Bánk bán és magyar gála – az Opera turnéján jártunk 2. rész [videóval]

Bár ez a beszámoló nem a színibírálat terepe, nem tudtam nem szakmai szemmel is nézni a Magyar Állami Operaház New York-i turnéjának Bánk bán előadását. Azon gondolkodtam, vajon elég impozáns-e a Vidnyánszky Attila által rendezett előadás a New York-i közönségnek. Nem túl művészieskedő-e a látvány a kopott plexifallal, az üres terekkel és az egyértelmű szimbólumokkal, úgy mint a vacsorára feltálalt „csodaszarvas” vagy a Hamlet-párhuzamok. Úgy éreztem, sok a kihagyott lehetőség, s attól tartottam, aki nem ismeri jól a történetet, nem fogja észrevenni a sokszor sötétben, takarásban zajló kulcsjeleneteket. A történet súlyához képest nem éreztem elég drámainak a zenét, azon gondolkodtam, vajon mennyire „nemzeti”, illetve nemzetközi viszonylatban mennyire aktuális ez a téma… – aztán magukkal ragadtak az ismert dallamok. (A szaksajtóban később megjelent dicsérő kritikák, amelyeket az Opera sajtóközleményeiben is szemléznek, cáfolták aggályaimat.)

Különben is egyre jobban előtérbe kerültek az alakítások, s a lenyűgöző formában lévő énekesek. A zenekar is kiválóan játszott Kocsár Balázs vezénylete alatt, s még Szemere Zita gyönyörűen kidolgozott pianói alatt is telítetten szólaltak meg. Az ő Melinda-alakítása volt egyébként számomra a legemlékezetesebb. Lírai koloratúrszopránja hol érzékien, hol teltebben csillogott, s a a fiatal szoprán a nehéz, hosszú áriákban is magabiztos technikai tudásról adott számot. Méltó párja volt Bánk szerepében a már nemzetközi elismertségett szerzett Molnár Levente, akinek erőteljes baritonja talán az első este szólt fényesebben, alakítása azonban a második előadásra lett igazán meggyőző. Rácz Istvánt ünnepelte még kiemelten a közönség Tiborc megformálásáért.

Szemere Zitával a november 4-i gálaest próbája közben beszélgettünk a szerepéről, s arról, hogyan élte meg a New York-i sikert.

Reklám

A vasárnap esti magyar gála méltó lezárása volt az operás első hétnek, de már a balettprodukciókból is kaphattunk ízelítőt. A Himnusszal kezdődött az est, valamint Marton Éva, Kossuth-díjas operaénekes köszöntőjével, aki felidézte pályájának legszebb időszakát, a Metropolitan Operában eltöltött évtizedek sikereit. A nemzeti gyásznapon tartott műsor ezután az 1956-os szabadságharcról való megemlékezés jegyében zajlott. Almási-Tóth András művészeti igazgató letisztult koncepciója jó keretet adott a programnak. Az első részben főként Erkel-művek, a Hunyadi László és a Bánk bán legszebb áriái hangoztak el, miközben a forradalom és a harcok archív felvételeit láttuk. László Boldizsár Bánk-áriája mellett Rőser Orsolya Hajnalka teljesítményét értékelte legjobban a közönség, megérdemelten. A Felméry Lili és Leblanc Gergely által kimagasló precizitással és érzékiséggel előadott Hans van Manen-koreográfia Erik Satie zenéjére már átvezetett a második részhez, amelyben a történelmi események miatt egymástól messzire szakadt párok, családtagok érzései kerültek középpontba: a honvágy, a sóvárgás és a magány.

Néhány jelzésértékű gesztus, a szimbolikus tárgyak és a feketéből a piroson át kiszínesedő jelmezek finoman „aktualizálták” az elhangzott Kodály-műveket. A rendezők érezhetően tudták, kinek készítik a gálát, s a korántsem koherens amerikai (magyar) közegben elegáns módon, magas művészi színvonalon, érzékenyen vitték át „üzenetüket”. A műsor egyszerre prezentálta a magyarok hazafiasságát, a népi és magas művészeti örökségére való büszkeségét, ugyanakkor az elszakadás nemzeti és egyéni traumáját. A Székely fonóból előadott részletek alatt pl. kézzel írt levelek hullottak a (máskor csillagossá váló) égből, a Csitári-duett énekes párját egy artista páros „kettőzte le”, megjelenítve a távol lévő kedves hiányát. Balog József Bogányi-zongorán előadott Liszt: Magyar fantáziája után, a ráadásban Vellai Krisztina levegőakrobata piros szalagos produkciója keltett csodálatot, az élet múlékonyságára és a szárnyalásért vállalt kockázatra emlékeztetve a publikumot. S miközben a fináléban már a legifjabb nemzedék ropta a táncot, bennem a Gál Erika által mély átéléssel előadott Szegény vagyok, szegények születtem nóta sorai visszhangoztak a (magyar) lélek örök elvágyódásáról. A közönség szűnni nem akaró ovációval jutalmazta a gálaestet, amely a Szózat felemelő, közös éneklésével ért véget.

Az előadások után a nézők az Opera jóvoltából ajándékot is kaptak, részleteket a Bánk bánból és egy bemutatkozó kisfilmet. Azonban biztos vagyok abban, hogy minden pillanat felejthetetlen élmény volt mindazok számára, akik ott tudtak lenni egy-egy előadáson. A felfokozott ünnepélyesség, a kimagasló művészi színvonal, az előadók kiváló teljesítménye, a siker és az öröm feledtették a hétköznapok nehézségeit, s azt éreztük, a művészet valóban hidat képezhet nyelvek, kultúrák, nemzetek között. Jó volt magyarnak lenni ebben az egy-két hétben New York-ban, amit nemcsak a művészek, hanem mi is magunkkal viszünk.

Beszámolónk 1. része itt olvasható: https://www.bocskairadio.org/meghoditottak-new-york-ot-1-resz-az-opera-turnejan-jartunk-videokkal/

A szerző rádiónk Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa.

1 of 15