Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz, Hazáját most nem űzi vész
Várába szállt nyugonni.
De hírnök jő, s pihegve szól: “Uram, hatalmad eldült,
Hazádon nem kormánykodol, A polcra már Ulrik ült.”
“Ha úgy akarta a király, Hunyadi akkor félre áll.”
Mond és marad nyugodtan.
Más hírnök is jő csakhamar: “Törnek reád, uram, félj, A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet, térj.” “Hogy törnek rám, hihetni bár, De úgy nem, mint török, tatár.”
Mond és marad nyugodtan.
“Uram, hős vajda, véredet Szomjúzza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet, Külföldre álnokul hív.”
“Rám célza már nem egy halál, S ha Isten hagyja, eltalál.”
Mond és marad nyugodtan.
S amint fennáll, amint lenéz Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz, Vérlobogó kezében,
S kiált: “Édes hazánk oda, Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort.”
“Pogány jő? hah! nem tűrhetem, – Mond, és tünik nyugalma, –
Magyar hazán és nemzeten Nem dúl pogány hatalma!”
S acélt ragad, lovára kap, Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.
1833
