A FINNUGRISTÁK ÉS A CSODASZARVAS

AZ ELMÉLET EGYRE INKÁBB EGY SZEKTÁHOZ HASONLÍT, AMELYBEN CSAK HINNI KELL

A magyarság őstörténetének két sarkalatos pontja, a hun–magyar rokonság megítélésének kérdése és a finnugor elmélet híveinek mintegy két évszázados vitája mindmáig megosztja a magyar társadalmat. A téma akadémiai elitje, de főleg a nyelvészek többsége még ma is kitart a finnugor származtatás hipotézise mellett, annak ellenére, hogy az elmélet alapjait alaposan kikezdték az új természettudományos kutatási módszerek és a régészeti leletek.

A két oldal híveinek vitái az utóbbi időben felerősödtek, és ennek köszönhetően sokan megismerhették az új kutatási eredményeket is. Talán az egyik leghangosabb „összetűzés” Vásáry István nyelvészprofesszor és Bíró András Zsolt antropológus között zajlott le három éve a Magyar Nemzet hasábjain.

A lapban az akadémikus Múltunk kacatjai (2015. február 28.) címen írt egész oldalas cikkében annak a véleménynek adott hangot, hogy a magyarság őstörténete kapcsán már általánossá vált szakmai körökben a magyarság finnugor eredeztetése, és e mentén szakmai konszenzus lenne, amelyet mára már csak a dilettánsok vitatnak.

Bíró András Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója válaszcikkében (Merre tart a magyar őstörténet-kutatás?, 2015. augusztus 19.) visszautasította az akadémikus állítását, mint fogalmazott: a helyzet a valóságban korántsem úgy fest. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk ismertetni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak – írta Bíró András Zsolt, a Kurultáj főszervezője.

A kutató felhívta a figyelmet arra, hogy „a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és az érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények. Ez a szerkezet részben még a »kádári rendszer« öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt »megmondóemberei« a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított »vitán felül álló« státusát sírják vissza. Ezt teszi Vásáry István is.”

Azóta a helyzet nem sokat változott, habár újabb kutatási eredmények mutattak ki genetikai kapcsolatokat a hun és a honfoglalás kori leletek genetikai vizsgálatai révén, viszont a hun–finnugor vita újabb fejezetét nyitotta meg ez év január 24-én a Mandiner.hu oldalon megjelent terjedelmes interjúban Szentgyörgyi Rudolf nyelvész.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének adjunktusa folytatta Vásáry logikáját, mint mondta: „Létezik egy tudományos közélet, amelynek a tagjai tudós kutatók, akik számos kutatóhelyen dolgoznak, nem csak az Akadémián, így helyesebb tudományos közmeggyőződésről beszélni. Ennek pedig alaptézise, hogy a nyelvrokonságból nem következik sem genetikai rokonság, sem művelődéstörténeti, vallási vagy kulturális rokonság.”

A vájtfülűek rögtön észreveszik az ősi finnugor párti stratégiát: ők képviselik a higgadt, előítéletektől mentes tudományosságot, míg az őket támadók, kritizálók minimum laikus amatőrök.

Ehhez képest Szentgyörgyi a hun nyelvvel kapcsolatban elmondja, hogy nem maradtak fenn nyelvészetileg értékelhető hun nyelvemlékek (csak főleg személynevek), tehát ezáltal azt fejti ki (talán akaratlanul), hogy a nyelvészet a hun rokonság megítélésében semmi érdemlegeset nem tud szakmai alapon megfogalmazni.

Ettől mintegy függetlenítve magát, az egyetemi oktató nyelvész tételesen, nagy vehemenciával hozzáfog cáfolni a hun rokonság minden elemét, sorban kiemelve olyan területeket, mint a genetika, az antropológia, a folklorisztika, a régészet. Azt mondja: „Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket.”

Ezekkel a mondatokkal Szentgyörgyi nem mást bizonyít, mint azt, hogy a finnugrászok nemcsak hogy nem ismerik azokat a tudományos területeket, amelyekkel szemben „tudományosan” állást foglalnak, hanem a legalapvetőbb általános műveltségi ismeretek megszerzésével is gondjaik vannak.

Szentgyörgyi nem tudja, hogy az „uráli népek” összességét még a finnugrisztikai berkeken belül sem ismerik el általánosan nyelvrokonainknak. Ráadásul összekeveri a nyelvrokonságot az etnikai rokonsággal, és logikából is elégtelent érdemel. Mindegy ugyanis, mi a totemállatuk a „nyelvrokonainknak”, ha egyszer csupán „nyelvrokonaink”. Mindeközben ugyanebben az interjúban ő maga kritizálja azokat a genetikus szakembereket, akik szerinte összekeverik a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal.

Szentgyörgyinek fogalma sincs arról, hogy ezen a szakterületen mit jelent a totem kifejezés, de annak a témába illő tudományos diskurzusával sincs tisztában. Attól még, hogy ezek a népek tisztelnek egy állatot, az attól még nem lesz totemállat. Ráadásul a medvét nem csupán az „uráli népek” tisztelik, de szinte az összes szibériai nép, beleértve az altaji törököket (ayı), sőt az észak-amerikai Ojibwe indiánokat is! Szentgyörgyi érve sem pró, sem kontra nem használható fel sem etnikai, sem nyelvi rokonság alátámasztására.

Szentgyörgyi nem tudja megkülönböztetni a perzsát az iránitól. A minden bizonnyal a szarvasüldözési narratívák hagyományához tartozó kultikus szarvasfigurák már a szkíták (Kr. e. 6. sz.) temetkezéseiben is tömegesen előfordulnak. De éppen a szkíták szarvaskultuszát tartja a több évtizedes tereptapasztalattal rendelkező Esther Jacobson régész szibériai eredetűnek, ám a szkíták nyelve még ettől függetlenül sem a perzsa volt. Sem Carl Pschmadt, sem Berze Nagy János, sem Kerényi Károly, sem Kristó Gyula, sem Mircea Eliade nem tartotta, sem újabban Mátéffy Attila nem tartja perzsa eredetűnek a szóban forgó narratív hagyományt. Egyszóval senki, aki a témát kutatta.

„Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás” – mondja Szentgyörgyi. Eme felfedezést egyetlen néprajzi vagy kulturális antropológiai kutatás sem igazolja, ez a világ egyetlen népénél sem így zajlik. Még az általa kutatott (?) finneknél, észteknél vagy manysiknál sem. Minden nép kultúrája összetett, de nem így. A kultúrák nem az íróasztal mellett születnek. Egyszerűen elképzelhetetlen egy nép, amelyiknek elválna a „mitológiája”, ahogy ő fogalmaz, a „kultúrájától” és az „ősvallásától”.

Tegyük nagyon röviden tisztába: a kultúrának ugyan sok meghatározása létezik, de egyikben sem esik kívül a kultúrán a „mitológia” és az „ősvallás”, ha már ezeket a fogalmakat használjuk. „Mitológia” és „ősvallás” egymás szinonimái a nemzetségi társadalmak és az azokat megelőző társadalmak életében. Ez egyértelmű lehetne Szentgyörgyi számára, ha akár egyetlen vonatkozó könyv bevezetőjét ismerné. Szentgyörgyi szerint „a nyelvész pontosan tudja, hogy nincs semmiféle összefüggés a genetika és a nyelv között”.

Sajnos Szentgyörgyi még arra sem vette a fáradságot, hogy a saját tudományágának az aktuális vitáit, eredményeit elolvassa. Pedig finnugrászként kifejezetten hasznos lenne megismernie a világhírű Brigitte Pakendorf munkásságát vagy a világ egyik legjelentősebb kutatóintézetének, a német Max Planck Institut eredményeit, esetleg a hollandiai Nijmegenben zajló kutatásokat a nyelv és a genetika összefüggéseiről.
Szentgyörgyi hosszan bizonygatja, hogy ősi „ugor” nép vagyunk, csak más kultúrát vettünk át, például idegen neveket.

Szerinte: „Ha megnézzük honfoglalás kori vezetőink nevét, Árpád neve (kicsinyítő képzővel az árpából) szintén török, illetve török eredetű egykori méltóságaink, a gyula, a kende vagy kündü neve is. Török szokásokat veszünk fel, művelődésünkre, ősvallásunkra meghatározó hatással van az ótörök kultúra.”

Ez a finnugor elképzelésben az egyik nagy ellentmondás. Neveket akár divatból is át lehet venni, a törzsneveket viszont nem. Vagy képzeljük el, ahogy reggel felébred Hakkinenström ősmagyar törzsfő, és az asztalra vág: holnaptól Töhötöm leszek! És ugyanezt teszi mindenki? A nép is, az „ugorok”? De ha így volt, akkor hol vannak az „ugorok”, mert a genetika és az antropológia legújabb kutatásai a honfoglaló magyarság főbb komponenseinek kialakulását Közép-Ázsiából eredeztetik.

Folytathatnánk a sort a hasonló nívótlan szövegek ismertetésével, de felesleges. Vásáry István és Szentgyörgyi Rudolf igazolja, hogy a finnugrizmus egyre inkább egy szektához hasonlít, amelyben csak hinni kell, de maguk sem tudják megindokolni, hogy miért.

Ők még mindig a XIX. századi ugor–török háborúban képzelik magukat. Számunkra pedig felfoghatatlan, hogy a tájékozatlanság és a műveletlenség ilyen szintjével miként lehet az ELTE-n oktatói státusban lenni? Egyáltalán, hogyan süllyedhetett ilyen alpári szintre a magyar tudomány?

A szerző újságíró, a Kurultáj volt sajtófőnöke

Forrás: magyaridok.hu /  Szakács Árpád

 

Comments are closed.