Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.

Az apák napja egy világi ünnepnap, amelyet a XX. század elején kezdték el megtartani Amerikában, egy tizennégy gyermekét egyedül felnevelő polgárháborús veterán, William Jackson Smart lánya kezdeményezésére, az anyák napja párjaként. Magyarországon és Amerikában is június harmadik vasárnapján ünneplik; míg a katolikus egyház március 19-én, Szent József napján emlékezik Jézus nevelőapjáról és általában az apákról, nagyapákról. A családban megünnepelt apák napja lehetőséget teremt arra, hogy elismerjük az apák, nagyapák, férfiak családokban betöltött kulcsfontosságú szerepét.

Egy kis apák napi történelem

Az apák napjának ötlete Sonora Smart Dodd nevéhez fűződik, aki 1909-ben részt vett egy anyák napi ünnepségen, melynek hatására úgy érezte, hogy apja, a polgárháborús veterán William Jackson Smart, aki egyedül nevelte fel őt és testvéreit, megérdemelne egy „saját” ünnepnapot. Sonora legkisebb testvére újszülött volt, a legnagyobb pedig kilenc éves, amikor apja második felesége 1891-ben belehalt hetedik közös gyermekük születésébe, így apja összesen tizennégy gyermeket nevelt fel: első házasságából négy, második házasságából hét saját és három nevelt gyermeket, és 1917-ben 77 évesen, lánya házában, gyermekei által körülvéve távozott az élők sorából. A hatóságok a kezdeményezés mögé álltak, így az első apák napját 1910-ben tartották meg Spokane-ben, Washington államban. A Sonora által eredetileg tervezett dátum június 5-e, édesapja születésnapja lett volna, de a hatóságok addigra nem készültek el az új ünnep bejelentésére, így azt végül június harmadik vasárnapján tartották meg. 1916-ban az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson is részt vett a spokane-i apák napi ünnepségen. Calvin Coolidge elnök 1924-ben pedig javaslatot tett, hogy a napot nyilvánítsák országos szabadnappá. Az ünnepet végül szövetségi szinten 1972-ben Richard Nixon ismerte el, azóta világszerte elterjedt​​. A katolikus egyház az apák napját hagyományosan március 19-én, Szent József napján ünnepli. Szent József, Jézus nevelőapja, a családok védőszentjeként is tisztelt alak. Bár a legtöbb országban világi ünnepként tartják számon, a katolikus országokban a hívő családok gyakran ezen a napon (is) köszöntik az apákat. Az apák napja lehetőséget teremt arra, hogy elismerjük az apák és férfi elődök családokban betöltött kulcsfontosságú szerepét. Bár az utóbbi évtizedekben a kereskedők is igyekeznek kihasználni a lehetőséget –  ilyenkor általában a műszaki cikkek és a szerszámok kereslete növekszik  – , az ünnep nemcsak ajándékozásról, hanem az összetartozás, tisztelet és szeretet kifejezéséről is szól, hozzájárulva a családi hagyományok ápolásához és erősítve a generációk közötti kötelékeket.

ReklámTas J Nadas, Esq
Torta apák napjára (Fotó: Annie Japaud)

Apák a családban

Apák napja ürügyén Amerikában élő édesapákkal beszélgetve először a családi munkamegosztásra voltam kíváncsi. Férjem, a két éve tengerentúlon élő háromgyermekes Antal Gábor szerint Amerikában a családi munkamegosztást és annak különbségeit inkább a munka jellege és az életmód, a szociális-társadalmi helyzet, a vallás és a kultúra határozza meg, mintsem a származás/nemzetiség vagy a földrajzi helyzet. „Ha viszont a sokmilliós tömegeket jelentő első vagy többedik generációs, de a bevándorló ősök vallását-kultúráját még követő apákat hasonlítom össze az átlag magyarországi apákkal, akkor a különbségek szembeötlőek; például a dél- és közép-amerikai eredetű, a muszlim, a nem muszlim ázsiai vagy épp az ortodox zsidó apák helyzetéhez képest. A fő különbség felületes benyomásaim alapján az, hogy az észak-amerikai és európai világon kívüli származású bevándorló férfiak sokkal inkább a nőkre hagyják a gyereknevelés oroszlánrészét. Ha az apa keresetéből meg tud élni a család, a feleségek ritkábban vállalnak háztartáson és gyereknevelésen kívüli munkát; sőt bizonyos közösségben a nőknek nem is engedik, hogy munkát vállaljanak. Tehát ezen korábban említett közösségek életmódja ma is egy sokkal tradicionálisabb, XX. század előtti nyugati modellhez áll közelebb.”

Hogy mindez hogyan változott az idők során, arra a több mint 40 éve New Yorkban élő Winer Róbert, a New York-i magyar katolikus közösség világi bizottságának elnöke adott hosszú választ: „Amerikában az apaságra a legjobban egy szó jellemző: <provider>, aminek a jelentése több mint a szó magyar fordítása, a <szolgáltató>. Bár az amerikai társadalom és a családok életében hatalmas változások történtek az elmúlt 30+ évben, a három ok, amiért az apákra ezt a szót ragasztották, illetve használják ma is, azok a következők: Amerikában a férfi hagyományosan könnyebben és jobban fizetett állást kapott; s mivel reggeltől estig dolgozott, a gyerekeket az anya intézte és nevelte. A család csak hétvégeken volt együtt, és mivel az autó hozzátartozik az amerikai élethez, így a család hétvégeken kiutazott a városból. Ugyanakkor az amerikai édesapák szeretnek a gyerekekkel együtt sporteseményekre járni, még hét közben is; a négy legfontosabb csapatsport közül (amerikai foci, baseball, kosárlabda és jéghoki) legalább az egyikre.” Véleménye szerint az apák szerepe nagyon megváltozott az utóbbi évtizedekben, „mivel az amerikai társadalomban felerősödött a harc a női egyenjogúságért és az egyenlő bánásmódért minden téren”. „A mai apákra házimunkák is hárulnak, ami azt is jelenti, hogy ma már nem mindenütt a férj keres többet.” Ugyanakkor szerinte a különböző bevándorló hátterű, vallású és nemzetiségű családok közös amerikai nevezője az elkötelezett apai szeretet, amit az apák napján erőteljesen érződik a különböző a családi eseményeken és nyilvános rendezvényeken, sőt még a tévékben is; főleg a veteránok és a sokat dolgozó bevándorló apák iránti megnyilvánulások formájában. (Ezt a véleményt erősítik a nekem adott apai válaszok is, amelyet hamarosan részletezek.) Róbert hozzátette: „Ahogy nőnek a gyerekek, az apai szeretet az anyagi támogatásokban kezd megmutatkozni, ugyanis a főiskolák és egyetemek rengeteg pénzbe kerülnek, és bár nagyon sok szövetségi, állami, városi támogatás áll rendelkezésre az amerikai fiatalok számára, ezeket mind vissza kell fizetni, különben a hitelképességük bánja, mert az adósság egész életükben rajta lesz az ún. ‘credit report-on’, amivel akár már egy autót is nehéz lesz venniük hitelre, anélkül nélkül viszont gyakorlatilag nincs élet Amerikában.”

 Az Amerikában született másodgenerációs, háromgyermekes Marshall Laci úgy látja, „az amerikai magyar apukák is aktívan részt vesznek a gyermekük életében, nevelésükben. A mi kis magyar közösségünkben és a templomunkban is látszik, hogy ez az egészséges, jól működő családi dinamika.” A több mint tíz éve a tengerentúlon élő Dorogi Zoltán pedig így vélekedik: „A modern világban, ahol a nőknek karrierjük van, felosztódik a házi/családi munka. Sokan segítenek, önkénteskednek a helyi közösségeikben is. Vannak, akik ezt nem tudják megtenni, mivel a munkahelyi helytállás rengeteg túlórát és hétvégi munkát, a megélhetés akár másodállást is igényel. Abban a házasságban, ahol mindkét fél dolgozik, sokszor időben felváltva teszik ezt, hogy valaki legyen a gyerekekkel. A világjárvány előtérbe hozta az otthonról történő munkavégzést. Ezalatt a férfiak többet tudtak részt venni a családi életben, mivel elmaradt a munkába utazás ideje. Így ők is be tudtak tenni egy adag mosnivalót, vagy például elmentek kutyát sétáltatni.”

 Az ötgyermekes, apai ágon ‘56-os magyar felmenőkkel rendelkező, de magyarul nem beszélő amerikainak nevelt Thomas Tar megerősíti: az idők során az apaság fogalma jelentősen átalakult. „Hagyományosan az apákat elsősorban családfenntartónak és fegyelmezőnek tekintették; az anyákhoz képest korlátozottam vettek részt a mindennapi szülői feladatokban. Az én apám is a hagyományos apai mintákat követte. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt nagyszerű apa, de apa-szerepe a kemény munkamorál és a család ellátása körül forgott; kevésbé vett részt a háztartás napi teendőiben. Ezek az idők határozottan megváltoztak, és ma már az apaság sokkal inkább azt jelenti, hogy a férfi is aktívan részt vesz a gyermek életének minden területén: a gyermekgondozásban és a házimunkában is. ” Ugyanakkor az apaság számára is elsősorban védelmezői és a tanítói szerep vállalását jelenti gyermekei felé, viszont szerinte az apasággal járó felelősségek közé tartozik az életvezetési készségek tanítása, az értékek átadása, támogatás nyújtása és a példakép értékű szerepvállalás is. „Apának lenni elkötelezettség a gyermekek jóléte és jövője iránt, annak biztosítása, hogy szeretetteljes és biztonságos környezetben nőjenek fel.”

A szintén másodgenerációs magyar, de amerikainak nevelt háromgyermekes Thomas Shemon (Simon Tamás) szerint az apaság ma elsősorban a jelenlétről szól, valamint annak támogatásáról, amit a gyerekek szeretnek és ami iránt érdeklődnek. „Az elmúlt években a vendéglátásban dolgozva nagyon sokat hiányoztam otthonról, de amióta karriert váltottam,  minden nap azon vagyok, hogy a családomat helyezzem előtérbe. Elköteleztem magam aziránt, hogy a gyermekeim számára a legjobb énemet mutassam meg, hogy ők is a legjobb változatai lehessenek önmaguknak. Azt szeretném, hogy másokat tiszteljenek, és mindig segítsenek, amikor tudnak. És soha ne adják fel, ha a dolgok nem mennek jól, hiszen 10%-ban fontos az, mi történik az emberrel, 90%-ban az, hogyan reagál a nehéz helyzetre.”

Az olasz származású, kétgyermekes P.J. Villani elárulta: gyermekkorában apja dolgozott, anyja pedig egyedül végezte a házimunkát és az öt gyermek gondozását. Manapság szerinte a sok iskolán kívüli tevékenység is megköveteli a munkamegosztást, amiből ő is igyekszik kivenni a részét, amikor épp nem utazik, de mivel ő gyakran nincs otthon, felesége feladta karrierjét. Számára eredetileg apának lenni azt jelentette, hogy van egy vagy több másik ember, akit vagy akiket meg kell védeni és akiről gondoskodni kell. Eleinte ő volt a „szórakoztató szülő” is, mivel a gyerekeivel töltött ideje nagy része játékkal és bolondozással telt. Azonban ahogy a gyerekek idősebbek lettek, apai feladata átalakult: jó példát mutatva igyekszik megtanítani őket arra, hogy jó emberek legyenek. „Megpróbálom ellopni azokat a pillanatokat, amikor rám figyelnek, hogy megtanítsak nekik mindent, amit csak tudok. A közös reggeli és az autós utazások a sport- és drámaórákra, illetve onnan haza már alkalmat adnak fontos beszélgetések folytatására.” Ugyanakkor számára is a legfontosabb átadandó érték a munkamorál. „Mindenért, amim van ebben az életben, megdolgoztam. Szeretném, ha a gyerekeim is megértenék: ha valamit akarnak, meg kell érte dolgozniuk. Szintén fontos üzenet számomra: nem számít, mit csinálsz, de azt tedd a legjobb tudásod szerint! “

Joseph Sorrentino, szintén olasz származású kétgyermekes édesapa saját bevallása szerint korábban sosem gondolt igazán bele az apaságba vagy abba, hogy ő majd milyen apa lesz, de miután megszülettek a gyermekei, az apaság lett életének legfontosabb aspektusa. A számára fontos értékről is hasonlóan nyilatozott:  „próbálom beléjük sulykolni a kemény munka és a célokra való összpontosítás fontosságát. És azt, hogy az élet legfontosabb része a család, mindig azt helyezzék előtérbe és maradjanak közel egymáshoz”. A több mint 10 éve Amerikában élő, egygyermekes angol Matthew Newton pedig így fogalmazott: „Lányom születése előtt azt gondoltam: ha apa leszek, csak az lesz a dolgom, hogy jobb apa legyek, mint az apám volt. Most, hogy már van egy lányom, rájöttem, hogy sokkal többről van szó, ugyanakkor ma már sokkal jobban megértem a saját szüleimet is, bár abszolút fogalmam sincs, milyen ‘apai mintát’ örököltem. Ami a lányának átadandó legfontosabb értékeket illeti: „Tanuljon. Dolgozzon. Hallgasson meg másokat. Remélem, beszélgetéseinkkel át tudok neki adni ebből valamit, azonban tudom, hogy sokkal többet fog átvenni abból, amit tőlünk lát.”

A példamutatás fontosságáról, illetve annak hiányáról több megrendítő történet érkezett amerikai magyar apáktól is. A 70 éve New Brunswick-on és vonzáskörzetében élő id. Hajdú-Németh László bevallotta: ahogy nőttek a gyerekei, az ő elképzelései – vallás gyakorlása, rendszeres misére járás, esti ima, család összetartása, stb. –, a nevelésről nem változtak, viszont saját ügyes-bajos dolgai meghiúsították a nevelést, mivel gyerekei nem fogadták el, ahogy élt, és így azt sem, amit át akart adni nekik. „A példaadásom és a vallásom személyes gyakorlása hamisnak bizonyult előttük, mivel vizet prédikáltam és közben bort ittam. Megszűnt az apai hitelességem.

Dorogi Zoltán a klasszikus apai minta hiányáról és a nagyszülők hagyományos neveléséről mesélt, ugyanis nyolcéves korában szülei elváltak, így ő inkább az anyai oldali nagyszülőkön keresztül tapasztalta meg az apaság fogalmát. „A válást átélve, éreztem és láttam mekkora törést tud okozni ez a családban. Anyai nagyszüleim egész életüket együtt élték le, – nem voltak tökéletesek, mint ahogy senki sem az –, de megoldották problémáikat, és tiszteletben, szeretetben éltek egymással. Fontosnak tartották a családi hagyományokat, így például az ünnepek megtartását és a hitéletet is. Az ebédeknél viszont csak a felnőttek beszélhettek; mi, gyerekek csak akkor szólhattunk bele, amikor már serdülő korba értünk; persze akkor sem sokszor jutottunk szóhoz, és nem is volt a felnőttek szintjén a mondanivalónk. Ezért mindig is azt terveztem: ha majd egyszer felnövök és lesz saját családom, akkor én biztosan buzdítani fogom a gyerekeimet arra, hogy megosszák a gondolataikat az asztal mellett is. (…) Édesanyánk egyedül nevelt fel minket öcsémmel, miközben három műszakban nővérként dolgozott. Sok szeretetet kaptunk, de megtanultuk, hogy saját magunkért és döntéseikért mi vagyunk a felelősek. És azt is, hogy a házimunkából nagyon fontos volt kivenni a részünket, ezt meg is követelték tőlünk. Tiszteletre tanított minket s arra: akkor is mutassunk tiszteletet, ha mások nem ezt tették felénk. Már korán gyerekkorunkban elvárta tőlünk, hogy mindig igazat mondjunk; akkor is, ha az nem előnyös számunkra. A barátokkal kapcsolatban mindig azt tartotta: ne a számuk határozza meg az életünket, hanem a minőségük. Az ünnepek alatt pedig azt mutatta meg, hogy az igazi szeretetnél és a saját kézzel készült ajándéknál nincsen szebb és őszintébb a világon. Mivel így éltünk, azt is megtapasztaltuk, hogy gyakran sokat kellett várjunk a dolgokra, de meg is becsültük azt, amink volt. És ez most is így van.”

A magyarság, a nyelv és a hagyományok ápolása, a gyökerek ismerete és a hit gyakorlása csak kivételesen kerültek említésre a magyar (származású) apák válaszaiban, de amikor konkrétan rákérdeztem arra, mit tartanak fontos értékként továbbadni gyermekeiknek vagy mire büszkék velük kapcsolatban, a legtöbben megemlítették mindezeket miközben az amerikai apák a kedvességet, a segítőkészséget és a nyitottságot emelték ki inkább. A több mint 20 éve New Yorkban élő Kovács Gyuri például így válaszolt: „Erdélyi származású feleségemnek mindig is nagyon fontos volt a hit és közösség; én viszont egyáltalán nem voltam vallásos, amikor megismerkedtünk. Krisztina a lakótársával minden egyházi és családi ünnepet ugyanúgy megünnepelt, mint otthon, Erdélyben, viszont barátaik 70%-a magyarországi volt és jellemzően meg sem voltak keresztelve. Én sem. Ezért előbb engedélyt kellett kérnünk az egyházi esküvőnkhöz, és egy év múlva a New York-i magyar pap három baráti házaspárt keresztelt meg egyszerre. Azóta a misére járás rendszeres nálunk, ahogy az esti közös ima is. A gyerekeknél már nem is volt kérdés, lesz-e keresztelés és elsőáldozás.

Winer Róbert szerint „minden édesapa vágya, hogy gyereke továbbvigye az ő családi hagyományait, kultúráját és tanításait. Amerika az az ország – legalábbis így mondják sokan –, ahol a gyerek tanítja a szüleit helyesen beszélni (angolul). Ez így van a magyarok többségénél is, mivel a bevándorló magyarok közül sokan nem beszélték az angol nyelvet, amikor Amerikába jöttek. Mi pár hónappal azután, hogy megérkeztünk New Yorkba, esténként iskolába jártunk angolt tanulni. A családon belül mindig mindenütt magyarul beszéltünk; annál is inkább, mert velünk együtt költözött és élt édesanyám is, aki – az amerikai szokások szerint, már ahol vannak nagyik a családban – elvitte a gyerekeket az óvodákba, iskolákba, míg mi megteremtettük a család új egzisztenciáját. Itt látszik meg a közösség formáló ereje: például az óvodában minden gyerek Momnak és Dadnek hívja a szüleit, és így történt ez minálunk is – mindaddig, amíg gyerekünk az első háromnapos cserkészkirándulásból hazatérve saját magától Anyámnak és Apámnak kezdett szólítani minket – a magyar cserkészek között ugyanis kizárólag magyarul kellett beszélnie. Sajnos a mai New York-i magyar szülők többsége nem keresi a régóta meglévő magyar közösségeket, inkább lemondanak azok magyarságot erősítő erejéről.”

A 24 éve Amerikában élő, immár többszörös nagyapa Kozma Gábor számára a legfontosabb „megtanítani a gyerekeinknek és az unokáinknak, hogyan legyenek boldogok. Minden egyéb nevelés és tanítás a boldog élethez vezető utat szolgálja. A boldog élet szerintem azt jelenti, hogy összességében elégedett vagyok az életemben meghozott döntéseim eredményével. A boldogságra szerintem folyamatosan törekedni kell; a boldogság nem a cél, hanem a hozzá vezető út. Ahogy a Függetlenségi Nyilatkozatban írva van: <…all men are created equal, that they are endowed by their Creator with certain unalienable Rights, that among these are Life, Liberty and the pursuit of Happiness.> Szerintem alapvetően ezt kell megtanítani a gyermekeinknek. Azért tanulunk, viselkedünk, rakunk rendet és nem vesszük el a másiktól, ami az övé, mert saját boldogságunkért elsősorban mi vagyunk felelősek; és a boldogságunkhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a környezetünk is boldog legyen. Nincs annál jobb (boldogabb) érzés, mint mikor valakit sikerül boldoggá tenni!”

 Bár a Shemon/Simon családban a magyarság nem volt fókuszban, Thomas/Tamás sem sokat tud magyarul,  ő mindenképpen szeretné továbbadni magyarságát: „Az egyik legnagyobb törekvésem, hogy a gyermekeim megismerjék a magyar örökségüket, és megismertessem velük azokat a híres magyarokat, akik hozzájárultak a társadalomhoz, hogy jobbá tegyék a világot. Szeretném, ha tudnának erről, és olyan magyar identitással is rendelkeznének, amellyel azonosulni tudnak.” Thomas Tar inkább a gyerekek által végzett tevékenységek sokszínűségét emelte ki: „Imádom, hogy a gyerekeim sokféle területtel foglalkoznak, amik örömet okoznak nekik, és amelyek végső soron segítenek nekik abban, hogy fejlődjenek; legyen szó különböző sportcsapatokról, közösségi szolgálati projektekről vagy az előadóművészetről, imádom látni őket abban tündökölni, amit szeretnek.”  PJ Villani pedig bevallotta: „A számtalan helyzet közül, amikor a gyermekeim büszkévé tettek engem, legbüszkébb arra vagyok, hogy a gyerekeim mivé váltak. Kedvesek, figyelmesek és tisztelettudóak. Ennek nagy részét feleségemnek köszönhetem, aki egy csodálatos anya.”

Zárszó helyett

Íme két kedves apás történet a sokból, amit elmeséltek nekem. P.J. Villani története: „A házimunkák közül legkevésbé a mosást szeretem. Mindenki ruhái, beleértve a feleségemet is, mindig ki vannak fordítva, és a mosott ruhák 80%-át nem szabad szárítani… Ezért az én stratégiám itt egyszerű: „véletlenül” megszárítok valamit, amit nem szabad, és egy évig nem bízzák rám a mosást! Úgy működik, mint egy varázslat! A kedvenc feladatom pedig a karácsonyfánk díszítése. Én vagyok a felelős az egész folyamatért. Mostanában a fiammal kettesben választjuk ki a fát. Körülbelül 10 éve ugyanoda járunk. Ez több mint a fa kiválasztása, ez egy közös élmény. Forró csokoládé a tűzrakóhelynél, vonatozás a farmon, s bár a fiam már majdnem 11 éves, és úgy néz ki, mintha 14 éves lenne, még mindig minden évben fel akar ülni a vonatra… Miután hazaérünk, behozzuk a fát, és hagyjuk, hogy egy napig álljon. Aztán családilag feldíszítjük, miközben karácsonyi zenét hallgatunk. Általában úgy végződik, hogy én rakom fel a díszek utolsó 20%-át, miután a gyerekek frusztráltakká válnak, hogy kifogytunk az ágakból, mert annyi díszünk van. Gyakran emlékeztetem magam arra, hogy feleségemnek és nekem már csak rövid időnk van hátra úgy együtt a családunkkal, ahogyan ma vagyunk. Próbálok pozitív maradni, a pillanatot megélni és szép emlékké tenni.”

Thomas Shemon története: „Múlt hétvégén a New Brunswick-i Magyar Fesztiválon voltunk. Az egyik árus pólókat árult, és az egyikre az volt írva: ‘Fakanál Survivor’. Amikor megláttam a pólót, elkezdtem nevetni, majd elmeséltem a gyerekeimnek a fakanalas emlékemet. Apám nem engedte, hogy káromkodjunk, ezért mindig magyarul mondtuk a fakanál szót, hangsúlyozva a szó első részét. Ezért kaptunk egy rosszalló pillantást, de soha nem kerültünk igazán bajba, mert magyarul beszéltünk. És íme egy másik is: én vagyok a városunk egyik általános iskolájának a főgondnoka. A tánc hónapja volt nemrég és diákok táncokat tanultak a világ minden tájáról. Ezen a napon éppen a szekrényemet rendeztem, ami közel volt a színpadhoz, ahol a diákok gyakoroltak. Meghallottam egy csodás hegedűjátékot, amitől mindenféle szüleimmel és nagyszüleimmel kapcsolatos emlék idéződött fel bennem, és a színpadhoz vonzott. Megérintette a szívemet és a magyar lelkemet. Hálásan köszöntem meg az élményt aa tanárnőnek, aki kiválasztotta azt a magyar zenét és táncot a gyerekeknek.”

Antal-Ferencz Ildikó

Borítókép: Apák napján gyakori az ajándékozás. Fotó: Oliver Rossi

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.