Nemrég, az Ünnepi Könyvhéten jelent meg Ács Zoltán nemzetközileg ismert és elismert közgazdászprofesszor, MTA-tag kalandos életrajza, amely bemutatja útját az ausztriai menekülttáborból az Egyesült Államokba, és rekonstruálja magán- és szakmai élete különböző szakaszait. Az életív a háború miatt a nemesi-polgári jómódú értelmiségi háttérből a teljes nincstelenségbe, a clevelandi gettóba visz, amelyet a mélypont után meredek emelkedés, nemzetközi szakmai elismertség követ. E nehéz, sok személyes és szakmai küzdelmet igénylő „járatlan út” szerves része a gazdag magyar családi örökség szerepének megértése és újraértékelése is.
Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtem olvasni az MCC Press-től kapott angol nyelvű kéziratot, egy darabig egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy foglalkozni szeretnék vele. A felkérésért nagyon hálás voltam, de az olvasott szöveg eléggé összezavart. Addigra már két éve az Egyesült Államokban éltem, és aktívan részt vettem az észak-amerikai magyar diaszpóra életében, és közben olyan amerikai magyarokról írtam (több mint kétszáz cikket, köztük közel száz mélyinterjút), akik jellemzően büszkék magyar származásukra, nyelvükre és kulturális örökségükre, ezért lelkesen és elkötelezetten szolgálták az elődeik által (esetenként maguk által) létrehozott helyi magyar közösségeiket, helyi vagy tagállami, esetleg országos szervezeteiket.
Ezzel szemben a gazdag magyar családi örökséggel (nemesi felmenőkkel és a magyar ügyek iránt végtelenül elkötelezett szülőkkel) rendelkező, ausztriai menekülttáborban született, onnan egy clevelandi lakótelepre (gyakorlatilag egy gettóba) sodródó, a középiskolát anyagi kényszerűségből elhagyó Ács Zoltán (és részben húgai) számára gyermek- és fiatalkorában inkább tehert, mint előnyt vagy áldást jelentett magyarsága. Tinédzserként, majd egyetemistaként, sőt egy ideig még feltörekvő közgazdászként sem tudta magyarságát igazán értékelni. Olyannyira nem, hogy egy időre még nevét is módosította Zoltánról második keresztnevének (József) angol változatára, Joe-ra. Bár Magyarországon maradt rokonaival mindig is tartotta a kapcsolatot, de magyar családi, szakmai és közéleti hátterét csak évtizedekkel később, szakmai pályafutása hirtelen felívelése és magyar szakmai kapcsolatainak kiépítése és kamatoztatása során kezdte el újraértékelni, majd kifejezetten büszke lenni magyar örökségére.
A megbízást kezdeti kétségeim ellenére elvállaltam, és nemcsak azért, mert erre kért és támogatásáról biztosított az MCC Press felelős vezetője, Novák Tamás és felelős szerkesztője, Gorácz Anikó, hanem azért is, mert személyes budapesti találkozásunk során egy kedves, megnyerő modorú, kedélyes, ugyanakkor szomorkás hangulatú professzort ismertem meg, s e találkozás alapján azonnal megértettem: a kézirat tartalmával és stílusával lehet gond(om), a szerzővel nem. Emberileg és szakmailag is rendkívül tiszteletreméltó, sőt példamutató az általa bejárt „járatlan út”, amelynek eredetileg hiányzó részeit az én feladatom lesz az ő segítségével pótolni, és ezáltal az életutat magyarországi olvasók és a nem szakmabeliek számára is érthetővé, és minél olvasmányosabbá formálni.
Ezért mielőtt kreatív szerkesztőként alaposan kiegészítettem, s helyenként át is írtam az időközben nyersfordításon átesett magyar nyelvű memoárt, először meg kellett értenem Ács Zoltán korábbi diaszpóra-interjúalanyaimhoz képest is szokatlanul alakuló életútját, magánéleti és szakmai gondolatait, motivációit, és eredményeit. Mindebben persze rengeteget segítettek közgazdasági ismereteim, saját amerikai magyar diaszpóra-életem, beleértve clevelandi helyismeretemet, az ott élő magyarokkal és közösségeikkel kapcsolatos újságíró munkásságomat, illetve a szerző édesapja, a bácsalmási születésű, Clevelandben három magyar szervezet aktív tagjaként is tevékenykedő, „a történelem menetén változtatni kívánó” vitéz Ács Imre munkásságával kapcsolatos kutatásaimat.
A több hétig tartó, legtöbbször kedélyes hangulatú, olykor viszont vitába is hajló hosszú beszélgetéseink során először meg kellett értenem, hogyan jutott el a szerző az édesapjával fennálló ellentmondásos viszonyból a közös elismerésen alapuló megbékélésig; a clevelandi gettóból pedig hogyan ért el oda, hogy neves amerikai egyetemeken (Sangamon Állami Egyetem, Amerrick School of Business, Mason Egyetem, stb.), állami hivatalokban (Amerikai Kisvállalkozói Hivatal, SBA, stb.), intézetekben és projektekben résztvevő (GEM, KSTE, REDI, stb.), nemzetközileg elismert kutató közgazdász professzor, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), az Amerikai Magyar Akadémikusok Társasága (AMAT) és a Magyarország Barátai Alapítvány (BMA) tagja, az MCC vendégelőadója, majd a bécsi Vienna Institute for Global Studies (VIGS) intézet alapító-vezetője legyen. Rá kellett jönnöm arra is, miért állítja, hogy élete első 50 évét a folyamatos küzdelem és a visszacsúszás gondolatától való rettegés jellemezte, és miért csak 70 éves kora körül jutott el oda, hogy rögös magán- és szakmai életútjának legfontosabb állomásait, eredményeit és tanulságait másokkal is meg merje osztani, és nemcsak szakmai eredményeire legyen büszke, hanem az odavezető út addig titkolt részleteire, akár szégyellt előzményeire, és az ebben a sikertörténetben fontos tényezőként szerepet játszó magyar családi és kulturális örökségére is.
Kedvcsináló részlet az előszóból:
„Miközben ezt a memoárt írtam, rájöttem, hogy mennyi mindent vesztettünk el a háború miatt, és vagyontalanul érkeztünk Magyarországról az Újvilágba. A háború során ugyanis a családom minden vagyonát és pénzét elvesztette, tehát az anyagi tőke teljes hiánya mellett indultak útnak. A társadalmi tőkéjük sem volt sokkal több: Clevelandben főleg magyarokkal voltak kapcsolataik – elsősorban apámnak, aki sokáig nem szerette, sőt lenézte az amerikaiakat, és nem akart hozzájuk még alkalmazkodni sem, nemhogy beilleszkedni közéjük, anyám viszont nyitottabb volt: szóba állt a szomszédokkal, zongorázni tanult, majd tanított. De mindez számomra tinédzserként minimális értéket jelentett. (…)
A kulturális tőkét viszont megőrizte a család – és ez az, ami leginkább meghatározza az embereket: a hitük, a nyelvük, a történelmük, az étkezési szokásaik és az örökségük. De vajon mit ér mindez több ezer mérföldre attól az otthontól, amely egy háború sújtotta vesztes ország? Miközben a szüleim kétségbeesetten ragaszkodtak a magyar kulturális örökségükhöz, én egyre inkább szűkösnek és korlátozónak találtam. Azoknak a gyerekeknek, akikkel Amerikában – a clevelandi alsó Buckeye Roadon, és főleg utána a lakótelepen – találkoztam, fogalmuk sem volt arról, mi az, hogy magyar. Tudták rólunk, hogy kitelepítettek vagyunk, alapvetően barátságosak voltak velünk, de köztük élve és velük barátkozva én is olyan akartam lenni, mint ők. Amikor egyébként is lenéznek, mert gettóban élsz, akkor az egyetlen lehetőséged a beilleszkedés, hiszen kitörni – főleg gyerekként – nem tudsz. Mivel csak eleinte, egészen kisgyermek koromban éltünk a Buckeye Roadon, a magyar közösség közvetlen közelében, sokáig nem ismertem fel a szüleim magukkal hozott, képviselt és átélt kulturális tőkéjének értékét, beleértve az oktatás, a tudás és a tanulás nagyrabecsülését. Pedig ezek voltak azok az „ugródeszkák”, amelyekre lakótelepen élő, nincstelen bevándorlóként mindenképp szükségünk volt ahhoz, hogy átkelhessünk a „szakadékon”, és idővel meg- vagy visszaszerezhessük a többi, a háború miatt és az emigráció során elveszett társadalmi, humán (szakmai) és pénzügyi tőkénket.
Mindezeket az összefüggéseket tinédzserként még egyáltalán nem értettem, ahogy azt sem, hogy családi örökségem és szüleim milyen hatással voltak az életemre. Szüleim viszont tisztában voltak mindezzel. De apám sosem beszélt velem ilyesmiről, sőt, egy időben – amikor otthagytam a középiskolát és dolgozni kezdtem, hogy segítsek anyámnak – le is tett rólam, de anyám mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak tovább. Nagyon könnyen előfordulhatott volna, hogy sosem fejezem be a középiskolát vagy ha be is fejezem, nem tanulok tovább, vasgyári munkás maradok, elveszek egy Puerto Rico-i vagy „hillbilly” nőt a lakótelepről, vagy netán bűnözővé válok és börtönbe kerülök, mint oly’ sok fiatal a gettóban. Édesanyám ezt mindvégig nagyon jól látta, és megpróbált jó irányt mutatni nekem – amit akkor nem mindig értettem és természetesen sokszor nem értettem egyet vele, például, hogy miért kell hazamennem vacsorára és miért nem maradhatok kint az utcán késő estig. Szüleim az adott körülmények között talán nem is tudtak volna többet segíteni nekem.”
Ahogy előző életrajzi interjúkötetem alanya, Szekeres Pál háromgyermekes vívó, olimpiai bronzérmes és háromszoros paralimpiai bajnok esetében is történt, a beszélgetések során engem főleg a magánéleti, őket viszont a szakmai részletek érdekelték jobban. Viszont mindkettőjük esetében mindkét szál annyira fordulatos, hogy életrajzuk nemcsak szakemberek (sportolók és sportdiplomaták, illetve közgazdászok és a kisvállalkozások világának kutatói), hanem a hétköznapi olvasók számára is érdekfeszítő olvasmány lehet.
Hálás vagyok a lehetőségért, hogy szakmai és magánéleti ismereteimet beletehettem ebbe az életrajzba, melynek ugyan „csak” kreatív szerkesztője vagyok, de lelkesedésemet, elkötelezettségemet, no meg a belefektetett munkát tekintve már-már társszerzőnek érzem magam. Szeretettel ajánlom a világon bárhol élő, bármilyen korosztályú és szakmai végzettségű olvasók számára.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
