Városunk tiszteletbeli főkonzul urától, Bőjtös Lászlótól baráti beszélgetéseink alkalmával többször hallottam Csoóri Sándor nevét. Most, hogy már ez a nagyszerű ember eltávozott az élők sorából, most látszik csak igazán mekkora űrt hagyott maga után. Azt mondják, hogy addig él az ember amíg az élők gondolnak rá, beszélnek róla. Ennek fényében engedjék meg, hogy egy rövid részletet idézzek fel Böjtös Laci bácsi Csoóri Sándor 80. születésnapjára küldött leveléből. “ Kedves Csoóri Sándor! Sajnáljuk, hogy személyesen nem köszönthetünk nevezetes napodon. Írott sorokon keresztül tudathatjuk csak Veled, ami felidéződik bennünk életévfordulód alkalmával. A földrajzi messzeségbe szakadt, de lelki és szellemi közösséget kereső szándékunkon keresztül találkoztunk Veled. Azután jött/jöttek az amerikai utak. Utolsó előtti látogatásod alkalmával 1991-ben címként így jelentkeztünk: “A nemzeti tudat és a szétszóródás tudata” Erősítettél bennünket közösen vallott hitünkben, hogy akárhol is élünk, meg kell fogalmaznunk a magyar nemzethez való viszonyunkat. A magyar nyelv, kultúra, történelem hordozójaként más országban élve is a magyar egyetemesség része lehetünk. Ez akarat, elhatározás és erkölcsi tartás dolga. Életévfordulód alkalmával köszönjük azt a szellemet, amit az amerikai magyar diaszpórához hoztál.  Bőjtös László”

csori_sandor_576
Csoóri Sándor

Ezt a levelet Böjtös László felolvasta 2010. március 6-án a Nyugatoldali Evangélikus Egyház irodalmi estéjén. Az előadás teljes terjedelmében lejjebb olvasható.

2010. március 6.
Irodalmi est- Csoóri Sándor 80 éves
Nyugatoldali Evangélikus Egyház – Cleveland

 

Tisztelt Gyülekezet!

Kedves Megjelentek!

 

Kis egyházunk eddigi “irodalmi  programjaival” szemben a mai napi abban különbözik, hogy egy élő, kortárs íróra emlékezünk A szokásos verselés mellett a személyt is bemutatjuk és elhelyezzük értékelésünk tükrében. Pár hete, február 3-án országos ünneplésben volt része a 80-ik születésnapján Csoóri Sándornak Magyarországon.

Szeretnék mindjárt az elején megosztani önökkel valamit. Amikor mi magyarokról, vagyis magunkról beszélünk, akkor fontos, hogy gondolatvilágunkban újra lássuk eme létnek a teljes képét.  Ennek eddigi legjobb meghatározása így hangzik:  A magyar állam, vagyis a megcsonkított állapotában ma Magyarországként lehatárolt állam határa nem esik egybe a magyar nemzet határaival. Mert léteznek az u.n. határon túli magyarok (Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja) és a világon szétszórt, diaszpórában elő magyarok. Mi itt,  mint az amerikai magyar diaszpóra tagjai  lelkileg, szellemileg kapcsolódunk a magyar egyetemességhez a magyar nemzethez.  Ennek definíciója nem a mindenkori politikai képlet, hanem az örök magyar értékek szellemi hullámhossza.

Ezt próbálja művelni ez a kis egyház és az önök jelenléte is ezzel kapcsolódik.

Ennek az  együvé tartozás tudatának, egyik legnagyobb művelője Csoóri Sándor.

1930 február 3-án született Zámolyon, református parasztcsaládban. Innét került Pápára a református kollégiumba, amire így emlékszik: …“minden ami a szellemi világhoz tartozik az itt érintett meg”.

Első versei 1953-ban jelentek meg. Az elmúlt 60 évben ennek a sok műfajú írónak  30 verseskötete jelent meg. 13 kötetnyi esszét és számos novellát, karcolatot, kisregényt, gyermekverset írt. Irodalmi forgatókönyvei alapján több film készült. A számtalan  kitüntető elismerés közül kiemelkedik a Herder és Kossuth díj.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Illyés Gyula  nyomában ő lett a hatalom olykor tárgyalópartnerként is elfogadott ellenlábasainak egyik meghatározó személyisége.  A hatalom által is -fogcsikorgatva – elismert szellemi vezető szerepet betöltő írástudó, aki esszéiben, naplószerű írásaiban felemlegette a határon túli magyarság kérdéseit is.

Lehetetlen felsorolni, mi mindenben vett részt, mi mindenről beszélt, mint “elhivatott, utolsó nemzeti költő”. De vitathatatlanul mindig arról, ami valóban elemi érdeke volt, vagy lehetett volna az ő végkövetkeztetése szerint lelkületében szétesett, önbecsülésében megroppantott, múlttudatában, helyzetismeretében és jövőképében elbizonytalanított nemzetnek.

A politikai hatalom cenzúrázta. Több alkalommal sújtották publikálási tilalommal 938 ügynöki jelentést készített róla a politikai rendőrség, mintegy 65 ügynök közreműködésére támaszkodva, mintegy kétezer oldalon.  Ennyit adtak ki, de ennek tartalma arra utal, hogy jóval több jelentés keletkezett, ennek csaknem a duplája.  Hollétükről semmi sem tudható.

1957-től a rendszer bukásáig – az utolsó hozzáférhető jelentés 1989 november 16-án készült.

Miközben egyre nagyobb népszerűség , szeretet, bizalom vette körül, olyan nagy, hogy erre még emlékezni is jó a mai viszonyok között.

A nyolcvanas években a magyarországi ellenzéki találkozók egyik fő szervezője és előadója. A magyarországi rendszerváltás szellemi előkészítésének meghatározó egyénisége.

1985-ben ott volt az ellenzéki csoportok monori találkozóján, 1987-ben a Lakiteleki Találkozón.  Egyike az MDF alapítóinak.  1988-tól a Hitel című folyóirat szerkesztőbizottsági elnöke, majd főszerkesztője.

1991-ben közfelkiáltással a Magyarok Világszövetsége elnöke. Az én véleményem szerint ez a feladatkör lelkileg, szellemileg hozzátartozott ugyan, de gyakorlatban képtelen volt azt a nagy káoszt vezetni , amit ez -az örök magyar összeférhetetlenség- jelentett. Személyes tapasztalatból ismerem mindezt.

1992-ben a Duna Televízió létrehozásának gondolata tőle származik.  Ezt ilyen szavakkal indította: “…. Emlékszem, hosszú időn át egy konok, egy történelmi metafora világította be előttem az utat: Ahogy Széchenyi a Lánchíddal összekötötte Pestet és Budát, nekünk épp így kell összekötnünk magunkat az erdélyi, délvidéki, a felvidéki és kárpátaljai magyarokkal.  Az égi hid kizárólag egy különleges rendeltetésű televízió lehet, amely elé nem lehet semmiféle korláttal odaállni(….)  Szorongó szívvel és torokkal jelentettem be, hogy a szétdarabolt, a mértéken felül megbüntetett, de magát kereső magyarságnak szüksége van egy Nagy Összehozóra: egy műholdas televízióra! A teremben 3,000 ember ugrott fel tapsolva és egyetértve a gondolattal.”

A következőkben Csoórit beszéltetem tovább, hogy képet kapjunk az ő szelleméről, ahogy azt  ismertetésem elején csak bejelentettem. Nevezetesen ami bennünket magyarokat bárhol is éljünk együvé tartozónak determinál.

“Azt mondják, ha egy almát ötfelé, vagy tíz felé vágunk is minden darabja alma marad. Valahogy így vagyunk a sorsunkkal mi is. A Mohács utáni idők daraboló bárdja előbb 3 részre vágott minket, de ez a mi huszadok századunk megkétszerezte, sőt megháromszorozta ezt a kíméletlen és durva műveletet. Hány Magyarország- darab hever csak itt, a kárpát- medencében is itt körülöttünk!  S hány Magyarország-szilánk szétszórva a Földön!  Ma már csakugyan elmondhatjuk magunkról, hogy bibliai néppé váltunk.  Bibliai néppé, de csak a sorsunk szerint, s nem a tudatunk szerint.  Nekünk, ha van is sirató falunk, nem egy van, sok van, s azok is állandóan változtatják az alakjukat , szerepüket, holott állandóság nélkül nincs igazi ereje semminek.  Sokszor úgy érzi az ember , mintha nem volna magja, közepe, Nem volna szíve az életünknek.

Pedig most a nagy változás közepén ezt kellene megkeresnünk nekünk is.  A legbelső szervező erőt, amely magába vonz hitet, áldozatkészséget, okosságot, önfegyelmet.  Magához vonzza a százfelé forduló tekinteteteket.  Hisz mi az ami nem történt eddig még velünk?  Az összefogás!  Az erők a képességek összehangolása!  Azt hiszem századok után ebben találnánk újra az eredetiségünkre.

A jövő szökevénye nagy gyűjteményes kötetből.

Újra és Újra megráz a Bibliai Tékozló Fiú története: Az elveszített és az összemocskolt élet utáni hazatérés mítoszi esélye.  A boldog végkifejlet azzal a boldog reménnyel ajándékozza meg az embert, hogy nincs sors, amelyet ne győzhetne le a szeretet, a megbocsátás, az otthon utáni sóvárgás ereje. 

Sajnos nem mindegyik tékozló fiú jut el a diadalmas megnyugvásig.

Jó példája lehetek magam is.

Elég korán megsejtettem, hogy a költészet olyan haza, olyan világ, olyan létforma, amelyet nem lehet büntetlenül elhagyni. Aki csak egyszer is szemet emelt a múzsára, és a múzsa viszonozta pillantását, annak nem lehet többé ide-oda kacsintgatni.  Magát a Hódítót is legyőzi ilyenkor hódítása.

Pályatársaim közül talán én szegtem meg leggyakrabban ezt az ősi szabályt. Hiába hallottam múzsai hangokat. Fütyültem rájuk, mentem a magam útján makacsul, belebonyolódva politikába, a mindennapi tusakodások balassis kalandjaiba, s azzal nyugtattam magamat, hogy minden cselekedetem költészet lesz.  Költészet maga a sorsom is, hiszen a jót akarom: az igaztalan hazug élettel szemben az igaz életet.”

Ezek a majdnem bűntudati mondatai arra utalnak, hogy el-el botorkált a múzsai világból, ahogy nevezi a politikába, a mindennapi tusakodásokba. Tudnunk kell, hogy az igazi magyar irodalom mindig is sors irodalom volt.

Ahogy részt vett a politikai kibontakozásban a kilencvenes években, 2007-ben pedig már újra ő fogalmazza meg  a Márciusi Chartában az ország sorsának döntő fordulatát:

“Elmaradt a törvényes bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz.  Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát.” 

A következőben tőle idézek, amit 1992 május 15-én mondott Clevelandi előadása kapcsán, amikor a Trianonnal leszakított nemzettestekről beszél.

Ők már közel nyolcvan éve nem azonosak önmagukkal.  Igazi hazájuk nincs, igazi szerves történelmük sem, jogrendszerünk és a gazdasági életük nem az övék, a szülőföldjük is ideiglenes, állandóan inog és csúszkorál alattuk.  Csúszkorál?  Ez még a jobbik eset.  A jóvátehetetlen az, hogy az utolsó évtizedekben veszedelmesen kopik és kerül át más birtokába,  a többségi néphez tartozók kezébe, hol alkotmányos becstelenségek közepette, mint pl. a romániai és csehszlovákiai földreformok idején, s trianoni és párizsi békeszerződések után, vagy úgy ahogy most a horvátországi és vajdasági magyarok esetében történik.  Egyszerűen és durván elűzik őket otthonaikból, s az otthagyott falvakat, mint ellenséges területeket elfoglalják. Árpád-kori magyar települések tűnnek így el a térképről nevükkel együtt.”

Trianon minden évfordulóján előjön  szerencsétlen megcsonkításunk kérdése. Vannak akiknek a békeszerződés kiigazítása kínálkozik egyetlen megoldásnak.  Azaz vissza, ha többet nem egy részét.

Idézem Csoórit, még mindig az 1992 május 15-I  clevelandi előadásból: “Ha a politikában volna valami szerepe az isteni igazságszolgáltatásnak , a krisztusi kézrátétel hatalmának, magam is csatlakoznék a csodavárók seregéhez. Nincs támogatónk, nincs csodatévő hadseregünk. Marad tehát a magunk ereje, a magunk találékonysága, a katonai mozgósítás helyett, a tudat mozgósítása és a gondolatoké.

Azt gondolom elsőül, egy új nemzeteszmét kell megfogalmaznunk, amely a történelmi és államjogi változások szellemében, akár határváltozások nélkül is, érvényes életkeretet biztosíthat mindnyájunknak. Milyen lehet ez az új nemzeteszme?  Az elképzelés megértéséhez a régi görögöket hívom segítségül. Közismert, hogy a klasszikus görögség soha nem élt egyetlen földrajzilag is jól körülhatárolható állam keretében.  Egymástól különálló városállamokban és szigeteken élt.  Más volt pl. a spártaiak világa, más az athénieké, más Kréta élete. Szétszórtságuk és külöéletük ellenére mégis, szinte egységes nemzetnek érezhetjük őket. A ragasztó amely egymáshoz erősítette valamennyiüket, a közös kultúra volt. Hiszen ha államjogilag különél is tőlünk az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyarság, s külön a nyugati is, szellemében és lelkületében hozzánk tartozik.

Gondoljuk végig, mi az ami az utolsó 470 év alatt nem történt meg igazán velünk, magyarokkal?  Az összefogás az egységesülés. Történelmi feladatunk most nem lehet más, mint ennek az összehangolódásnak a megteremtése.

Itt tulajdonképpen be is fejezhetném, de engedjék meg, hogy megosszam önökkel  levelemet, amit a nagy évforduló alkalmával írtam Magyar Baráti Közösségünk nevében is Csoóri Sándornak, aki négyszer látogatott hozzánk és volt Közösségünk vendége.

Kedves Csoóri Sándor! 

Sajnáljuk, hogy személyesen nem köszönthetünk nevezetes napodon. Írott sorokon keresztül tudathatjuk csak Veled, ami felidéződik bennünk életévfordulód alkalmával.

A földrajzi messzeségbe szakadt, de lelki és szellemi közösséget kereső szándékunkon keresztül találkoztunk Veled Írásaidból, megszólalásaidból nemcsak a szülőföld helyzete, hanem egy nagyobb közösség megmaradásának együvé tartozásának munkálása érződött ki.  Így találkoztunk közös lelki kötődésünk hullámhosszán Veled újra és újra.

Azután jött/jöttek az amerikai utak. Az értesítőben már így továbbítottuk hangodat :“A világ tizenhatmilliónyi magyarsága egy új közérzület, egy új közmegegyezés mondatait keresi, formálgatja – egy szellemi haza megalapozásához.”

Utolsó előtti látogatásod alkalmával 1991-ben címként így jelentkeztünk: “A nemzeti tudat és a szétszóródás tudata”

Erősítettél bennünket közösen vallott hitünkben, hogy akárhol is élünk, meg kell fogalmaznunk a magyar nemzethez való viszonyunkat. A magyar nyelv, kultúra, történelem hordozójaként más országban élve is a magyar egyetemesség része lehetünk. Ez akarat, elhatározás és erkölcsi tartás dolga.

Életévfordulód alkalmával köszönjük azt a szellemet, amit az amerikai magyar diaszpórához hoztál és most azt kívánjuk, hogy Isten éltessen és tartson meg sokáig ebben a szellemben. Adjon kedvet az élethez és erőt a munkához!

Bőjtös László

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.