A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár utamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.
