Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy én bizony nem szeretem a focit. Sem nézni, sem játszani. Ezt mindig felvállalom, ha megvetnek érte a focidrukkerek, akkor is, nem tehetek róla. Viszont az történt, hogy egy kedves, magyar származású amerikai egyetemista testvérpár felajánlotta, hogy elvisznek egy amerikai futballmérkőzésre. Én meg éltem a lehetőséggel. Ha már az USA-ban vagyok, ezt nem akartam kihagyni.
Csütörtök este volt a meccs, odafelé úton végig a szabályokat próbálták nekem elmagyarázni, én pedig nagyon igyekeztem, hogy megértsem. Katonasorba állítottam az agysejtjeimet, és pár dolgot sikerült is felfognom. Amerikai vendéglátóim mindig nevettek, amikor „amerikai futball”-nak neveztem ezt a sportot, mert ugye mi Magyarországon így hívjuk. Mondták, hogy Amerikában ez a nagybetűs „FUTBALL”, ezért nem használják előtte az „amerikai” jelzőt. A „mi focink” (amit a világ többi része is futballként ismer…), az náluk a soccer, ami az USA-ban nem különösebben népszerű. De hát miért is lenne népszerű Amerikában, ami nálunk az? Az USA-ban vagyunk, ahol más a mértékegysége a hőmérsékletnek, a tömegnek, a hosszúságnak, a távolságnak (nem is tudom, miért használják még a percet és az órát, lassan arra is kéne valami külön mértékegység…). Szóval miért ne lenne más itt a futball is?
A stadionhoz vezető úton már mindenhol a meccsre igyekvő, sárga-kékbe öltözött egyetemistákat és felnőtteket, idősebbeket láttunk. Kiderült, hogy ez nem a Pittsburgh Steelers mérkőzése lesz, hanem „csak” egy egyetemi bajnoki meccs, ahol a Pitt Panthers (a University of Pittsburgh csapata) küzd a North Carolina egyetemi csapata ellen. Nos, ahhoz képest, hogy ez „csak” egy egyetemi bajnokság része, a legnagyobb stadionban volt a mérkőzés, amit élőben közvetített az ESPN és az NBC is (legalábbis annak helyi csatornája). Akik itt a legjobb játékosok, azokat viszik tovább az NFL-be (az országos futball szövetségbe).
A 70 ezer férőhelyes stadionban finoman szólva sem volt telt ház, de azért pár 10 ezer ember csak „lézengett”. Még egyszer hangsúlyozom magamnak: egy egyetemi focimeccsen! És kéthetente rendeznek ilyeneket a szezonban. Debreceniként ez számomra hihetetlen volt. Ezt valahogy úgy lehetne elképzelni otthon, hogy kéthetente a Nagyerdei Stadionban több ezer lelkes egyetemista és debreceni lakos drukkol az egyetemi focicsapat mérkőzésein, amit egy országos sportcsatorna és legalább egy helyi TV közvetítene. Ez gyakorlatilag elképzelhetetlen.
És akkor magáról a mérkőzésről: nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a meccs mindössze 4×15 perces, tehát egy órás. Elméletben. És ez utóbbi kitételnek óriási jelentősége van. Mert a mérkőzés a gyakorlatban 19:30-kor kezdődött, és 23:15-kor „már” vége is lett… Tehát majdnem 4 órás volt! Az idő nagy részét ugyanis nem a játék tette ki, hanem a szünetek. Azokból pedig volt rendesen. Mivel a TV-k élőben adták, és a műsort reklámmal kellett megszakítani, így magát a meccset is folyamatosan megállították, amíg a TV-ben a reklám ment. És Amerikában jó sok a reklám. Meg jó sűrűn. Ezekre a reklámszünetekre jöttek rá azok a leállások, amik a játék sajátosságaiból fakadtak. A mi esetünkben pedig még egy hosszabbítás is „fűszerezte” a dolgot. Mert miért ne? Ha lúd, legyen kövér! Még csak három és fél órája tart a mérkőzés? Hát akkor hosszabbítsunk!
De mi történt a szünetekben? Ami meglepő: semmi unalmas. Itt igazi profizmussal kezelik ezt a dolgot is. Ha az USA valamiben nagyon profi és világvezető, akkor a szórakoztatásban biztos, hogy az. Amikor reklámszünet volt, akkor vagy megszólalt valami zeneszám, amit a közönség hangosan énekelt és táncolgatott rá, miközben fél szemmel leste az óriás kivetítőt, hátha épp ő szerepel rajta, mert akkor még nagyobb volt az öröm. Vagy egy zenekar játszott, mivel jelen volt egy legalább 100 fős fúvószenekar, karmesterrel együtt, akik a mérkőzés nagyobb pillanatainak is zenei aláfestést adtak, miközben a cheerleader csapat táncolt. Időnként megjelent a pályán a helyi csapat kabalaállata is, és bemutatott valami produkciót. Szóval sosem unatkozott a közönség a szünetekben sem, igazi party-hangulat volt. Lehetett ételt-italt is venni – bár az árak borsosak voltak.
És egy ízig-vérig amerikai különlegesség: néhány szünetben veteránokat hívtak be a pályára, akiket röviden bemutattak, hogy hol szolgálták a hazát. Mert aznap volt a Veteránok Napja. És itt ennek nagy hagyománya és tisztelete van. Persze hallottam olyan véleményeket is helyi magyaroktól, hogy ez csak képmutatás, és a valóságban nincsenek annyira megbecsülve a veteránok. Nem tudom, ebbe én nem látok bele. De akárhogy is van, tény, hogy itt megemlékeznek a veteránokról. Ez jól mutatja, hogy az itteni jólét végső soron bizony katonai erőn, más országok legyőzésén (is) alapul. A nagyhatalmak élete általában ilyen. Amikor a szünetekben jöttek a veteránok, akkor a vendéglátóim mosolyogva megjegyezték, hogy ez az egész „annyira amerikai”. És tényleg az. Amikor pedig valaki elkezdte skandálni, hogy „U.S.A.!”, akkor hamarosan az egész stadion „U.S.A”-zni kezdett. Réges-régen, még pankráció-rajongó koromban hallottam ezt az amerikai közönségtől, most viszont élőben is megtapasztaltam. Valahol amúgy felemelő az a fajta hazaszeretet és hazafiasság, ami itt megvan. Legalábbis a skandálás szintjén biztosan…
Néhány szó a meccs kimenetelésről: óriási örömmámorban indult a hazaiak részéről, egymást érték az ünneplésre okot adó pillanatok. Már a stadionba menet Pitt-es törölközőt osztogattak a drukkereknek, meg sárga színű szivacs „botot”, ami világított is. Ezt aztán használta is mindenki. Óriási ováció fogadta a hazai csapat pontszerzéseit, rákezdett a zenekar, a közönség lobogtatta a törölközőket, a sárga szivacsokat, tapsolt, dübörgött, a cheerleaderek is táncoltak, illetve tűzijáték is volt. Volt is minek örülni, mert a hazai csapat egész gyorsan 17-0-ra elhúzott. Azonban innentől jöttek az izgalmak. A North Carolina feljött 23-20-ra, amikor is a hazaiak elejtették a labdát, amit megszerzett az ellenfél így hirtelen védekezőből támadókká váltak. Itt megfagyott a levegő. Feszült lett a hangulat, de nagyon drukkoltak, az eső is elkezdett zuhogni, majd 23-23 lett az állás a mérkőzés végére. Én már mondtam magamban, hogy jajj, menjünk már, elég volt ebből. Jó hangulat ide, vagy oda, több, mint három órája tartott a játék, ömlött az eső, a hátam közepére kívántam már a hosszabbítást. De szerencsére az nem volt hosszú, a hazai csapat is összekapta magát, szerzett még 7 pontot, így 30-23-ra győzött.
Amerikai vendéglátóim a meccs közben bevittek a szurkolói keménymag közé, amely gyakorlatilag egyetemistákból állt. A feszült pillanatokban láttam, hogy milyen a közönség reakciója, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnék. Amikor ilyen történt, akkor hangos huhogás „Boo!” volt a reakció, és lefelé mutató hüvelykujjak. A legdurvább pedig egy nem tetsző bírói ítélet után a „Bullshit!” skandálása. De ezen felül semmi más indulatos, dühös, egymás felmenőit szidó reakciót nem láttam a keménymag részéről sem. Elénekeltük (királyi többesszámban….) a Pitt indulóját is, amelynek szövege az óriáskivetítőn volt látható. Bizonyos részeknél össze kellett kapaszkodniuk az embereknek, meg vicces kézmozdulatokat tenni. A meccs végén a hazai közönség örömmámorban kivonult a stadionból, ami a méreteket tekintve nem volt egy gyors folyamat. Közben pedig harsogott a „Let’s go, Pitt!”, illetve egyes játékosok nevét skandálta a jókedvű tömeg.
Összességében azt kell mondanom, hogy ismét egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb az USA-ban. Bár nem szeretem a focit, de nagyon bántam volna, ha kihagyom ezt az eseményt. Újból egy igazi, közösségi élményben lehetett részem, amiről úgy hiszem, hogy távolról sem csak a sportról szólt. A sport volt az „ürügy”, hogy sok ember összegyűljön, és jól érezze magát együtt. Ez sikerült, és szerintem mindig ez a legfontosabb.
Dr. Kenyeres Attila Zoltán
Pittsburgh, PA
