Október vége van. Ezekben a napokban elhunyt szeretteinkre, barátainkra, ismerőseinkre gondolunk. Nálunk, Magyarországon Mindszentek ünnepe és Halottak napja van.
Emlékezzünk csendesen. A mai felszínes tiritarka világba szeretnénk némi értéket becsempészni. Ezért a vigyorgó Halloween töklámpások, repülő boszorkányok, bugris bábok helyett inkább saját, hagyományos megemlékezéseinkről kell szólnunk.
Mindszentek ünnepének és a halottak napjának alapjául a katolikus tan szolgál, miszerint az élők és holtak közösséget alkotnak.
Halottak napjának november 2-ának előestéjén mécseseket, gyertyákat gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére.
Ez a nap a magyar embernek az emlékezést, az elmúlás fájdalmát jelenti, csendes könnyeket és a hitet, hogy szeretteink velünk maradnak addig, amíg gondolunk rájuk. Azt gondoljuk, hogy értelmetlen ezt a napot zajos, lepedőbe burkolt rémek viháncolásával, villogó töklámpásokkal meggyalázni. Hagyjuk meg ezt a napot szeretteinknek, akikkel már csak gondolatban lehetünk együtt.
Ady Endrét idézve:
„Oh, hányszor kell a sírra néznünk, hogy vigasztaljuk önmagunk…
Dobjuk el a tettető álcát: ma ünnep van, ma sírhatunk!….”
November elsejét szenteli az egyház a halottak tiszteletére. Az egész magyar nyelvterületen szokás ilyenkor a sírok megtisztítása,, virággal díszítése, valamint halottaink lelki üdvéért gyertyát gyújtani. Néphitünk szerint ilyenkor hazalátogatnak halottaink.
Ez a nap a „lelkek emlékezete” . Az ünneplés és a gyász napja, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásik utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. Elég időt szentelünk e életünkben szeretteinkre? Gondolom mindenki fejében megfordul a sír előtt az a gondolat, hogy milyen rövid az élet.
Halottak napja.
E nap arra is rávezethet minket, hogy az élet „túléli” a halált.
Ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, aki legtöbbször csak azt a számára izgalmas és játékos eseményt veszi észre, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál.
Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót is érez a levegőben, hiszen ilyenkor illetlen hangoskodni a temetőben.
Találkozik az élete delén túl lévő ember, aki elveszett hozzátartozóit idézi fel.
És találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.
A „legnagyobb magyar” gróf Széchényi István nagycenki nyughelyének bejáratánál olvashatjuk: „ Voltunk mint ti, lesztek, mint mi” .
A komor mondat, mely egy alapvető igazságot fogalmaz meg, jól illik a sírkerthez, a sírás helyéhez, ahol szembesülünk az elmúlás gondolatával. Halottak napja minden ember számára újra felidézi azt a napot, amikor utolsó útjára kísért egy olyan hozzátartozót, aki közel állt hozzá. Természetes, hogy szomorkodunk egy szerettünk elvesztésén, de ne úgy szomorkodjunk, mint aki nem hisz az örök életben. A mi szomorúságunkba az örök élet reménye vegyüljön: ha meghalunk is, akkor is örökké az Úrral leszünk. A sír előtt állva az emlékezés pillanatában merjük vigasztalni egymást ezzel a tanítással. Mert mi akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk, és ebből a legfontosabb a földi élet: ne a halál után, hanem még a földi létben mutassuk ki szeretetünket !
Aki teheti gyújtson gyertyát, és kegyelettel és sok szeretettel emlékezzünk együtt szeretteinkre. Szinte nincsen olyan ember, család aki ne gyászolná valamelyik közeli rokonát, barátját, ismerősét. Égjenek a gyertyák, csendesedjünk el, és gondoljunk elhunytainkra, akik már nem lehetnek velünk…
