A lélek,

mikor búcsúzva bontja szárnyait,

visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,

virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?

Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár utamra valót,

a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,

zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,

azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,

azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:

Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,

könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,

az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,

hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,

ne ítéld meg nagyon szigorúan.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.