Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Dohanics Anna (Panni) harmadik ösztöndíjas évét tölti Portlandben, s ha csak rajta múlna, ismét visszatérne, annyira megszerette a helyi magyar közösséget, s bizonyára azok is a gödöllői cserkészlányt, hiszen mentorai már partnerként kezelik és teljes szabadságot adnak neki. Nemcsak a portlandi (Oregon állam), a seattle-i (Washington állam) magyar közösségben is segít, és nemcsak a cserkészetben, hanem a nyári Diaszpóra Iskolatáborokban, a magyarságismereti vizsgára való felkészítésben és más események szervezésében, amire éppen szükségük van.
Hol nőttél fel, mivel foglalkoztál mielőtt Amerikába kerültél?
Pesten születtem, az agglomerációban és a gödöllői cserkészcsapatban nőttem fel: ott lettem őrsvezető, segédtiszt, rajparancsnok. Ez a legnagyobb csapat Magyarországon, versengve egy másik nagy budapesti csapattal. Belenőttem egy olyan közegbe, ahol természetes volt, hogy a 1933-as Világdzsembori helyszínén sétálgatunk – ha ránézek a térképre, tudom: ahol például ma egy szobor áll, ott régen a parancsnoki sátor állt –, amihez családi élmények is fűznek. Amikor nagyapám meghalt, a cuccai között megtalálták dédapám Teleki Pál által aláír oklevelét, aki megköszönte csapatparancsnok dédapámnak a dzsemborin kifejtett munkát. A cserkészvilág természetes közeg volt számomra, de már felnőtt voltam, amikor igazán komollyá vált, addig a vívó edzőtáborok elvitték a nyarat, a versenyek pedig a hétvégéket. Amikor vezető lettem, sokkal aktívabbá váltam és nagyon megszerettem a 16-17 évesekkel dolgozni, és azóta is ők számomra a legideálisabb korosztály: már lehet partnerként kezelni, de közben azért még irányítani kell őket. Egyébként informatikus-könyvtárosi végzettségem van, az egri egyetemre jártam, és az volt a célom, hogy programszervezőként dolgozzak egy otthoni művelődési házban. Viszont közben elindult a Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) EU-s pénzekből felépített programirodája, ahol két és fél évig programszervezőként dolgoztam, az egyetemet emiatt végül levelezőn fejeztem be.
Ez tehát nemcsak cserkészfeladat, hanem szakmai munka is volt számodra. Mikor kerültél Portlandbe KCSP-ösztöndíjasként, és miért éppen oda?
Az EFOP-irodában hallottam először a KCSP ösztöndíjról; volt, aki éppen hazajött külföldről és volt, aki éppen indult. Úgy éreztem, nekem is jól jönne, így 2019-ben én is beadtam a pályázatomat. Az MCSSZ-es hátterem miatt azt gondoltam, hogy majd a KMCSSZ New Jersey állambeli központjába fognak küldeni, de az interjún azt mondták, inkább a KMCSSZ európai központjába, Kastl, Németországban több segítség kellene, mint Garfieldon. Tudomásul vettem és kezdtem belenyugodni, hogy bár nem tudok németül, de legalább vonattal lehet utazom és nem kell számolgatni a súlyt a repülőn és közben haza is lehet ugrani, stb. Aztán megérkezett az értesítés Portlandról, amiről akkor még azt se tudtam, hol van… Felvettem a kapcsolatot egy korábbi KCSP-ssel, aki itt járt és ő összekötött többekkel a portlandi közösségből, akik segítettek nekem autót és lakást szerezni. Akkor még nem Tahy Kristóf cserkész csapatparancsnok volt a mentorom, hanem Balogh Tünde, aki akkor Oregon and Idaho államok tiszteletbeli konzulja volt és a Bóbita nevű magyar óvodát vezette Portlandon. A cserkészcsapat akkor még csak alakulóban volt, a Washington DC-ből ideköltözött Tóth Ildikó kezdte el összefogni a gyerekeket 2017-ben; akkoriban jött ide az első KCSP-s is. Érkezésemkor még aktívan működött a Bóbita is, felváltva a cserkészettel – egyik hétvégén zajlott az egyik, másik hétvégén az másik –, így mindkettőben kellett segítenem. Emellett akkor már két éve működött a könyvklub, amit Márkus Kriszta kezdett el Ivanics Anikó KCSP-sel 2017-18-ban. Azóta is működik, valamelyik klubtag házában és többnyire nők járnak oda. Krisztával 2020 elején, mielőtt még kitört a Covid, leültünk egyszer beszélgetni arról, hogy elindítsunk egy filmklubot is a könyvklub mellé, de azt elvitte a Covid. Azóta már egy házaspár elindította, minden hónapban találkoznak; sok átfedés van a könyvklub tagjaival és a cserkészekkel. Abban az évben nekem nagyjából ezek voltak a feladataim, illetve volt egy farsangi bál, amit hosszú idő után kezdtek el újra megszervezni.
Mikor és miért jöttél vissza másodszorra?
2020-ban egész nyárra szóló KMCSSZ-es terveim voltak, négy különböző Diaszpóra Táborban és a Jubileumi (Jubi) nagytáborban segítettem volna, de az egészet elvitte a Covid, így nyár elején hazatértem. Az életem másképp alakult, de mindig is bennem maradt, hogy vissza szeretnék jönni és befejezni azt, ami a járvány miatt abbamaradt. Amikor kiderült, hogy 2024-ben szervezik meg az elmaradt Jubi tábort, minden afele mutatott, hogy az 2023-24-es tanévben folytatni tudnám azt, amit korábban abba kellett hagynom, ezért felvettem a kapcsolatot Kristóffal. Akkorra már megvolt a bejáratott helyem, ahova vissza tudtam költözni: Tóth Ildikóék házának egyik szobájába. Mire visszajöttem, Pigniczki Bende már ideköltözött Clevelandből, nagyon erősen fellendítve a cserkészetet: nagyon aktívan részt vett abban, hogy végül 2023. augusztusában a központi intéző bizottsági gyűlésen bejegyezték a csapatunkat, megkaptuk a 44 számot és a Zrínyi Miklós nevet. Azóta folyamatosan növekszik, most 17 fős a csapat; tavaly nyáron mindannyian ott voltunk a Jubi táborban, ősszel pedig indult egy kiscserkész őrsünk is három taggal; ők már a csapat negyedik örse. A cserkészfoglalkozásokat csütörtök este 6-tól fél 8-ig tartjuk Kristófék házában, mert nagyjából mindenki azon a környéken lakik, én jövök a legmesszebbről. Amíg nincsen vagy tíz őrsünk, addig ott meg tudjuk oldani.
Mi volt a második év legnagyobb újdonsága?
A tavalyi év nagy újítása a nyugati parti akadályverseny (AKI) újraindítása volt. Mire ősszel visszajöttem, már nagyjából felállt a szervezői csapat. Ugyanazon a tavaszi hétvégén zajlik, mint a fillmore-i (New York állam) központi verseny, ugyanarra a keretmesére építjük rá, de nulláról kellett újraindítani, mert kb. 30 éve volt itt utoljára hasonló, ezért viccesen újkori nyugati parti AKI-nak hívjuk. Fillmore-ba nekünk eljutni nagyon sok időbe és pénzbe kerül, amit tavasszal, iskolaidőben nem tudunk megoldani, csak nyáron, a vezetőképző táborok esetén. Eredetileg úgy volt, hogy Edmonton és Calgary-ból is jönnek, nekik is közelebb van, mint Fillmore, de végül nem jöttek. Emellett a nyugati parton körzeti szinten és online zajlik a két éves magyarságismereti felkészítés az őrsvezető- és a segédtiszt jelöltek számára. Gyulai Kati szervezi Kaliforniából, ő rakja össze a tanrendet, fogja össze a tanárokat és a diákokat. Ebben is kellett segítenem hétfő esténként, így nekem a tavalyi év sokkal jobban “kinyitotta a szememet” a KMCSSZ felé. Sőt, a Jubi tábor előtt részt vettem a tisztiképzésen is, tehát immár KMCSSZ-tiszt vagyok.
A második évben tehát főleg vagy csak cserkészfeladataid voltak?
Amikor 2023-ban visszajöttem, a Bóbita már nem működött. Korábban is szóba került ugyan, hogy jó lenne elindítani egy iskolát, de nem jött össze. Amikor azt javasolták, hogy mindenki járjon az online magyarságfelkészítőre, sok szülő húzta a száját, hogy az túl száraz. Amikor azt javasolták, hogy az akkori KCSP-s segítségével indítsanak iskolát, azzal meg az volt a szülők gondja, hogy az azóta már hetente zajló cserkészettel együtt sok lenne. Viszont a cserkészet nem tudja a magyar nyelv tanítását is belevenni a heti másfél órájába. Magyarul beszélünk a foglalkozásokon és a nyári táborok előtt van olvasási különpróba is, de a cserkészet ennél többet nem tud nyújtani. Tavaly nem sikerült megoldást találni, de végül az idei tanév végén, májusban mégis újraindítottuk a magyar óvodát – a semmiből megjelent vagy tíz család, akikről addig azt sem tudtuk, hogy léteznek. Én már lassan készülök haza, de reméljük, jövőre is lesz KCSP-s itt, aki ebben tud segíteni. A cserkészet segít az elindulásban, de hosszú távon azt szeretnék, hogy a szülők átvegyék, ahogy a Bóbita esetében is történt.
Hogyan történt az (újra)indulás? Tanulságos lehet mások számára is…
A portlandi cserkészeknek van egy adománygyűjtő programjuk: a karácsonyi bejgli sütés, amit a decemberi istentiszteleten árulnak és általában abból fedezik valamelyik táborukat. Idén bevezettünk egy újabb hasonló lehetőséget, a disznóvágást. A férfiak megvették a fél disznót egy farmon és az egészet együtt feldolgoztuk, készítettünk belőle kolbászt és füstölt szalonnát, amit a húsvéti istentiszteleten árulunk. Az a család, akinek a házánál mindez történik, még egy füstölőt is berendezett erre a célra. Amikor erre az eseményre készültünk, az egyik apuka találkozott egy boltban egy magyar családdal egy hatéves kisfiúval, és elhívták őket erre a programra. Az anyuka érdeklődött, van-e hétvégi magyar óvoda-iskola, és vele együtt újra végiggondoltuk, hány 4-6 éves magyar gyerek van, akikről tudjuk, hogy ott laknak valahol a környéken, de még a koruknál fogva nem tudnak cserkészetre járni. Kiraktunk posztot, kiküldtünk e-maileket, mire váratlanul jelentkezett vagy tíz család. Május 18-án indultak, összekötve egy cserkészprogrammal: 11-re jöttek az ovisok, délben a nagyok és együtt játszottunk. A szülők kérték a folytatást a nyár folyamán is, így most június első vasárnapján volt a második alkalom, ahova eljött még egy újabb család egy kislánnyal. Vannak, akik ilyenkor már Magyarországra utaznak, de még így is azt kérték, legyen júliusban is még egy alkalom, hogy amíg itt vagyok, bebetonozódjon. Ősztől pedig azon lesznek, hogy ők maguk tudják folytatni.
Visszatérve az eredeti kérdésre, más szervezeteknek is segítettél?
Az előbbieken kívül egyéb események szervezésében is tudtam segíteni, mint például a húsvéti és anyák napi összejövetelek, a szüreti bál és az őszi piknik, amiket Szabatin Márti szervez a hivatalosan be nem jegyzett Oregoni Magyar Klub keretein belül. Szintén ő szervezi az évi négy, egyházi és nemzeti ünnepeinkhez kapcsolódó református istentiszteletet, a Portlandi Magyar Református Egyház keretében. Utóbbiak rendszerint úgy zajlanak, hogy szombaton Portlandben, vasárnap pedig Seattle-ben van magyar nyelvű istentisztelet valamelyik nagy egyházi vagy nemzeti ünnephez kötve, amiket vendéglelkészek tartanak, általában Palkó-Ágoston Attila Kaliforniából. (Például a húsvéti istentisztelethez van legközelebb március 15, ezért akkor arról is meg szoktunk emlékezni, október 23- környékén van az őszi istentisztelet, a decemerinél pásztorjáték is szokott lenni, a negyedik pedig pünkösdkor zajlik.) Emellett tudtommal létezik még az oregoni Magyar Baráti Kör, amit Kovács Ági és István házaspár vezetnek, de azok lényegében összeolvadtak a klubbal. Mártinak fel szoktam ajánlani a segítségemet, igyekszünk összekapcsolódni velük, elsősorban azért, hogy tudjunk közösen pályázni. Egyelőre csak a szülők munkahelyéről kapunk támogatásokat – ebben például az Intel kiemelt támogatónk –, de törekszünk a nagyobb helyi magyar szervezeti együttműködésre a jövőben.
Tudtommal a cserkészek szorosan együttműködnek a seattle-i csapattal.
Igen, közösen szervezzük a cserkésztáborokat és az őszi Diaszpóra Iskolatábort. Oregonban van a téli tábor, Seattle-ben a nyári tábor, és mind a kettő nyitott a másik csapat felé. Már 2019-ben, amikor először kijöttem, akkor is nagyon szorosan együttműködtem velük, sokat utaztam hozzájuk. Nemcsak a Diaszpóra táborra, hanem például részt vettem a karácsonyi ünnepségükön és a március 15-i cserkészvacsorájukon is. Portlandon egyelőre nincs cserkészvacsora vagy bál, még nincs akkora támogatói kör a cserkészet mögött, de a seattle-i nyitott a portlandiak számára is. Sőt, idén a nyitótáncosok közé is hívtak portlandiakat, ami végül nem jött össze, mert nagyon nehéz a közös táncpróbákat összehozni. Gondolkodtunk egy közös farsangon is, ami végül szintén elmaradt, de lehet, hogy jövőre újra nekifutnak, mert továbbra is van szándék és ötlet e téren is.
Tavaly legalább háromszor voltam Seattle-ben a Diaszpóra táboron kívül, idén nem jött össze, viszont nálunk most már mindenki utazik Magyarországra, hétvégén befejeződik a cserkészet, és utána el tudok menni segíteni, hogy megszervezzük a nyári tábort. Amikor bejelentették, hogy vizes programot akarnak, mert meleg lesz és egy tó közelében lesz a tábor, akkor úgy ajánlottam a Tüskevárt, mint témát, hogy először be se ugrott: Fekete István a csapat neve.
A Diaszpóra Iskolatáborba pedig Szirbik Andrea meghívására mentem és vittem a portlandi gyerekeket és ott tanítottam is, erősítve a cserkészvonalat. 2019-ben én raktam össze a keretmesét és behoztunk új, a tábor szempontjából új típusú programokat, mint például az Esti Meseerdőt, egy tábortűz melletti programot és különböző cserkészjátékokat. Ez nem egy cserkésztábor, tehát nincs vagy legalábbis nem kötelező az egyenruha, zászló, stb. 2019-ben rendes tanítás volt, a 2023-as évben játékosabbra vettük, de 2024-re megint visszahoztuk a tanítást, ami után következtek a játékok, a néptánc és a dráma. Táncoktatás akkor lehet, amikor épp néptáncos KCSP-s van Seattle-ben, de a színdarabot Márkus Kriszta minden évben megírja: egy teljes előadást rak össze, minden korosztálynak van benne jelenete, a tábor alatt megtanulják és a végén bemutatják a szülőknek.
Most kicsit mesélj a Jubiról. Mi volt ott a szereped és feladatod?
Amikor kiderült, hogy a cserkész KCSP-sek maradnak a Jubin, szabad kezet kaptunk abban, hogy melyik altáborba jelentkezzünk segíteni – bárhol szívesen láttak, mert mindenhova kellett a segítség. Mi hárman lányok, Péter Sári clevelandi, Fózer Petra bostoni-wallingfordi KCSP-s meg én megbeszéltük, hogy a Szent István-i keretmesében udvarhölgyekként fogunk tudni segíteni a Sárinak, akiről az Akadályversenyen kiderült, hogy ő lesz Gizella királyné.
Őt már egyébként az otthoni segédtiszti táborból ismertem, és itt együtt vettünk részt a Jubi előtt zajló tisztiképzésen. A Jubin tehát a királyi udvar tagjaiként az ott zajló központi játékokban, az ún. forgószínpadoknál segítettünk, de részt vettünk az összes keretmese jelenetben is, ahol a királyné szerepelt. A tábor szervezésábe és az előkészületekbe nem folytunk bele, “csak” a programok levezetésében, a megvalósításban segédkeztünk. Az estéinket is lefoglalták a keretmese-jelenetek: elkisértük a királynőt az altáborokba vacsorázni.
Voltál már hasonlóan nagy rendezvényen? Mi ragadott meg a legjobban?
Hasonló méretű cserkészélményem a V4-ek által kétévente megrendezett közép-európai Dzsembori Csehországban 2014-ben, de az nem összmagyar tábor volt. Ott is a központi szervezés tagjaként a programlevezetésben segítettem, meg a konyhában és a takarításban, de ez teljesen más volt. Portlandben jellemzően nálunk nulladik vagy első generációsak a gyerekek, az első többedik generációs találkozásom Pigniczky Bende, utána pedig a Jubin sok vezető. Az esti összejövetelek és a tábortűz utáni beszélgetések, játékok, Kanadából Ausztráliából, Argentínából örök emlék maradnak… Hihetetlen kártyjaátékot tanultam például az argentínoktól… Ha belegondolunk, hány felé szétszórva élünk a világban, mégis ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat a népdalokat énekeljük és népi játékokat ismerjük – ezek ereje hihetetlenül erős. Na meg esti tábortüzek… Azt nem lehet elmesélni, hogyan szól többszáz, közel ezer gyermektorokból a nyitó és a záró tábortűz mellett a “Szellő zúg távol”…
A sok idős cserkész pedig még a Jubi előtti tisztiképzésen tűnt fel. Nálunk otthon nem lehetnek fizikailag idős vezetők, hiszen csak 30 éve indult újra az MCSSZ. Van egy-két hazaköltözött vagy otthon “áttelelt” idősebb cserkész, de igazából nincsenek idősebb vezetőink, és egyébként is annyira sokat a fiatal, hogy az idősebbek alapvetően félreállnak, azt preferálják, hogy a fiatalok vezessenek. A csapatparancsnokok átlagéletkora kb. 20 év. Az itteni tisztitábor egyik legnagyobb élménye, ahogy az esti tábortüzek mellett az alapító Bodnár Gábor báról meséltek, majd ott lenni a sírjánál, amikor eszembe jutott, hogy 15 évesen kaptam anyámtól egy Bodnár Gábor-féle cserkésztörténelem könyvet – az is mellbevágó élmény volt. A leköszönő elnökről, Lendvai Imre báról és az új elnökről, Vajtay Pista báról a rengeteg történetet végighallgatni, nagyon emberközeli élmény, miközben egyébként tudjuk, hogy ők is voltak ugyanolyan gyerekek meg fiatalok, mint mi, de 30+ évesen már nem egy rózsaszín felhőn keresztül látjuk őket, hanem a hibáikkal együtt, de közben mégis képesek vagyunk értékelni és végtelenül tisztelni azt, amit csinálnak. Hasonlóan maradandó élmény volt részt venni a februári közgyűlésen és az egész elnökségi váltáson New Jersey-ben, ahol a 30 év után leköszönő Imre bát éltették, hosszan sorolták érdemeit és mesélték a vele kapcsolatos számtalan történetet.
Volt egy este, amikor az összes lány altábornak – ahogy a fiúknak is – volt egy-egy közös nagy tábortüze. Számodra is emlékezetes maradt?
Igen. Az egész estét erre a női tematikára építették el, és lett egy titkos jelünk is. Nagyon jó volt így összeszedve hallani, hogy női táborparancsnokunk van és a tábori logisztika vezetője is nő, tehát nemcsak a háttérben dolgoznak nők. Libabőrös élmény volt, legalábbis számomra. De hogy a gyerekek hogyan élték meg, az már egy másik kérdés; a lányoktól visszahallva nem éreztem, hogy akkora ütőereje lett volna ennek vagy a titkos jelnek. Talán már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy ez átmenjen, vagy nem volt eléggé sokszor kiemelve. Az ötlet nagyon tetszett, de utána szerintem a gyerekeknek mégsem maradt meg annyira. Viszont maga az esemény, például Konrád herceg váratlan érkezése és az, ahogy a lányok elhajtották, biztos hihetetlen élmény volt mindenki számára.
Miért jöttél vissza újra: befejezni a tavalyi újraindítást vagy egyéb okból?
Egészen a tavalyi Akadályversenyig úgy gondoltam, befejezem: jó volt, szép volt, de elég volt. Rengeteget tudtam utazni, voltam például Texasban az ottani Diaszpóra táborban segíteni Balla Rékáéknak, ahol hihetetlen gyerektársaság jött össze – nem is gondoltam volna, hogy ennyire szorosan tudok kapcsolódni egy hétvége alatt egy társasághoz. De utána is úgy éreztem, ezekkel sorra kipipálom azt, ami előzőleg kimaradt, és hazamegyek. Az AKI-n azonban volt egy pillanat, amikor azt éreztem: nem tudom csak így itt hagyni, folytatnom kellene, a belefektetett energia csak ezután fog megtérülni. Biztosan neked is mondta már sok KCSP-s mentor: a visszatérő KCSP-s aranyat ér, és ez tényleg így van. Sokat tudunk már a helyi közösségről, nem kell irányítani minket, kihez menjünk oda, ha ezzel vagy azzal akarunk foglalkozni, kivel vegyük fel a kapcsolatot, ha például termet akarunk bérelni, stb. Ilyen szempontból sokkal egyszerűbb egy visszatérő, mint egy új ösztöndíjassal, és nemcsak a minket fogadóknak, hanem az államtitkárságnak is. És én beletettem az energiát abba, hogy nyitottam a KMCSSZ fele, ahol teljesen más szabályokat és hagyományokat kellett megtanulni, mint ami otthon volt az MCSSZ-ben, amiből a tisztiképzés után itt tudtam a legjobban profitálni, úgyhogy tavaly nyárra már teljesen egyértelmű volt, hogy visszavárnak és maradni szeretnék.
Miben volt más ez a harmadik éved?
Már nem is érzem, hogy KCSP-s vagyok. Még otthon voltam, amikor elkezdték megszervezni az idei AKI-t, és az első megbeszélésen Bendével elvállaltuk a táborparancsnokságot. Tehát egy 100 fős nyugati parti akadályverseny egyik táborparancsnoka lettem KCSP-sként. A helyi cserkészetfoglalkozásokat is gyakorlatilag Kristóffal és Bendével hármasban egyenrangúként vezetem; nem érzem azt, hogy nekem bármire külön engedélyt kellene kérnem – aminek Kristóf csak örül, mert enélkül is van ezer más dolga. Amikor megszervezek egy programot, szó nélkül odaadja az autót, ha elmegyünk kenuzni vagy falat mászni, szintén nélküle intézem a bérléseket. A diaszpóra iskolatábort is úgy szerveztük meg idén: Andinak voltak elképzelései, én pedig megvalósítottam. Ő is úgy támaszkodik rám, mint Kristóf, gyakorlatilag egyenrangúként kezel, és ez nagyon kell ahhoz, hogy ilyen jól és szorosan tudjunk együtt dolgozni. A magyarságismereti képzést is folytattuk, például átvettem a földrajzot Anditól.
Végül egy-két tanulságot kérnék a hazatérés előtt, összefoglalásképpen.
Azt érzem, hogy Portlandben kissé szét vannak csúszva a magyar közösségek. Itt nincs sem templom, sem közösségi ház, viszont sok kis magyar kör van, pici átfedéssel. Például az istentiszteleteken a hívek túlnyomó többségét a cserkészcsapat teszi ki, akik olyankor fellépnek, ahogy a farsangi és a szüreti bálon is. Az idősebb, régebben itt élők és az újabban érkezők más-más eseményekre járnak: az idősebb korosztály a szüreti bálra, de a könyvklubon senkit nem látni közülük. Jó lenne egy kihelyezett konzuli iroda. Mindenesetre van még hova fejlődnie az itteni magyar közösségnek, mert elég sokan vannak, kb. két-háromszázan, de erősen szétszórva, és nincs egy központ, ami mindezt összefogja, mint ahogy például Seattle-ben a washingtoniakat. Ennek is köszönhető, hogy ott például a KCSP-seket is forgó rendszerbe kapják, hol a néptánccsoport, hol az iskola, hol a cserkészet, ami azt jelenti, hogy elsősorban annak a szervezetnek segít, de természetesen kölcsön is tudják adni egymásnak.
A személyi és szervezeti súrlódások minden KCSP-s rémálma. Nekem ilyen élményem nem volt, sőt nagyon szerettem, hogy együtt lehet dolgozni a két várossal, vagyis két állammal. Gyakorlatilag én választottam magamnak, hogy fölmegyek Seattle-be segíteni, ezt senki nem kérte vagy várta el tőlem, de nekem magától értetődő volt, ha van rá időm, akkor megyek oda is segíteni – főleg miután idén nem cserkész a KCSP-sük. Jó élmény volt KCSP-sként, hogy nem voltam része semmilyen helyi játszmának, mindenki békén hagyott, nem kellett nekem sem dönteni, sem vitákat eldönteni, választani pedig végképp nem. Ahogy már említettem, Kristóf, előtte Tünde mindenhová elengedtek, még hegyet mászni is – utóbbit nyilván a szabadidőmben. Ildikóék, akikkel lakom, falat, sziklát és hegyet másznak, velük kezdődött számomra is ez a sport: heti két délután elmegyünk falat mászni egy terembe, hétvégén pedig kirándulunk, hegyet mászunk. A washingtoni Mount St. Helenst már kétszer megmásztam, Oregon legnagyobb hegyén, a Mount Hoodon tavaly gondolkoztam el először, idén fel is készültem egy rendes tréninggel, de még így sem sikerült a teteje – lesz tehát amiért visszajönni, de már így is magasabban voltam, mint valaha.
Tehát újra visszajönni tervezel? Ha nem, mihez kezdesz otthon?
Nagyon otthon érzem magam itt, szívesen maradnék, azaz jönnék újra, de adminisztratív okok miatt most biztos, hogy otthon kell maradnom egy ideig. Viszont maradok egész nyárra, egészen az nyár végi seattle-i csapattáborig, csak szeptember közepén indulok haza. Hogy ott mihez kezdek, még nem tudom.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Dohanics Anna archívumából származnak.
