A Kárpátaljai Szürte település római katolikus és református egyháztagjai augusztus végén ismét megtapasztalhatták a clevelandi magyarok bőkezűségét. Az Ukrajnában élő emberek harmadik éve cipelik a háború borzalmait, a megváltozott körülmények miatt pedig otthontalannak érzik magukat a saját otthonukban. A családok többsége a határ két különböző oldalán várja a békét, az idősek közül sokan arra kényszerülnek, hogy egyedül küzdjenek meg az alacsony nyugdíjjal és az igencsak megdrágult megélhetéssel. Ebben a nem felhőtlen lelkiállapotban találta az embereket az amerikai diaszpóra újabb, váratlan ajándéka.

A clevelandi Szent Imre-Templom közössége harmadik alkalommal döntött úgy, hogy a hagyományos Szent László-napi jótékonysági ebéd bevételét Szürte katolikusai számára ajánlja fel. A június végi alkalmon levetítésre került az a film, amelyben a 2023-as, karácsonyi támogatás átvetélét követően köszönetet mondanak a szürteiek. A Bóna Richárd atya kezdeményezésére angol felirattal ellátott film sok családot meghatott, megszólított. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy az agapé után is érkeztek be adományok, és végül 4 440 dollárt vihettem el Pohareczky Róbert szürtei plébános úrnak. Róbert atya döntésének értelmében a támogatás fő célcsoportja azon családok voltak, akik a háború okozta nehézségek ellenére is Kárpátalján maradtak, Szürtén küzdenek meg az egyre emelkedő energiaárakkal, üzemanyag- vagy gyógyszerdrágulással. Közülük is előnyt élveztek, előre kerültek a listán a legidősebbek, nyugdíjasok, özvegyek, betegek vagy gyermeküket egyedül nevelő anyák. A jelenlegi helyzetben sokan rászorulnak, és olyan családoknak is meggyengült a stabilitása, akik korábban a jobb módúak közé sorolták magukat. Minden megváltozott. A nőkre hatalmas teher hárul, egyszemélyes családfőként viszik a hátukon a háztáji gazdaságot, a házimunkát, teljesítenek a munkahelyükön és intézik gyermekeik iskoláztatását.

A szürtei katolikus hívek a háború okozta nehéz gazdasági, szociális helyzet ellenére is törekednek a templomot támogatni, a közösségi házat önkéntes, kétkezi munkával építeni, ünnepek alkalmával adományozni, de arra sajnos nem nyílik lehetőségünk, hogy önerőből segélyeket juttassunk el rászoruló egyháztagjainknak.

Sajnos most sem látszanak arra utaló jelek, hogy hamarosan vége lenne a háborúnak, de hisszük, hogy nagyobb terhet nem kapunk annál, mint amit képesek lennénk elviselni. A legnagyobb nyári hőséget, 14-16 órás áramkimaradásokkal vészeltük át, és jelenleg is vannak kikapcsolások. Nehéz nem belefáradni a hétköznapokba, és a sokszor vészjósló hírek hallatán nem elveszíteni a reményt. De az Istenben bízva várjuk és reméljük, hogy mihamarabb a békéről és a lelki megnyugvásról írhassunk clevelandi jótevőinknek – fogalmazott köszönőlevelében Pohareczky Róbert plébános.

Augusztusi nemzeti ünnepünk alkalmával a Szürtei Református Gyülekezet számára 2000 dolláros adományt hozott el Kárpátaljára Molnár Zsolt, a Bocskai Rádió igazgatója. Az összeg magánszemélyek, a Clevelandi Magyar Bethánia Baptista Gyülekezet, a Clevelandi magyar Múzeum vezetősége és a Bocskai Rádió támogatásaiból tevődött össze.

Nt. Kótyuk Zsolt szürtei református lelkipásztorral készített interjúból idézünk, aki gyülekezete nevében hála telt szívvel, imában gondol az adományozókra, és következőképp foglalta össze az általa vezetett közösség hogylétét, lelkiállapotát:

A mostani időszakban, a családoknak folyamatosan gondolkodniuk kell a jövőről, a szülőknek gyermekük jövőjéről, a biztonság kérdéséről. Ennek hatására az emberek egyre letisztultabban gondolkodnak, és azt keresik, hogyan lehet értékes és minőségi időt együtt tölteni. A harmadik éve szétszakadva élő családok megértették, az otthon, az nem hely. Az otthon, az a másik ember.

A hétköznapi ember másra sem vágyik, csak biztonságra. Azt szeretné, ha biztonságba tudná szeretteit, és sokan hordozzák most ennek a terhét a szürtei reformátusok között is. Vágynak a biztonságra és szüntelen imádkoznak a békéért.

A kérdésre, miként lehet kitartani, a következő választ adta Kótyuk tiszteletes úr: Van Urunk, szerető Mesterünk, akiben bízunk, aki szól hozzánk, aki a hétköznapokban erőt ad. Rá támaszkodhatunk. Hogyha sok minden széthullik is körülöttünk, van egy hitbeli kapaszkodónk, amit senki, semmilyen körülmények között nem vehet el tőlünk.

Isten fizesse meg a gazdagon a clevelandi magyar közösség bőkezűségét és szeretetét, ami sokezer kilométerről is eljut a szürteiek otthonába!

Dorgay Zsófia

Reklám

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Ágnes és István két évet töltöttek KCSP-ösztöndíjasként Los Angeles-ben, ahol több magyar szervezetnek is segítettek. A Reményik Sándor Keresztyén Magyar Iskola adománygyűjtő gáláján ismertem meg őket, ahol vidáman dolgoztak a konyhában és szolgálták fel a vacsorát, kisfiuk pedig a helyi gyerekekkel játszott. Jakabffy Zsolt lelkész és iskolaigazgató olyan lelkesen beszélt róluk, hogy eldöntöttem: hazatérésük után megkeresem őket, hogy elmeséljék amerikai kalandjaikat. Visszaemlékezésük során mindketten többször elérzékenyültek. 

Mivel foglalkoztatok a Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) ösztöndíj elnyerése előtt?

István: 19 éves korom óta táncpedagógusként dolgozom Debrecenben és annak vonzáskörzetében, legutóbb a Debreceni Népi Együttes művészeti vezetőjeként. Emellett átjártam a határon túlra, Szilágyságba magyar gyermekeket néptáncra tanítani, illetve a Hagyományok Háza mentoraként Beregszászon is többször megfordultam. 

Ágnes: 10 éve kezdtem járni a Debreceni Népi Együttesbe. A komolyan vehető táncos pályafutásom és a komolyan vehető párkapcsolati életem is akkor kezdődött el. Először a tánccal estem szerelembe, aztán Vámosi Pistivel… Kisfiunk születése miatt kimaradtam a táncból, de nem az együttes életéből, mert nagy pocakkal is segítettem, például fent ültem a fénytechnikánál, amikor előadásuk volt, illetve az Aprócska óvodás csoportot vezettem. Emlékszem, a legutolsó műsor, amelyen részt vettem, egy vasárnap zajlott, én pedig az azt követő szerdán szültem. Amíg otthon voltam kisfunkkal, Pitykével, elvégeztem az óvodapedagógia szakot, és utána jelentkeztem egy óvodába dolgozni ősztől, de közben megjelent a KCSP-felhívás, s mivel éppen egy életszakasz-határnál jártunk, úgy éreztük: szeretnénk kipróbálni magunkat ezen a területen is. Nekünk ugyanis kimaradt az életünkből a külföldi egyetemi ösztöndíj, a KCSP pedig jó lehetőségnek tűnt ezt pótolni. 

Általában fiatalok, főleg egyetemisták jelentkeznek, időnként párok, de gyermekes családok ritkán. Milyen kihívások és élmények értek benneteket ennek kapcsán?

István: Tudtuk, hogy a gyerek alapvetően nem kizáró ok, de jelezték, hogy nem lesz könnyű, főleg egy olyan nagyvárosban, mint Los Angeles. De meg tudtuk oldani. A magyar közösség, akikhez mentünk, nagy szeretettel fogadott és a kisgyermekre fokozottabban figyeltek, őt is nagy szeretet vette körül a két év alatt. Nyilván az eleje nehéz volt neki, meg kellett szoknia, hol is vagyunk, sokan angolul beszéltek körülötte, de belerázódott egy idő után. A legtöbb időt együtt töltöttük, és egy gyermeknek az a legfontosabb, hogy szülei mellette legyenek stabilan, és ez Pitykének megvolt. 

Ágnes: És volt körülötte egy közösség is. A második évünk vége felé már többen mondták, hogy egy olyan magyar közösség, ahol sok a kisgyermek, többet kap egy olyan KCSP-s pártól, akik maguk is kisgyermekesek, mert azok a gyerekek, akik folyamatosan vele játszanak, kicsit rá vannak kényszerítve, hogy magyarul beszéljenek, és így sokkal jobban fejlődik a szókincsük. Pityke járt angol óvodába, de magyar az anyanyelve, és nagyon jó volt látni, hogy amikor ő megjelent, mindenütt nagy szeretettel vették körül, úgy a cserkészek, mint a magyar iskolás gyerekek, és olyankor elmaradt az angol nyelv használata. Ilyen szempontból motiváló, sőt kifejezetten hasznos volt a jelenléte. 

Miért éppen Los Angeles-be mentetek és ki/mi fogadott ott titeket?

István: Még a KCSP-ösztöndíj kiírása előtt láttam egy New Brunswick-i hirdetést, amely néptáncoktatót keresett, így először velük vettem fel a kapcsolatot. Később egy ismerős pár, akik korábban ugyanezzel az ösztöndíjjal Los Angeles-ben töltöttek két évet, azt javasolták, menjünk inkább oda. Felvettük a kapcsolatot a helyi mentorokkal, akik azzal biztattak, hogy nem gond a gyermek, meg tudjuk a feladatainkat oldani úgy, hogy ő nem hátráltat minket, és végül így lett. Javaslatot tehettek arra, kit szeretnének KCSP-sként fogadni, amit a program vezetői figyelembe is vettek.

Ágnes: Amikor megérkeztünk, Latkóczy László cserkészparancsnok és Taylor Ági magyar iskolás tanítónő vártak a repülőtéren, de előtte már online egyeztettünk velük és másokkal is. Ági vitt el a szállásunkra egy jó környéken, szép nagy házban lakó magyar házaspárhoz, akiktől két szobát bérelhettünk. 

István: Ahogy megérkeztünk, láttuk a pálmafákat, a hatsávos autópályát. A méretek mellbevágóak, idő kell a befogadáshoz, plusz még a jetlag-gel is meg kellett küzdenünk, így eleinte nagyon álomszerű volt az egész helyzet. Jakabffy Zsolt lelkész még aznap elhozta nekünk a kocsinkat, amivel akkortól közlekedhettünk. Ha jól emlékszem, pénteken érkeztünk, és vasárnap már kezdődött a magyar iskola tanéve…

Ágnes: Volt tehát egy napunk az átállásra… Vagyis lett volna, de mivel a cserkészek éppen táboroztak, oda is meghívtak minket. Mondták, hogy megértik, ha fáradtak vagyunk, de örülnének, ha csatlakoznánk. Bár még nem nagyon tudtuk, mire számítsunk, de szeretünk volna minél hamarabb megismerkedni velük, így igent mondtunk. Nagy szeretettel vártak minket, egyből meg is etettek. A híres magyar vendégszeretetet tehát Los Angelesben is ugyanúgy működik.

István: A táborban nagy örömünkre már találkoztunk egy-két táncossal a helyi Kárpátok Néptáncegyüttesből, így viszonylag könnyen indult az ismerkedés. Aztán máris jött az első vasárnapi magyar iskola. Látszott, hogy nem olyan módszerekkel dolgoztak eddig, amivel mi, és nekünk is újdonságnak számított, hogy olyan gyermekekkel kellett foglalkoznunk, akik nem mind beszéltek olyan jól magyarul, ezért a kifejezésekre, a megfogalmazásra, a beszéd sebességére is figyelnünk kellett. És hát azzal is szembesültünk, hogy vasárnap reggel nem biztos, hogy minden gyermek őszintén mosolyog, miután a hét hetedik napján korán kelt és utazott akár másfél órát. Abból is ki kellett mozdítani őket. Az eleje tehát nem volt sima ügy…

Ágnes: …de annál jobb volt később megtapasztalni, ahogy egyre jobban megnyíltak és egyre inkább befogadtak minket. A karácsonyi műsor volt az, ami meghozta az igazi áttörést, amikor izgatottan készültünk velük: én segítettem nekik öltözni, Pisti terelgette őket. Ahogy megvolt az első közös siker, onnantól már sokkal könnyebb volt velük dolgozni, sokkal oldottabb hangulatban teltek a próbák. Az első közös sikerélmény nekünk és a gyerekek számára is egy jó visszacsatolás volt: az új módszer szokatlan lehet, mégis van eredménye.

István: A második év pedig sokkal könnyebb volt, már ismertünk mindenkit és tudtuk, mik a kitűzött feladatok és hogyan tudjuk azokat teljesíteni. Mégis nehéz nyilatkozni, mert az az év egy olyan szeretetközösségben telt, ahol találkoztak a lelkek… Nagyon nehéz volt otthagyni őket, még most is nagyon hiányoznak… 

Hány helyen volt rátok szükség és milyen feladatokat láttatok el? 

Ágnes: Az első évben öt fogadószervezetünk volt: három cserkészcsapat két helyszínen, azaz a hollywoodi 17. számú Könyves Kálmán csapat, illetve a város másik felében a ‘49. számú Árpád-házi Szent Erzsébet és 8. számú Juliánusz barát csapatok, a hétvégi Magyar Iskola és a Kárpátok Táncegyüttes. Mindenhol a néptánctanítás volt az elsődleges feladatunk, nekem pedig ezen felül a népdaloktatás is. Az iskolában és a cserkészeknél a néptáncot nem tudják úgymond házon belül megoldani, mert ma már nincs állandó néptánctanáruk, ezért ez az a feladatkör, amelyben minden évben a KCSP-sekre hagyatkoznak. A Kárpátok Táncegyüttesnél van együttesvezető, aki próbákat tart, viszont új koreográfiát nem szokott betanítani. Egy új anyag lépésről lépésre történő betanításában ő is a KCSP-sek segítségére szokott támaszkodni.

Hogyan zajlott a táncoktatás a cserkészeknek?

István: A foglalkozások közé be van iktatva a néptánc, mint a magyarságismeret egyik formája. A Cserkészvacsorán pedig megmutathatták, mit tanultak abban az évben. A cserkészeknél volt korábban egy hölgy oktató, viszont a cserkészek itt többnyire fiúk voltak, és férfitáncot nőként tanítani nem olyan hatékony… 

Ágnes: Amikor megjelenik egy férfi és megcsapja a lábát, akkor a fiúk is érzik, hogy abban a táncban megmutathatják erejüket, férfiasságukat. Ha ezt egy nő mutatja meg nekik, az nyilván más energiákat jelent… Érdekes és megtisztelő feladat volt a Cserkészbálra való felkészítés, amelyen keringőt kellett betanítanunk Los Angeles-i fiataloknak. Ez volt a nyitótánca ennek a rendkívül elegáns rendezvénynek, amit az LAX Hilton szállodában tartottak. Utólag talán már bevallhatjuk, korábban sosem tanítottunk keringőt, kis túlzással az ifjúsággal együtt tanultuk meg mi is. De a koreográfia és az oktatás sikerét látva megkockáztathatjuk, talán nem is tűnt fel… Mindenesetre rugalmasnak kell lenni.

István: Arra emlékszem, hogy az első próba a cserkészeknél nem volt könnyű. Egyik fél sem tudta, mire számítson, mert amikor megérkeztünk, a Covid-járvány utáni újranyitás időszaka volt. Készültünk valamivel rutinból, de csak a helyszínen szembesültünk azzal, hogy csak fiúk jelentek meg, vegyes korosztályban és nagyon vegyes tudással. Viszont utána már tudtuk, kikkel és mennyit kell dolgozni, és olyan táncanyagot választottunk, amiről sejtettük, hogy jó lesz. Az volt a legnagyobb kihívás, hogy bár csak kéthetente olykor tíz – húsz percet tudunk foglalkozni velük, legyen sikerélményük. 

Ágnes: Éppen ezért nagyon jó volt látni, hogy a második évben ez is mennyire másképp működött, mennyivel többet fejlődtek abban az időben, és milyen táncprodukciót tettek le az asztalra. Nagyon jó volt azt is közösen megélni, ahogy készülődünk, ahogy bemutatták a műsorukat és ahogy lejöttek a színpadról. Mindegyiknek ragyogott az arca; még annak is, aki nem mindig volt lelkes a próbákon. Hálásak voltak, mert kaptak egy erős visszacsatolást: a közönség tombolva tapsolta meg őket. A gyerekek is érezték egy idő után, hogy jó lesz, de hogy mennyire, azt csak a fellépésen tapasztalták meg.

István: A cserkészek között van 4-5 idősebb fiú, akikkel a második évben már arról beszélgettünk, hogy két-három év múlva be lehetne őket építeni a Kárpátok Táncegyüttesbe is. Nagyon fontos, hogy ezek a szervezetek tudjanak úgy együttműködni, hogy az iskola és a cserkészet utánpótlást biztosítson a Kárpátoknak, az utóbbi pedig visszajárjon fellépni a cserkészekhez és a magyar iskolába. Ehhez is nagyon jó a KCSP: híd lehet a szervezetek között. Ennek gyakorlati megvalósulásaként mi például hétszemélyes kocsinkkal vittük a magyar iskolából a Kárpátok próbájára a táncosokat, és aztán vissza. Nagyon reméljük, hogy az utánunk jövő KCSP-sek ezt ugyanúgy fel tudják vállalni, biztosítva, hogy a hétvégi magyar iskolából és a cserkészetből egyenes út vezessen a Kárpátokhoz. 

A város mérete miatt két helyszínen működnek cserkészcsapatok. Hogy fért bele nektek, hogy mindkét helyre járjatok? És kik voltak a mentoraitok?

Ágnes: Az első itteni évünkben a hollywoodi cserkészek péntekre tették a foglalkozásaikat. Ha vasárnap volt egy kirándulás, akkor már időpont-ütközés lett belőle. Akkoriban a két csapat még sok gyűlést közösen szervezett, valószínűleg miattunk is. A második évben ez változott. Az egyik helyszín csapatai már nem is igényeltek ösztöndíjast, így csak a hollywoodi csapatnál voltunk jelen, viszont oda sok kisgyerekes család jár, akik nem tudták tovább vállalni a péntek estéket, ezért áttették a cserkészgyűléseket vasárnapra, amikor nekünk viszont az iskolában kellett lennünk. Volt, hogy megosztottuk egymás között a feladatokat: egyikünk ment a cserkészekhez, a másikunk maradt az iskolában, attól függően, mi volt éppen a feladat, és melyik feladatot ki tudta jobban ellátni. Nagy probléma sosem volt belőle, csak nem mindig volt komfortos. Leginkább az ünnepek alkalmával volt ez kellemetlen, mert szerettünk volna mindenhol ott lenni, de ha egy napon ünnepeltek a szervezetek, akkor általában nem tudtuk ketté válni, mert a magyar iskolában 40 gyerek táncol és egy műsor lebonyolításához mindketten kellettünk.  

István: Minden szervezetnél volt egy-egy mentorunk: a magyar iskolánál Jakabffy Zsolt lelkész, a Kárpátoknál Varsányi Csaba, a hollywoodi cserkészeknél Latkóczy László csapatparancsnok, a másik csapatnál az első évben Balog-Sipos Éva lánycsapat parancsnok. Ezeket a helyzeteket természetesen ők is megbeszélték, de az is érthető, hogy az anyák napi vagy a karácsonyi műsor mindenhol ugyanakkor van. Ez tehát nem egy újkeletű probléma, amit sajnos nem is lehet teljesen kiküszöbölni. Igyekeztünk rugalmasan hozzáállni ehhez a helyzethez. Amikor láttuk, hogy valahol nagyon nagy szükség van ránk, akkor próbáltunk a másik helyről elkéredzkedni. Nem mindig sikerült, de mindig törekedtünk rá és ezt mindenki értékelte.

Mi volt a feladatotok a Kárpátok Együttesnél?

István: A próbák vezetése, új koreográfia készítése, annak betanítása, illetve a régebben betanult koreográfiák szinten tartása. Ez sem volt könnyű, mert a Covid-járvány előtt ez egy nagyon erős táncegyüttes volt sok táncossal, akik aktív és vezető szerepet töltöttek be akár más szervezeteknél is, viszont akkoriban sokan közülük elmentek Magyarországra tanulni, mások pedig dolgozni kezdtek és nem tértek vissza táncolni a járvány után. Négy pár folyamatosan járt a mi időnkben, de a fellépésekre sikerült úgy összeszervezni a táncosokat, hogy hét-nyolc párral is ki tudjunk állni. A második évben, amikor már rutinosabbak voltunk, tudtuk, mi vár ránk és hol kell helytállni, a magyar iskolás 14-17 éves nagycsoportnak ugyanolyan táncot tanítottam be, mint a Kárpátok csoportjának. A koreográfiát kicsit megváltoztattam, de úgy, hogy össze tudjuk ereszteni őket. Ebből létrejött egy többszólamú koreográfia a Szoboszlai Sándor Dél-Kaliforniai Magyar Színház Antal Tímea által rendezett ünnepi előadására, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a magyar iskolás fiatalok kapjanak egy olyan impulzust, hogy lépjenek be a Kárpátok tagjainak sorába, illetve akik már akkor is odajártak, azok maradjanak is ott hosszú távon.

Ágnes: De ehhez is kellett az első év tapasztalata. Sajnos a Covid-járvány mindent megtépázott, sehol nem volt könnyű az újraindulás, mindent újra fel kellett építeni, de a Kárpátok pár éven belül újra virágzó és stabil néptáncos közösség lehet. Emellett büszkék vagyunk arra, hogy sikerült újra havi szinten táncházat szervezni a Szent István templomban, ami így 25 év után indulhatott el újra. Gyulai Katalin vezetésével megkerestek minket a közösség aktív táncházszerető tagjai és megkérdezték, hogy vállalnánk-e? Első évben elkezdtük, a másodikban folytattuk. A táncházból kinőtt egy helyi fiatalokból álló népi zenekar, a Kürtőskalács banda. Nagyon reméljük, hogy megmaradnak, úgy a táncház, mint a zenekar, és a kezdeményezés idővel kinövi magát egy még nagyobb programmá. 

…amihez az kellene, hogy az általatok elkezdett munkát hozzáértő emberek folytassák… Mivel foglalkoztatok a magyar iskolánál? 

István: Már a kapcsolatfelvételnél elmondták nekünk: a magyar iskolába be van építve a néptánc, műsorokat szeretnének karácsonyra és anyák napjára; ezért is kérnek mindig olyan néptáncosokat KCSP-ösztöndíjasnak, akik ezt tudják vállalni. Ágnes óvodapedagógus, így ő az óvodásokkal foglalkozott, én pedig az iskolás korosztályt tanítottam. Mindehhez hozzátartozott még két iskolai feladat: a Lángvigyázó című iskolai hetilap szerkesztése és az iskolai könyvtár rendszerezése, aminek azért is örültünk, mert én szeretek írni, Ágnes pedig szeret rendszerezni. Ezek tehát nagyon testhezálló, előre ismert feladatok voltak. Később, amikorra már a közösség részei lettünk, természetesen elvégeztünk eseti feladatokat is. Ezt már a felkészítőn is elmondták nekünk: nem szabad nagyon belekapaszkodni az előzetes feladatköri leírásokba, sem a saját végzettségünkbe, mert lehet, hogy széket kell majd pakolni vagy épp palacsintát sütni. A lényeg: mindenhol, ahol a közösségnek szüksége van rád, helyt tudj állni. És ebbe a konyhai munka, a pakolás és a felszolgálás is beletartozik. Miért is ne? Hiszen azért mentünk oda, hogy segítsünk.

Ágnes: A Cserkészvacsorán például a konyhán voltam végig: süteményt készítettem, és a konyhai előkészítő munkálatokban vettem részt. Ettől egyáltalán nem éreztem rosszul magamat, mert láttam, hogy nagy szükség volt arra, amit éppen csinálok. Ilyenkor minden kéz, minden személy befektetett munkája nagyon fontos. Nekem például jól esik visszaemlékezni arra a Cserkészvacsorára, amikor egész nap ki se jöttünk a konyhából. Egyébként ilyenkor épülnek legjobban a kapcsolatok, jókat lehet munka közben beszélgetni.

István: Amit még mindenképpen el kell mondanunk: a magyar iskola vasárnap délelőtt zajlik, helyszíne a református templom épülete, így szép lassan a gyülekezet tagjaivá is váltunk. Szerintem az egyik legcsodálatosabb plusz feladat volt, amikor Zsoltnak el kellett mennie Magyarországra, s nem volt helyettesítő lelkész, a presbitérium Ágira szavazott, hogy tartsa meg ő az istentiszteletet, pontosabban igeszolgálatot végezzen a templomban. Annyira jól sikerült, hogy a következő hasonló alkalommal is megkérték erre. Nyilván nem ő írta meg a prédikációt, de ki lehetett egészíteni, saját gondolatokat is beletehetett. 

Ágnes: Ez biztosan nem volt egy szokványos KCSP-s feladat…Mivel én felnőttként, az esküvőnk előtt keresztelkedtem meg, nekem ez a vállalás, de a teljes két év is, ami alatt folyamatosan a templom körül voltunk és a gyülekezet részévé váltunk, nagyon megerősítette a hitemet. 

Ha jól sejtem, a két KCSP-s évetek egyik kulcsszereplője volt a lelkész, aki egyben a magyar iskola igazgatója is. Milyennek ismertétek őt meg? 

István: Leginkább úgy tudnám ezt megfogalmazni, ahogy ő tette velünk kapcsolatban: családtagként tekintett ránk. Rengeteg olyan gesztust tett, amivel megkönnyítette az ottlétünket. Például az első évben elhívott minket a családjához karácsonyozni. Ők nem szenteste ünnepelnek együtt, azt az estét mi is hármasban töltöttük a fiunkkal, de hogy a karácsonyi nagy forgatagban ne maradjunk magunkra, elhívott minket hozzájuk látogatóba. 

Ágnes: Nagyon megható volt, hogy valaki így beenged a családjába, két-három hónap ismeretség után. A karácsony vele is egy áttörést jelentett, egyáltalán nem számítottunk ilyen szintű nyitottságra. És ez idővel tovább erősödött, mert az első évünk végén a templomhoz költöztünk, és a második évben végig ott laktunk. Így még szorosabbá vált a kapcsolatunk vele, a családjával és a gyülekezettel is.
István: Nagyon remélem, hogy ez kölcsönös… Csak remélni tudom, hogy tudtunk annyit adni, amennyit mi kaptunk. Egyszerű volt vele dolgozni, mert elfogadta a szakmaiságunkat, és sosem kérdőjelezte meg a módszereinket. Az elvárásait pedig nyíltan kommunikálta: mit szeretne, mik a feladatok, mi az ütemezés, stb.

Ágnes: Volt olyan alkalom, amikor a vasárnapi istentisztelet előtt két nappal, csütörtök este hozakodott elő azzal, hogy van egy nagyon szép dal, amit régen a templom gyülekezeti kórusa énekelt bevonuló énekként, de a kórus már nem működik, viszont milyen jó lenne, ha felelevenítenénk… Pistitől kérdezte, vajon én elénekelném-e. A dalt nem ismertem, de annyira megtisztelő volt a feladat, hogy igent mondtam, megtanultam, elénekeltem, és a következő évben megtanítottam a gyerekeknek is. De alapvetően nem ez volt a jellemző, mindig időben szólt, mit kell csinálni. Ha valamiben nem értettünk egyet, azt is nagyon szépen meg tudtuk beszélni, kedvesen el tudta mondani, mire figyeljünk oda jobban a jövőben.

István: Hozzá kell tenni, hogy mindegyik mentorunkkal nagyon jó volt a kapcsolatunk. Nyilván a többiektől messzebb éltünk, nem találkoztunk napi szinten, de őket is nagyon szerettük, szeretjük és reméljük, hogy ők is jó szívvel gondolnak vissza ránk. De Zsolttal nagyon mély, baráti-családi kapcsolat alakult ki. Amikor meghívott minket magukhoz karácsonyra, elmesélte, hogy van nekik egy angol nyelvű karácsonyi játékuk, Mit kér Isten karácsonyra a neve, amiben mi is részt vehetünk. Ez egy verses betlehemes történet. Az első év végén búcsúajándékként lefordítottuk nekik magyarra, rímekbe szedve. Amikor pedig visszatértünk, azt kérte, adjuk elő a gyertyafényes istentiszteleten a gyerekekkel együtt, magyarul.

Ágnes: Kapcsolatunk mélységét jellemzi az is, hogy amikor megtudtuk, a nyáron Erdélyben, a korábbi szolgálati helyén tart istentiszteletet, titokban elmentünk meghallgatni őt. Mikor a szószékről meglátott minket… Már azért a nézésért megérte az utazás… De azóta is minden vasárnap este hallgatjuk online a kinti istentiszteletet. Az is, ahogy az ottani közösség, életünk része lett.

Már többször felmerült…Egyértelmű volt számotokra a visszajövetel az első év leteltével?

Ágnes: Kérték tőlünk, a magyar iskola többször is megfogalmazta, hogy nekik fontos lenne, hogy lehetőleg ne változzon az oktató személye, ha az illetőt a gyermekek már elfogadták. A néptáncoktatásnál szintén fontos a folytonosság. Én nehezen jöttem vissza Magyarországra az első év után. Nehezen búcsúzkodom, sírós vagyok. Azt hittem, majd a második évre megkeményítem magam, de nem sikerült. Mindenesetre az első évben úgy váltunk el, hogy egyértelművé tették, hogy várnak vissza, és mi is azt mondtuk, hogy szívesen visszamennénk, de akkor még nem volt meghirdetve a következő évi KCSP-program… Emellett szerettük volna látni, mi történt a kilenc hónap alatt itthon, milyen lehetőségeink vannak. Amikor újra beadtuk a jelentkezést, megkérdezték, esetleg küldhetnének-e más közösségekhez, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy visszatérjük Los Angelesbe és folytassuk, amit elkezdtünk. Az egyik tanárnő azt mondta: az amerikai elnökök is a második ciklusukban tudnak igazán nagyot alkotni, akkor tudják végigvinni a programjukat. Nálunk is így történt. A visszatérés egyetlen nehézsége az volt, hogy a családot újra itthon kellett hagyni. Volt rokon, aki sérelmezte, hogy kimarad a kisfiunk életéből egy újabb évre, lemarad egy újabb szülinapról. Neki is igaza volt.

István: A visszatéréshez nyilván kell a kölcsönös elégedettség is, de annak, aki nyitott arra, hogy segítsen a magyar közösségben, és akinek az élethelyzete ezt megengedni, biztosan ajánlom a folytatást. A második év sokkal hatékonyabb, sokkal több és látványosabb eredménye van, hiszen akkor már megvan a helyismeret és a nulladik perctől tudod, mik a feladataid, kikkel kell dolgoznod és milyen módszereket használhatsz a lehető legjobb eredményért. 

Az egyik nem előírt vállalásotok volt a Hit és Hungarikum tábor szervezése és vezetése. Miért fogtatok bele? A nyárnak abban a részében a KCSP-sek általában a hazautazás előtti nyaralásukat töltik… 

István: Valamennyit azért mi is voltunk utána nyaralni. De mivel Magyarországon elég sok tábort szerveztünk már és azt gondolom, a táborszervezés- és vezetés egy erősségünk (eddig legalábbis csak pozitív megerősítést kaptunk), szerettük volna ezzel is hozzájárulni a fiatalok fejlődéséhez. Pár éve elkezdtem hungarikumokkal kapcsolatos táborokat is tartani, amibe belefér természetesen a néptánc is, de így sokkal szélesebb körben meg lehet ismertetni a gyermekeket a magyarságukkal. A diaszpórában is alapvetően gyerekekkel foglalkoztunk, de csak heti egyszer találkoztunk, és a heti egyszeri találkozás nem tud olyan mélységet adni, mint egy többnapos ottalvós tábor. Amikor előjöttünk az ötlettel, akkor mesélte Zsolt, hogy régen is volt nyári tábor, egyházi vonalon. Adta magát, hogy ha már itt vagyunk, akkor legyen Hit és Hungarikum tábor. Nem csalódtunk: nekünk is rendkívüli élmény volt, főleg, hogy ezzel zártuk az itteni két évünket. Ebben a kettőben, hitünkben és a magyarságunkban erősödtünk a legtöbbet mi is, így a táborral valóban méltóképpen zártuk le az ottani munkánkat. Reméljük, nem végérvényesen, azaz lesz még ennek folytatása is. Volt olyan gyerek, akivel a két év alatt nem sokat beszéltem, mert sokan voltak és ő meg sem szólalt. A táborban viszont sokat és magyarul tudtunk beszélgetni, így a gyerek rengeteget fejlődött a magyar nyelv tekintetében is, és közben sokat tanult a hungarikumokról. A tábor hozadéka pl. az is, hogy az egyik kislány a tábort követően megbeszélte a szüleivel, amikor Magyarországra látogatnak, megnézik a karcagi birkafőző fesztivált. Az a Los Angeles-i kislány nem biztos, hogy egyébként eljutott volna a karcagi birkafőző fesztiválra, de most már érdekli a téma. És persze tudja mi a Pick szalámi vagy épp a Szentkirályi víz, keresni fogja otthon és tudni fog még sok egyebet is magyar örökségéről.

Ágnes: Pályázhattunk az Agrárminisztérium Hungarikum Bizottságához, és hálásak vagyunk, hogy nyitott fülekre találtunk és támogatást kaptunk. Mivel Amerikában a különböző iskolák különböző időpontokban kezdik és zárják az évet, nem mindenki tudott első naptól jönni, de végül 15 gyermekkel tudtunk foglalkozni, ami egy jó létszám. Nagyon remélem, hogy a tábornak is lesz jövője, és hogy akár meg tudjuk nyitni nem magyar iskolások számára is, hogy minél több Los Angeles-i magyar gyermek részesülhessen az élményben.

Sokat tettetek azért is, hogy a KCSP-s közösség is formálódjon. 

István: Két éve, amikor részt vettünk a KCSP-s képzésen Budapesten, az Amerikába készülő ösztöndíjasoknak nem volt külön Amerika-specifikus képzése. Sok mindent igyekeztek viszonylag rövid idő alatt elmondani nekünk, de a gyakorlati tudnivalókat leginkább egy korábbi KCSP-s tudja átadni az újonnan jövőknek. Egy volt KCSP-s, aki most már közösségi diplomata Chicagóban, az első nap összeírta, kik az Amerikába tartó ösztöndíjasok és a képzés után találkoztunk egy kötetlen beszélgetésre, ahol már tapasztalt Amerika-utazóként mondott el néhány fontos gyakorlati tudnivalót. Aradvári László példáján felbuzdulva, a második évben mi is összehívtuk az újonnan Amerikába készülő ösztöndíjasokat és elmondtuk, szerintünk mire kell figyelni. Reméljük, hasznos volt, fel tudtak használni belőle pár információt az újoncok is. 

Ágnes: Úgy tudjuk, a mostani képzésbe ezt a témát már be is építették. Emellett nyáron volt egy zárókonferencia, ahol kis csoportokra osztottak minket, és egymás között megbeszéltük, illetve leírtuk a tapasztalatainkat. Jeleztük például azt is, hogy nagyon sok olyan gyakorlati kérdés merül fel a kint tartózkodás alatt, amire itthonról nem igazán tudnak segítséget nyújtani, inkább nekünk, egymás között kell megoldani. Tehát jó, ha van egy kapcsolati háló, ahol a tapasztalatainkat ki tudjuk egymással cserélni. István ennek érdekében létrehozott egy Facebook-csoportot is, és bizonyos időközönként megbeszéléseket tartottunk a többiekkel. És amikor volt egy nagyobb, több ösztöndíjast érintő adminisztratív nehézség, akkor jól jött, hogy ne egyesével próbáljuk megoldani ugyanazt a problémát.

Mondjatok egy-két legfontosabb személyes tapasztalatot. 

Ágnes: Számomra egyértelműen az egyéni fejlődés. Nemcsak a hitem, hanem az önállóságom, a rugalmasságom és a problémamegoldó készségem biztosan sokat fejlődött. Kétszer kilenc hónapot úgy kellett megoldanunk, hogy nem volt sem bébiszitterünk, sem nagyszülő a környéken, akit felhívunk és megkérünk, hogy vigyázzon a gyerekre, mert mennünk kell valahova. Egyszer-kétszer tudtunk segítséget kérni barátoktól, de alapvetően kettőnknek kellett minden helyzetet megoldani. Párként és családként is nagyon megerősített, hogy vállt vállnak vetve csináltunk végig mindent és vettük ki a részünket a feladatokból. Amit még kiemelnék, az a megoldásra törekvés: ne panaszkodjunk, ne azt nézzük, hogyan nem lehet megcsinálni valamit, hanem álljunk bele a feladatba és végezzük el, amit el kell végezni. Talán ez az, ami az Amerikában élő emberekre leginkább jellemző: pozitív életszemlélet, jó hangulat, általános kedvesség, amit jó lenne hazahozni és átültetni a gyakorlatba itthon is. Tényleg érdemes kedvesnek lenni egymással, vagy épp mosolyogni és szép napot kívánni a boltban, amikor elköszönünk. Ezek apró kis semmiségeknek is tűnhetnek, de nagyon fontosnak tartom, mert nagyon sokat hozzátesz az ember hangulatához. Nekünk például elég nagy szükségünk lenne ilyesmire, hogy jól érezzük magunkat itthon a bőrünkben. 

István: Igen, ezt a hozzáállást nagyon jó lenne teljesen magunkévá tenni és másoknak is átadni. A hitben és magyarságunkban való megerősödést is említettük már, de most kicsit jobban kifejtem: láttuk azokat az áldozatokat, amiket az amerikai magyar családok hoznak azért, hogy a maguk és főleg a gyerekeik magyarságát szinten tartsák, fejlesszék, ápolják. Az a család, aki vasárnap reggel 7 órakor elindul otthonról, hogy a gyerek 9 órára ott legyen a magyar iskolában, vagy az a táncos fiatal, aki középiskolásként két órát utazik a táncpróbára, majd két órát vissza… Ez itthon nem működne, de ott vállalják, mert muszáj: akkora távolságok vannak, hogy ilyen áldozatok nélkül semmi nem lenne. Nyilván sokan nem vállalják, de vannak családok szép számmal, akik megteszik, és példájukból mások is erőt meríthetnek. Amit még saját tapasztalatból hozzá tudok tenni: ne lepődjön meg az a KCSP-s, aki hazaérkezés után depresszióval küzd. Utánajártam, ezt az Erasmusos diákoknál is kimutatták: új emberként jössz haza a régi helyedre, ami egyben egy kultúrsokkal is jár. Szeretnéd megmutatni, mennyit változtál, de nem biztos, hogy a körülötted élők értik vagy értékelik, mert ők nem élték meg azt, amit te. Szerintem pár hétnek el kell telnie, hogy lelkileg is visszazökkenjen az ember, érdemes tehát erre előre trenírozni magunkat. Ahogy beszélgettünk egymás között, többeknek volt ilyen panasza. Elárulom, nekem mi segít. Van egy olyan emlékem, amihez ilyenkor menekülök: Zsolt istentiszteletei végén van egy zenés áldás, nagyon szép zenei kísérettel, amin általában Ági sírt és néha megkönnyeztem én is: „Áldjon meg téged az Úr, És vigyázzon mindig rád, Arcát fordítsa feléd, Adjon szívedbe békét!” Amikor rossz kedvem van, eldúdolom magamban, visszaemlékszem a közösségre, a tekintetekre, a helyre és a dalra, és ez erőt ad.

Mit csináltok, amióta otthon vagytok és mik a terveitek? 

István: Amikor visszajöttünk, azonnal elkezdtünk nyári Hungarikum-táborokat tartani júliusban, augusztusban pedig egy nagy előadásra készültünk. Ugyanis a berettyóújfalui Bajnóca Néptáncegyüttes már tavaly, a Petőfi-emlékévben megkeresett, hogy mutassuk be a János vitézt egy táncjáték keretében. El is kezdtük a munkát, de végül a terv meghiúsult. Idén viszont sikerült: a város mégis felkérte az együttest, hogy legyen előadás augusztus 20-án. Természetesen én is elvállaltam az együttes felkészítését. Már tavaly összeállt a fejemben, milyen Petőfi versek legyenek benne megzenésítve, milyen jeleneteket és táncokat szeretnék, úgyhogy „csak” elő kellett ezeket venni. Persze így sem volt egyszerű, mert nagyon rövid volt a felkészülési időnk és ilyentájt sokan elutaznak nyaralni. De annál csodálatosabban sikerült, élőzenével, vetítéssel. Nagyon jó volt látni, ahogy a színpadon életre kelt, amit elképzeltem. Még most is az előadás hatása alatt vagyok, az is segít a visszarázódásban egy kicsit. Viszont a táborokkal és műsorral elfogytak a rövid távú feladatok, továbbra is keressük a helyünket és ősztől a munkánkat. Sajnos ezek még mindig nincsenek meg, de nagyon bízunk abban, hogy a hamarosan kiderül: mégis mi lesz itthon a jövőnk…

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

A képek a vámosi család archívumából származnak.

Reklám