. Van két kiváló cég akik ezt piaci alapon végzik európai iskolákra nézve, mi viszont szeretnénk ugyanezt jóval olcsóbban nyújtani szerényebb keresetű családok gyerekeinek részére. A harmadik: pedig az ún. a „gap year”. Az a megfigyelésem, hogy a legtöbb gyerek, amikor gimnáziumot befejezi, halvány elképzelése sincs, mi akar lenni. Számukra dolgozunk ki egy egyéves programot, ami alatt körbeutazzák a világot, és közben több helyen dolgoznak. A negyedik pedig: a fillmori Nyári Magyar Iskolatáborba sponzorálunk mint tanár két-három diákot és fiatal tanárt Magyarországról és Kárpátaljáról. Nagyon jó érzést ad az a tudat, hogy ezekkel a projektekkel sok jót tudunk tenni a kapcsolat rendszerünk céltudatos felhasználásával.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A képek Forgách Péter archívumából származnak.
