Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Tünde Budapesten ismerkedett meg amerikai férjével, akivel annak kérésére Kecskeméten telepedtek le, majd nyolc évvel ezelőtt három gyermekükkel és Kelley édesanyjával Alaszkába költöztek. Alaszkában mindössze 20-30 magyar él, így közösségek nem, csak magyar baráti társaságok léteznek. Tünde és vegyes nyelvi házasságban élő barátnői a magyar nyelv, könyvek és ételek révén élik meg magyarságukat. Férjével magyarul társalognak otthon, így gyermekeik is akcentus révén beszélik a nyelvet. Anyjuk lélekben készül arra, hogy unokái vegyes nyelvi családban nőnek fel, ugyanakkor arra kéri gyermekeit, hogy leendő unokáit ne fosszák meg a magyar nyelv ismeretétől.
Hogyan és mikor kerültél Alaszkába?
Budapesten születtem és nőttem fel, szociálpedagógusnak tanultam, amikor megismerkedtem a Utah állam St. George városából származó férjemmel. Kelley a mormon egyház misszionáriusaként került Magyarországra, 18 éves korában. Miután két évet szolgált misszionáriusként, hazament, befejezte az egyetemet, ahol közgazdaságtant tanult, de annyira hiányzott neki Magyarország – saját bevallása szerint a lángos meg az emberek, akiket megszeretett –, hogy egy látogatás alkalmával – ahol az első 24 órában nem szólt senkinek arról, hogy megérkezett, mert lángost akart enni nyugalomban, zavartalanul, és csak azután jelzett a barátainak – egyszerűen nem vitte rá a szíve, hogy hazarepüljön, hanem itt maradt… Az ELTE-n helyezkedett el, ahol angol és számítástechnikát tanított.
Kelley-vel Budapesten ismerkedtünk meg egy közösségi programon. A hivatalos nevén Utolsó napok szentjeinek Jézus Krisztus egyházának akkoriban én is tagja voltam. Az elmúlt öt évben férjemmel ellentétben már nem gyakorlom a vallást, de tiszteletben tartjuk egymás lelki fejlődését és világát. Sokáig nagyon jó haverok, majd nagyon jó barátok voltunk, ebből lett végül szerelem. 22 éve vagyunk házasok. Férjem azt kérte, költözzünk Kecskemétre, mert szíve csücske volt a város: imádta a főteret és az ottani embereket; szerinte a legszebb város és a legkedvesebb, legbarátságosabb emberek laknak ott. Addig egyáltalán nem jártam Kecskeméten, Kelley mutatta meg a várost, amit gyorsan megszerettem én is, ezért úgy döntöttünk, odaköltözünk. Mindhárom gyermekünk: Emma, Benson és Olívia is Kecskeméten születtek. Tíz éve elkezdtünk azon gondolkodni, hogy férjem hazájába költözünk. Két évig keresett munkát, és mivel Alaszkában kapott, végül nyolc éve ideköltöztünk.
Mivel foglalkozik a férjed?
Kecskeméten vagyonkezelőként dolgozott, és miközben sokáig kereste a munkalehetőségeket Amerikában, több esetben az állásinterjúk utolsó körébe is bekerült, de sosem őt, a nagycsaládos, Európában élő munkaerőt választották. Végül saját kecskeméti munkahelye alaszkai egységénél kapott állást. Amióta itt élünk, kétszer váltott munkahelyet, legutóbb egy éve. A Magyarországnál 16-szor nagyobb Alaszkában rengeteg kisrepülőket működtető társaság létezik. Kelley felelős számtalan kisvárosban a hangárokért, a pilóták szálláshelyeiért, a különböző gépekért – például azért a gépért, ami a jeget letakarítja a repülőgépek szárnyáról indulás előtt –, kivéve magukért a repülőgépeket, azok nem tartoznak a hatáskörébe.
Mi volt a fő motivációtok a költözés melletti döntésben?
Kelley huszonvalahány magyarországi év után vágyott újra a saját népével lenni, megnézni, hogyan változott Amerika. Volt tehát egy erős honvágya, bár állítja: mind a két országban otthon érzi magát, ezért ha itt van, oda vágyik, ha ott van, ide vágyik, s ily’ módon immár sosem lesz teljesen elégedett. Másrészt, nagyon szerettük volna, hogy gyerekeink közelről megismerjék apjuk országának kultúráját is, az is gyerekkori élménnyé váljon számukra, és kihasználhassák azokat a lehetőségeket, amelyeket Amerika tartogathatott számukra. Például Benson kisgyerekként állandóan ugrált, de Kecskeméten nem volt egy olyan tornaegyesület, ahova mehetett volna. Természetesen anyagi szempontunk is volt, ugyanis bérből, fizetésből egyszerűen nem jutottunk egyről a kettőre, amiből ebből egy idő után elegünk lett. Úgy éreztük, hiába igyekszünk, valahogy sosem sikerült levegőt kapnunk. Szerettük volna, ha banki segítséggel ugyan, de végre lehessen saját házunk. És persze a kalandvágy. Kettőnk közül én vagyok a kalandra vágyóbb, költözősebb lélek, Kelley utálja a dobozolást és a költözéssel járó stresszt. Nem könnyű, de közben nagyon izgalmas nulláról felépíteni egy életet valahol teljesen máshol…
Alaszka mindkettőtök számára teljesen új helyszín volt?
Igen. Kelley állítja, hogy Alaszka nem Amerika, inkább olyan, mint Hawaii. Ha nem is annyira elszigetelt, de ez sincs a „lenti 48-cal”, vagyis a többi tagállammal szárazföldi közvetlen összeköttetésben; és az időjárási szélsőségek miatt is elszigetelt helynek számít. Egyébként nem Alaszka volt a legextrémebb helyszín, ahova dolgozni hívták, hanem a Marshall-szigetek. Két évig éltünk abban a várakozós állapotban, és amikor a szívedben-lelkedben megszületik a vágy, hogy változtatni kell, akkor egyre nehezebb a várakozás, mert azt érzed, nem vagy a helyeden, valahol máshol kellene lenned, de még nem tudod, hol…
Te mivel foglalkoztál Kecskeméten, mit kellett itthagynod?
Nekem megvolt az a nagyon áldott lehetőségem, hogy otthon lévő édesanya lehettem, és nem azért, mert annyira felvetett volna minket a pénz, hanem mert a család számára szükséges eleget Kelley meg tudta teremteni. Az, hogy kinek mi az elég, természetesen mindenkinek mást jelent; mi igyekeztünk megtalálni azt az eleget, ami nem sok és nem kevés, például amikor egy gyerek szeretne zongoraórát venni, ne azért kelljen nemet mondani, mert nincs rá anyagi fedezet. Nekem tehát megadatott az, hogy otthon tudtam maradni a gyerekekkel.
Emellett 2012-ben védőnő barátnőimmel megalapítottuk a Kecskeméti Családokért Közhasznú Alapítványt, a Kecsapot – az lett az én nagy szerelmem, negyedik gyermekem. Számomra ezt volt a legnehezebb elengedni, mert azt éreztem, hogy általa végre megtaláltam a helyemet a világban és az életben. Kislánykorom óta nagyon erős szociális érzékenység jellemez, ami szerintem nem az én érdemem: mindenki más vágyakkal és missziókkal a szívében születik, de ha valaki eleve annyira érzékeny más ember nehézségeire, fájdalmára, mint én, akkor ezt nem is tudja kikerülni, mert erre van hivatva. A Ketchup révén számtalan bajba került gyermekes családon segítettünk, akár rövid, akár hosszabb időtávon, például betegség, baleset, vagy munka elvesztése kapcsán, amikor a létfenntartásuk veszélybe került. Annyiféle nehézséggel, kihívással néznek szembe a magyar kisgyermekes családok – rájuk igyekeztünk vigyázni és olyan eseteket találni, ahol a szűk kereteinken belül ki tudtuk nyújtani a kezünket feléjük, vagy össze tudtuk őket hozni olyanokkal, akik ezt meg tudták tenni. Időnként szerveztünk adománygyűjtéseket is, de mindig egy adott család, illetve eset kapcsán, mert az volt a célunk, hogy mindig jól látható és körülírható problémával foglalkozzunk, és ezt jól kommunikáljuk az emberek felé, szigorúan megtartva az érintett családok méltóságát. A Ketchup közösségi oldalán látható, mivel foglalkoztunk. Estig tudnám mesélni gyönyörű történeteinket, amelyek közül az egyik legkedvesebb: egy izomsorvadásban szenvedő kisfiú speciális intézetbe került, de a hétvégéket, ünnepeket otthon töltötte, viszont amikor kerekesszékbe került, többé nem mehetett haza, mert házuk nem volt akadálymentes. Szerintünk ez elfogadhatatlan a XXI. században, így gyűjtésbe kezdtünk, aminek eredményeképp egy vállalkozó a legminimálisabb összegért fantasztikus munkát végzett, és a kisfiú azóta a hétvégeket és az ünnepeket otthon töltheti.
És a gyerekeitek? Milyen volt nekik Magyarországon egy amerikai apa gyerekeiként felnőniük; mennyire kétnyelvűek, illetve két kultúrájúak?
A férjem a két éves misszió alatt megtanult és folyékonyan beszél magyarul, és amikor visszatért Magyarországra, magyar cégeknél igyekezett elhelyezkedni. Amikor találkoztunk, nem tudtam angolul, így a magyar lett a közös nyelvünk, a mai napig csak úgy kommunikálunk egymással, itt, Alaszkában is. Nekem nagyon fontos a magyar nyelv. Sosem terveztem amerikai férjet, és valószínűleg nem is lenne a férjem, ha nem beszélné a nyelvemet. Kelley viszont már annyira jól ismeri a nyelvet, hogy a legkisebb árnyalatokat és a magyar humort is érti. Már-már vadászni kell arra, hogy hibázzon, és olyankor nagyot nevetünk, és nem áruljuk el neki, miért, mert nem akarjuk elveszíteni azt a kis maradék hibaszázalékot. Tíz évvel ezelőtt felvette a magyar állampolgárságot is.
A gyerekekkel viszont házon belül igyekezett angolul beszélni, és elvárta tőlük, hogy angolul válaszoljanak. Ez többé-kevésbé sikerült: a két nagyobb majdnem kétnyelvű lett, de a legkisebb ebben is a legellenállóbb maradt: ő nem annyira szeretett angolul beszélgetni, miközben persze értette, így az átállás neki volt a legnehezebb nyelvi szempontból, de az is csak egy-két hónapig tartott. Nagyon jól megszervezik ezt az itteni iskolákban: a külföldről érkező gyereknek van egy saját segítője, aki melléül az első néhány hétben, amíg szüksége van nyelvi segítségre. Az iskola olyan nagy szeretettel fogadta Oliviát, hogy az első nap kapott egy magyar-angol szótárt is, amit biztos nem volt könnyű beszerezniük…
Visszatérve a kérdésre, korábban nem éltünk Amerikában, tehát egész gyerekkorukat Magyarországon töltötték a gyerekek. Apjuk mellett viszont volt még egy személy, aki az amerikai kulturát képviselte számukra: anyósom. A férjem egy pici családból érkezett, anyján kívül csak egy-két nagynénje élt Amerikában, akiket azóta meglátogattuk, édesapja már Kelley 12 éves korában meghalt. Édesanyja egészségi állapota annak idején olyan mértékben leromlott, hogy át kellett hozni Magyarországra, ahol elvégeztek rajta egy korrekciós műtétet, amit Amerikában elrontottak, – kalapemelés a magyar orvosoknak –, és a műtét után után anyósom itt maradt, először fiával egy háztartásban, majd az esküvőnk után nem messze tőlünk élt; s bár önellátó volt, mindennapos segítséget igényelt. Később Alaszkába is eljött velünk, ott is a közelünkben élt, tavaly hunyt el. Csak két szót tudott magyarul: „köszönöm” és „macska”, így „Grandma” mindig is az életünk része volt, és vele csak angolul beszéltünk mind, az unokái is. Emellett amerikai-magyar vegyes családokkal rendszeresen megünnepeltük például a hálaadást is. Az amerikai kultúra ily’ módon beszivárgott az életünkbe, de tagadhatatlan, hogy a magyar kultúra volt az erősebb, amit én nem bánok, mert vállaltan részrehajló vagyok e téren, és mindig azt mondom a gyerekeimnek: bár két kultúrából jönnek, de a szívük magyar, annak köszönhetően, hogy életük első és meghatározó éveit Magyarországon töltötték. Apjuk mást mond, de nem baj, ezen sem veszünk össze. Egyébként amióta ideköltöztünk, megfordult a házi nyelvi szabály a gyerekekkel: a férjem itthon csak magyarul beszél velük.
Ők mennyire várták a költözést? Volt konkrét terv az időtartamot illetően?
Éppen jó korban voltak: már nem voltak kicsik, de még nem voltak tinédzserek, ezért viszonylag rugalmasak kezelték a dolgot. Diafilmeket mutogattunk nekik Alaszkáról, amihez nagyon érdeklődően álltak hozzá. A nagyobbik lányunk szoros viszonyt ápolt legjobb gyerekkori barátnőjével, de ő is nagyon kíváncsi volt. Nyilván nem volt könnyű elköszönni a nagyiéktól és a kis barátoktól, de nem volt nehézkes az elválás, és közben az is tetszett nekik, hogy emiatt nagyobb figyelmet kaptak az iskolában. Olívia tanítónője még egy búcsúünnepséget is rendezett, kapott egy füzetet, amibe minden kis osztálytársa beleírt, belerajzolt jókívánságokat. Tehát még különlegesnek is érezték magukat ettől, így nem volt semmilyen feszültség. Ha ezt most próbálnánk megtenni velük… Azt is tudták, nem rövid intervallumról van szó. Azt mondtuk nekik, magunknak és a családnak is, hogy öt évig biztosan maradunk. Nem lenne értelme öt évnél kevesebb ideig az egész életünket áttenni az óceánon túlra.
Hova kerültetek és mi fogadott Alaszkában?
Anchorage-ről szokott tudni a világ, az 45-50 percre van attól a helytől, ahol mi élünk. Mielőtt az egész családdal költöztünk volna, Kelleyvel eljöttünk ide tíz napra, hogy felmérjük a helyzetet és otthont találjunk magunknak. Találkoztunk egy nagyon jó ingatlanügynökkel, és gyakorlatilag az első házra, amibe besétáltunk, azt mondtuk: ez lesz az. A kedvéért még kettőbe elmentünk, de a véleményünk nem változott. Nem egy kacsalábon forgó palota, és nem is egy iglu: egy nagyon helyes, szerény kis családi ház, amivel kapcsolatban azonnal rendkívül jó érzéseink támadtak, ráadásul utólag kiderült, közel van minden iskolához, és a nemrég elkezdett palacsintázás kapcsán is jó helyen van. Azóta is ott élünk.
Bár Alaszka 16-szor nagyobb, mint Magyarország, csupán összesen 700 ezer ember lakja. Hatalmasak a távolságok, óriási a szórás és nincsenek felhőkarcolók… Lakóhelyünk, Palmer is egy nagyon kicsi, pár tízezer fős városka, nincs is igazi főtere, csak egy nagyon helyes főutcája, viszont igazi ékszerdoboz. Az első alaszkai-amerikai városka, amit az aranyláz során ideérkező első telepesek alapítottak, akik akkoriban még nagy sátrakban laktak. Erős a hagyományőrzés, sok dolog emlékeztet az első telepesek korára, például vannak korabeli házak, amelyeket látogatható műemlékké alakítottak.
Milyen az éghajlat?
Alaszka délebbi részén élünk, ahol gyakorlatilag csak két évszak, nyár és tél van, rendkívül rövidek a tavasz és az ősz. A nyár csodálatos, a nap olyankor csak néhány órára megy le. Augusztus kicsit esősebb hónap, de egyébként végig kellemes meleg van, a hőmérséklet sosem megy 23 fok fölé, igaz, bizonyos napokon iszonyú melegérzet tud előállni 23 fok mellett is, amit azzal magyaráztak meg nekem, hogy a napsugarak szöge más, mint máshol. Tehát néha nagyon meleg tud lenni, de egyébként három-négy hónapig gyönyörű az idő. És ilyenkor annyira örül mindenki, hogy kiszabadult a télből, hogy orrvérzésig horgászik, kirándul, kempingezik, stb. Tehát rendkívül aktív az alaszkai nyár, rengeteg turista is idelátogat olyankor, nagyon kedvelt helyszín.
Ami a téli 8-9 hónapot illeti, van a közepén egy időszak, amikor alig látjuk a napot, csak néhány órára megmutatja magát a nap középen, aztán lemegy. Ehhez is hozzá lehet szokni, mégis azt mondom mindenkinek: csak akkor jöjjön ide, ha jók az emberi kapcsolatai. Egy házaspár csak akkor jöjjön Alaszkába élni, ha valóban szeretetteljes, biztonságos alapokon nyugvó viszonyuk van, mert itt nagyon össze lesznek zárva. Aki szereti a téli sportokat, az keres magának valami hegyoldalt és szállodát, ahol lehet síelni és mindenféle más téli sportot űzni, másoknak kicsit nehezebb. Mi sem vagyunk nagy téli sportosok.
A hőmérsékletben időnként vannak szélsőségek, a mi környékünkön is előfordult már -25-30 fok, de nem egész télen át; akkor biztosan nem élnénk itt. Általában nulla és -10 fok között van, de vannak helyek északon, mint például Bethel, ahol brutális a tél, nem is tudom, hogyan lehet ott élni… Valaki vagy oda születik, vagy iszonyatosan sok pénzt kap azért, hogy például egy évig tanárként tanítson ott egy iskolában. Alaszkában épp ezért elég jók a fizetések, ugyanakkor nagyon drága is az élet. Klasszikus, gyönyörű, több méteres havat hozó havazásokat éltünk meg mi is. A mostani tél nagyon enyhe volt; azok, akik 60 éve itt élnek, állítják, hogy sosem volt ennyire enyhe a tél, és ennyire kevés a hó, de korábban gyakran teljesen behavazódtunk, például két évvel ezelőtt folyamatosan utakat kellett vájnunk a kétméteres hófalba, hogy eljussunk a fészerhez vagy a garázshoz. Állandóan jött a hókotró, és ha időnként beragadt, jött egy másik, hogy kiszedje. De ezzel szintén megtanul együtt élni az ember.
Milyenek az alaszkai emberek?
Hogyan is fogalmazzak? Szerintem kicsit közelebb állnak a magyar virtushoz, mint a néha felszínesen kedveskedő amerikaiak a „lenti 48-ban”: inkább kicsit visszahúzódóbbak, maguknak valóbbak, miközben rendkívül segítőkészek.
Például még aznap, amikor nyáron beköltöztünk a házunkba, átsétált hozzánk Mick, az egyedülálló, 60 körüli férfi szomszédunk. Bekopogott, bemutatkozott, majd azt mondta: „ha baj van, gyertek, de ha nem jöttök, akkor legközelebb akkor fogtok látni, amikor leesik az első nagy hó, és miután eltakarítottam a saját kocsibeállómat, átjövök és eltakarítom a tieteket”. Ezzel megfordult és hazament, és valóban novemberben láttuk legközelebb, amikor teljesen behavazódtunk, és ő már hajnali ötkor kotorta a havat a beállónkról. A kettő között egyáltalán nem jártunk össze, nem mutatott erre hajlandóságot, mégis a legklasszabb szomszéd a világon, mert később is mindig megjelent, amikor segíteni kellett. A gyerekek kétszer átvittek neki valamilyen általam készített süteményt, mire ő mondott valami vicceset, majd becsukta az ajtót. Utólag megírta, hogy finom volt. Évente csak néhányszor hallottunk róla; amikor eltakarította a havat, vagy amikor szólt: vigyázzunk, mert jávorszarvas van a kertjében, és mindjárt átsétál hozzánk. A jávorszarvas csodálatos, de nagyon veszélyes állat, nem szabad megijeszteni, mert felbőszül és eltipor. Ezért mindig mondogattam a gyerekeknek: sosem szabad kirohanni a házból. Errefelé a medve nem jön a közelünkbe, nem szereti az embert; ugyan a jávorszarvas sem szereti, de a tél vége felé mégis egyre közelebb húzódik az emberlakta területekhez, és ott keres élelmet. Csodálatos itt a természet, az élővilág…
Minden alaszkai ilyen zárkózott? Nem vagy magányos?
Nem, de számomra Mick tökéletes szomszéd. Természetesen kialakítottunk itteni barátságokat is; ha nagyon akarunk, van kivel együtt lennünk, de őszintén szólva, számomra most is a magyarországi barátaim a legfontosabbak, elsősorban velük tartom a kapcsolatot. Felnőtt korban is kialakulhatnak bensőséges, mély emberi viszonyok; nekem is van itt két olyan barátnőm, akikkel bármikor számíthatunk egymásra, és vannak alaszkai magyar barátnőim is, akikért tűzbe mennék, de mellettük nekem legfontosabb, hogy ápoljam a magyarországi barátságaimat. Igyekszem év közben is odafigyelni rájuk, és amikor Magyarországra látogatok, találkozni velük. Ezek olyan barátságok, ha fél évig sem beszélünk, akkor sincs gond, ugyanonnan folytatjuk, csak kicsit tovább tart a(z online) beszélgetés.
Mivel a családnál és barátoknál számomra nincsen lényegesebb, nekem ez elég is. Amennyire társasági ember vagyok, annyira szeretek egyedül is lenni, tehát szerintem nekem ezért sem gond Alaszka. Vannak, akik teljesen elszigetelten, gyakorlatilag iglukban élnek a vadonban; mi viszont közösségekben és házakban élünk. Ez nekem azért is volt fontos, hogy ha bármi gond lenne a gyerekekkel, át tudjak rohanni valamelyik szomszédhoz vagy baráthoz. De egyébként teljesen jól megvagyok egyedül, a könyveimmel, a kutyáimmal, a természettel, az internettel és a saját gondolataimmal. Leginkább magyar nyelven szeretek szólni a barátaimhoz, de ezt itt élőben csak néhány emberrel és csak néhány havonta tehetem meg.
Magyar közösségek tehát nincsenek Alaszkában?
Szerintem nincsenek, legfeljebb magyar barátságok vannak. A 70-80 fős alaszkai online csoportunk nagy része nem is él itt: sosem lakott itt, vagy csak idelátogatott néhány napra-hétre, akkor valamilyen segítséget kért a csoporttól, és utána nem jelentkezett ki. Most nyáron például egy forgatócsoport járt itt egy íjász honfitársunkkal, ők is bejelentkeztek néhány kérdéssel és ott ragadtak, tehát az a létszám nem fedi a valóságot. Ezért is nehéz megállapítani, jelenleg hány magyar él Alaszkában. Ha muszáj lenne számot mondani az állandó magyar lakosságról Alaszkban én összesen legfeljebb 20-30 főre becsülném. Állítólag Fairbanks-ben élnek a legtöbben, de én közülük nem ismerek senkit jól, mert 8 órára van tőlünk autóval….
Itt, Palmerben például rajtunk kívül egyetlen másik magyarról hallottunk, de nem tudjuk, ki ő és hol van, csak hallotta valaki, hogy itt él valahol egy magyar ember… Anchorage-ban többen, szerintem kb. nyolcan élnek, Fairbanks-ben állítólag egész sokan voltak még 15 éve, de nem tudom, most hányan lehetnek. Magyar barátnőimen kívül még két magyar srácról tudok, akikkel most nyáron találkoztam először és akik évek óta itt élnek, a többiek főleg nők, amerikai férjekkel. Tehát leginkább vegyes nyelvi családok élnek itt Alaszkában, túl kevesen és túl távol egymástól ahhoz, hogy közösséget alkossunk. Ilyen létszámmal nehéz a közösségteremtés, hiszen négy ember nem épít iskolát, ezért ezek inkább barátságok mint közösség.
Hogyan lehet így a saját, és főleg a gyermekeid magyarságát fenntartani?
Mint említettem, nekem nagyon fontosak a magyar nyelv és a magyar könyvek. Én itt leginkább ezzel kapcsolódok a magyarságomhoz. Meg a magyar humorral, ami szerintem teljesen egyedi. Például mielőtt eljöttünk Magyarországról, azt kértem a barátaimtól, ha esetleg szeretnének valamivel meglepni az elutazás kapcsán, vegyenek le egy szeretetkönyvet a polcukról, amit szívesen felajánlanak Tündi könyvtárába, írjanak bele egy kis búcsúüzenetet és küldjék el nekem. Az volt a vágyam, hogy egy kis magyar könyvtárat alakítsak ki a saját otthonomban, de ezt mérsékelten kell értelmezni, egy nagyon apró könyvtárról van szó: kb. 500 könyvem van. Hatalmas élmény volt, ahogy szépen sorban érkeztek a postán a könyvcsomagok a személyre szóló kedves búcsúüzenetekkel – a mai napig abból táplálkozom, hogy néha leveszek egy könyvet a polcomról, ami akkoriban érkezett, és elolvasom, mit írt bele nekem valamelyik jó barátom.
Gyerekeimet kiskoruktól fogva hordtam könyvtárba. Emma első kikölcsönzött könyvében csak a képeket tudta nézegetni, de ő ma is egy könyvfaló. A másik kettő már nem annyira, de ők is tudják, azt szerettem volna elérni: ha klasszikus világirodalmat akarnak olvasni, le tudjam venni a polcról és kezükbe tudjam adni magyarul. Idén nyáron Olivia hazalátogatott Magyarországra, így leadtam a rendelést apukámnak, milyen könyveket szerezzen be és küldjön el vele.
Alaszkai magyar barátnőimmel is szoktunk könyveket cserélni egymás között. Nekem kicsit unalmas a könyvtáram, mert a XX. század eleje a szívem csücske, és azt a klasszikus irodalmat, főleg az oroszt már csak nagyon kevesen akarják olvasni 2025-ben. Viszont egy ideje már kérek otthonról kortársakat is. Amikor például megjelentek Orvos-Tóth Noémi könyvei, azok valóban körbejártak. Most például Krasznahorkait kell otthonról bekérnem, el vagyok vele maradva.
Hogyan tartod a kapcsolatot az alaszkai magyar barátokkal?
Fantasztikus barátokra találtam Alaszkában. Nagyon klassz magyar nők élnek itt. Évi erdélyi, Klári felvidéki, Regi sárospataki. Utóbbi annak idején tolmácsként ismerkedett meg amerikai katona férjével Taszáron, ő maga egy Iron Woman, állandóan kirándul, hegyet mászik és síel. A nagyobb csapat kb. hét-nyolc nőből áll, és igyekszünk legalább negyedévente, a családjainkkal félévente összejönni, egy piknikre vagy vacsorára. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, együtt Mikulásoztunk; most is van karácsonyi összejövetelünk: kihúzzuk egymás nevét és megajándékozzuk az illetőt. Van olyan másodgenerációs magyar barátnőnk is, Ildikó, akinek mindkét szülője hosszú évtizedekkel ezelőtt jött Amerikába, ő már itt született, szépen beszél magyarul, picit töri, ezért kedvéért néha átváltunk angolra, de egyébként magyarul beszélünk. Regivel és Évivel gyakrabban is találkozunk, például nyáron halászni mentünk együtt lakókocsival néhány napra. Csak mi hárman nők halásztunk hálóval, s magunk filéztük és ettük meg, amit fogtunk.
Találkozásainkkor mindig magyaros étel kerül az asztalra. Klári fantasztikus gulyáslevest készít a jávorszarvas tiszta húsából, de mindig szokott lenni rakott krumpli, paradicsomos húsgombóc, palacsinta, kovászos kenyér. Magyaros konyhát tartok fönn magam is, magyarul tudok főzni. Itt természetesen bejött a lazac is a képbe, azt is igyekszem rendszeresen készíteni, főleg amikor van egy ilyen jó nyár, és ilyen jó fogás… Amerikai konyha amúgy sincs, csak minden más nemzeti konyha. Néha készítek hambugert is, de azt is inkább magyarosan.
Nemrég létrehoztál egy magyar palacsinázót is. Mi a története?
Olívia nagyon szeretett volna lovagolni, ami nem egyszerű kihívás: fedett lovardát kell találni, amiből kevés van, ahogy hozzáértő trénerből is. És iszonyatos pénzről van szó: lányunk heti két lovaglása havi 600 dollárba kerül. Ahogy említettem, Alaszka nagyon drága hely, állítólag nála csak egy-két hajszállal drágább Hawaii. De szerettem volna, hogy ez ne legyen pénzkérdés, viszont Benson fiunk versenyszerűen sportol, rengeteget kell utazgatnia, Emma pedig egyetemre jár – pszichológiát tanul Texasban –, amit szintén nem kell részletezni, mit jelent anyagilag, még ösztöndíj mellett is… Tudtam, hogy valamit ki kell találnunk, mert így nagyon nehezen jött ki a matek a hónap végén. Amikor egyszer nagyon összegyűltek a költségek, felmerült bennem az ötlet egy egyszeri palacsintakészítésre. Meghirdettem: mindenki rendelhet, annyit és amilyet szeretne, és felajánlási alapon fizet érte. Egészen elképesztő, hogy ezek a szomszédok milyen bőkezűek voltak: volt, aki bedobta a lovaglás majdnem egy havi árát, összesen pedig bejött két és fél hónapnyi lovaglás díja – ha hagynám magamat, most is nagyon meghatódnék, ahogy erre gondolok. Ahogy arra is, amikor Emma indult Texasba, elkezdeni az egyetemet, és egy ismerősünk 200 dollárt adott neki egy borítékban, amire ráírta: „Sok sikert!”. Be sem kopogott, csak betette az ajtórésbe! Megtapasztaltam tehát, hogy az emberi jóság, a fiatalok segítése nem attól függ, ki milyen nemzetiségű. Mindenfélét lehet mondani az amerikaiakra, a felszínesség vádja néha eléri őket és talán van is alapja, de elképesztő, hogy mennyire jó emberek vannak itt is…
Hogyan lett ebből folytatás?
Meglepő módon elkezdtek jönni az üzenetek: nagyon jó volt palacsinta, mikor sütök újra? Ez beindította az agyamat, mert akkoriban éppen lezárult egy munkaprojektem. Korábban egy barátnőmnek segítettem egy Karácsonygyár nevezetű produkciót vinni öt éven át: én írtam a forgatókönyveket, én voltam a főmanó, én tanítottam be a manókat az előadásra – nagyon klassz dolog volt, de ennyi idő után belefáradtam és kiléptem. Tehát éppen nem volt munkám a család mellett, ezért elgondolkodtam egy palacsintázó megnyitásán. Viszont itt rettenetesen drága külsős helyszínt bérelni, mozgóautós verzióban sem gondolkodtam, mert nem vágytam az azzal járó életformára. Mivel egy sűrűn használt autóút mellett élünk – hál’ Istennek a fák eltakarnak minket, így nem nagyon halljuk a járműveket –, arra gondoltam: mi lenne, ha a házunknál kialakítanék egy autós kiszolgálást, ún. „drive thru”-t? Egy kivitelező barátunk korábban anyósom romló egészségi állapota miatt hátsó kertünk végében fölépített neki egy kis otthont; őt kértem meg, építsen nekem egy U-alakú autóbejárót. Azóta hetente kétszer, nemsokára talán háromszor is kinyitok néhány órára, palacsintát gyártok, az emberek jönnek, és veszik…
Szeptember volt az első teljes hónapom, és kitermeltem Olívia lovaglását, aminek nagyon örültünk, de lehet, hogy lesz ez még ennél jobb is. Az amerikaiak számára a palacsinta ugyanis valami nagyon európai, nagyon különleges édesség, ezért szeretik ennyire. Sőt, miután annyiszor megkérdezték, van-e sós verzió, elkészítettem a hortobágyit… Akkora sikere lett, hogy azóta előre rendelnek és most is folyamatosan írnak, hogy nekik hortobágyi kell. Van, aki megtanulta kimondani még a nevét is! A célom most sem a gazdagodás, hanem csak annyi, hogy legyen némi mozgásterünk: ha a gyerekeknek van egy jó célja, szenvedélye, tudjuk támogatni, nehogy helyette a szobájában üljön a telefonjával csak azért, mert nem volt pénzünk valamilyen elfoglaltságot finanszírozni. Ha ehhez az kell, akkor palacsintát sütök, egyébként is imádok sütni-főzni, és azzal is megvagyok, hogy találkozom emberekkel, jól elbeszélgetünk, de nem kell őket vendégül látnom vagy nekem átmenni hozzájuk. És közben a magyarságot hirdetem: Budapest Crepe a neve, és van egy Budapestről és híres magyarokról szóló kis táblácska a ház előtt; azzal is próbálom terjeszteni a magyarság jó hírét.
Hogyan látod családod magyarságának jövőjét?
Gyermekeinkben az amerikaiság ma már ugyanolyan erős, mint a magyarság, most már tényleg kétnyelvűek és kettős identitásúak. Folyamatosan tartják a kapcsolatot az otthoni rokonokkal, mert mindig piszkálom őket, hogy hívják fel őket és küldjenek beszámolót, vagy legalább képeket is nekik, emellett igyekszünk őket rendszeresen haza is küldeni. Anyagilag nagyon megterhelő mindannyiunknak egyszerre menni, ezért egyenként küldjük haza őket. Olíviának hatalmas élmény volt idén nyáron hat hetet Magyarországon tölteni, ahol lovagolhatott is. Azt mondta: a magyar fiatalok sokkal értelmesebbek, mint az amerikaiak… Azt is mondta, kellett neki egy-két nap, amíg megszokta az új magyar szavakat, főleg lovaglás témában. Egyébként mindhárman jól, akcentus nélkül beszélnek magyarul, és erősek maradtak a magyar rokoni kapcsolataik is, de ettől még szembe kell néznünk azzal a várható ténnyel is, hogy amerikai vagy más, nem magyar lesz az élettársuk…
Bárhogy is alakul, én mindig magyarul fogok beszélni a gyerekekhez meg az unokákhoz, ez nem is kérdés; ahogy az sem, hogy a férjem is ezt fogja tenni. Ezért azt szoktam mondani a gyerekeimnek: ha azt akarják, hogy az ő gyerekeik megértsék a nagyanyjukat, akkor majd kapják össze magukat. Még nem tartunk ott, de azért én már mondogattam nekik. Rendkívül röstelltem volna, ha szüleim szavát nem értik meg a gyerekeim. Most nem másokról, csak magamról beszélek. Ezért nálunk egy ideig kötelező volt magyarul olvasni. Nem mindig voltam népszerű emiatt, de nem érdekelt, mert az lebegett a szemem előtt: az én apám meg fogja érteni az én fiamat, és fordítva. Sokszor kérem a gyermekeimet arra, hogy legyen nekik is nagyon fontos a magyar nyelv, már csak azért is, mert micsoda csoda két nyelven beszélni, két kultúrát ismerni. A nyelvben szerintem minden benne van, beleértve a humorunkat. Arra kértem őket, ha meg akarják adni ezt az ajándékot a saját gyerekeiknek, pontosabban ha nem akarják elvenni tőlük, akkor figyeljenek rá, mert ez bizony némi tudatosságot igényel majd.
Ha csak a fürdetési időszak vagy a vacsora van kijelölve magyar időnek, kezdetnek már az is jó lesz. Persze nem árt, ha olvasni is megtanul magyarul egy gyerek, mert a családi életben használt szókincs nagyon szűk az irodalmi nyelvhez képest; ahhoz hogy a nyelv a kultúrát jelentse, ne csak a konyhát, bizony olvasni kell… Ami pedig minket illet: ha már minden gyerekünk elkerült hazulról, valószínűleg mi is elköltözünk innen, a „lenti 48-ba”. Magyarország majd csak akkor jöhet szóba, amikor nyugdíjasok leszünk.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Tedd Tünde archívumából származnak.
