Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Amikor pár hete a bostoni magyarok közösségi csoportjában posztolták e könyv megjelenését, majd külön felhívták figyelmemet a 95 évét akkoriban betöltő Weinzierl (Várnay) Tiborra, még nem tudtam semmit a Magyarországon, majd Kanadában, és végül Massachusetts államban közismert magyar énekesről és hegedűművészről. Azóta többször beszéltünk telefonon, s bár személyesen még nem találkoztunk, önéletrajzi könyve révén kedves ismerősömnek érzem őt.
A viszonylag egyszerű angolsággal és sokszor helytelen magyarságú nevekkel, de rengeteg hittel és szeretettel megírt életrajzi könyv nemcsak egy rögös és tanulságos bevándorló életút rögzítése rendkívül olvasmányos, szinte élőszavas formában, hanem történelmi kordokmentum is. Weinzierl Tibor ugyanis 1929. február 2-án született Budapesten, két és fél évesen találkozott Gödöllőn Baden Powell-el („BP”), a cserkészmozgalom angol alapítójával, öt évesen cserkészkedni és hegedülni kezdett, majd sikeresen sportolt. A középiskolát épp a II. világháború kitörésekor kezdte el egy jezsuita gimnáziumban, amit végül katonatiszt édesapja kérésére a családjától és barátaitól távoli pécsi katonai gimnáziumra cserélt, amellyel nehéz búcsút kellett vennie a számára oly’ kedves és sikeres korábbi sportéletétől és trófeáitól, valamint szeretett hegedűjétől és ígéretes zenei karrierjétől is.
Az ‘44 szeptemberében elkezdett katonai iskolaidőt viszont megszakította a szovjet front közeledése: az év decemberben minisztériumi utasításra elmenekültek; először Ausztriába, majd a fronttól távolabbi Szudétaföldre. Erfurtba tartó vonatukat többször támadta az angol légierő, a városban pedig túlélték a 25 percig tartó amerikai bombázást – ahol a 15 éves fiú látott másodpercekig még fej nélkül is futó áldozatot (a látvány ma is kísérti) és egyéb borzalmakat; akkor érzett először halálfélelmet és erős honvágyat. ‘45. május 8-án egy Orlick nevű cseh kisvárosban érte őket a háború végének híre. A két hónapos amerikai hadifogság alatt viszonylag jó soruk volt, viszont ezt követően át kellett adni őket az oroszoknak, akik nemcsak hogy nem bántak kesztyűs kézzel a fiatal kadétokkal, hanem ugyanazokat a feltételeket nyújtották számukra és ugyanazt követelték meg tőlük, mint a többi magyar, lengyel és német felnőtt, kb. 150 hadifogolytól: hosszú gyaloglás Strakonice-ig, napi egyszeri étkezés, betonpadlós és poloskás szállás, megaláztatások, betegségek, tetvesség és kemény munkatábor: nehéz fizikai munka sörfőzdékben és háborús romeltakarítás az utak mentén.
Közel két évig vártak a Vöröskereszt közbenjárására, hogy 18 év alattiakként enyhébb elbírálásban részesüljenek; erre csak ‘47 tavaszán került sor, szabadulásukra pedig az év szeptemberében. A hazafelé tartó vonatról a magyar kommunista katonai ellenőrzőpont előtt leugorva egy másik, Rákosszentmihályra tartó vonattal került haza, ahol két és fél év után szó szerint édesanyja karjaiba hullott, aki épp a vonat melletti főúton sétált amikor fia leugrott a vonatról. 1948-ban újra beiratkozott a középiskolába, ahol szorgalmasan igyekezett pótolni a három év kimaradást. Amikor beleszeretett egy Klári nevű lányba, vakmerő cselekedettel igyekezett megnyerni annak szívét: az osztrák határon átszökve felkereste annak három éve Ausztriában bujkáló bátyját, a Magyar Légierő közlegényét, hogy hírt hozzon róla családjának. Az akció teljes sikerrel járt, Klári szíve tekintetében is.
Nemsokára Klári már az Operaház balerinája volt, Tibor pedig a Liszt Ferenc Zeneakadémia (Konzervatórium) tanulója lett. Többek között Kodály Zoltán is tanította, és magánénektanárral készült a a Magyar Rádió által meghirdetett Magyar Idol versenyre. Ott a 405 induló közül (Záray Mártával és Szente Ákossal) került be a négy döntős közé – így indult a zeneipari karrierje, és ekkor kapta a kommunista rádióvezetés javaslatára a Várnay nevet. 1950. július 28-i élő rádióműsora után rendes két éves katonai szolgálatra hívták be Nagykanizsára, 250 km-re otthonától és Kláritól. Az ekkoriban Tito jugoszláv hadserege ellen készülő katonai kiképzés során ismerte meg zongorista szobatársát, Kovács Miklóst, aki később zongorista-kísérője lett, valamint egy Gitta nevű lányt, akibe beleszeretett. A hadsereg kórusába bejutva átkerült a budapesti egységbe és koncertezve bejárta az országot. Mire ‘52-ben befejezte a katonaságot, bár mindkét szerelmét elveszítette, de sok jó ajánlatot kapott, mint szólóénekes. Ezt követően a kor neves együtteseivel, köztük a Hajdú Péter Quintettel, a csehszlovák állami rádió zenekarával és Cirok Aladár jazz zenekarával is játszott. Megismerkedett Gyöngyivel, aki bevallotta neki, hogy házas és egy hároméves kisfiú anyja, de tolmács férje veri és csalja, így szeretne elmenekülni tőle, de nem meri megtenni, mert a férfi a kommunista párt tagja.
Az ‘56-os forradalom kitörésekor Tibor segítségével Gyöngyi kisfiával együtt elszökött férjétől Tiborék közelébe, aminek katonatiszt apja nem örült, de édesanyja segítette a bujkálókat. A szabadságharc leverése utáni napokban a hölgy nagyon aggódott, hogy férje kerestetni fogja, ezért beadta a válópert, majd Tiborral gyorsan összeházasodtak, hogy majd házaspárként kérjenek menedékjogot Ausztriában. Tibor ‘64-ben elhunyt édesapjával akkor találkozott utoljára. Egy, a kijelölt ellenőrzési ponton szándékosan meg nem álló magyar vonattal jutottak el csaknem az osztrák határig (a katonák a novemberi hidegben el sem kezdtek futni a vonatról leszálló és több kilométeren át futva menekülő tömeg után). Puskagolyók süvítése közepette, kukoricaföldeken átvágva jutottak át Ausztriába, repesztől sebzett karjában a kisfiúval. Bécsben a továbbjutásra várva a karácsony megünnepléséről is majdnem elfeledkeztek, de mivel Hajdú Péter és zenekara is Ausztriába menekült, ’57 januárjában a bécsi rádióban szerepeltek, ezzel is reményt kínálva a magyar menekültek számára.
1957. február elsején érkeztek Montreálba, több ismert magyar énekessel, mint például Rozsnyai Emíliával és Bán Ibolyával, a Magyar Operaház énekesnőivel együtt. Tibor a menekülttáborban ismerkedett meg Steve Ness zeneipari impresszárióval, aki felajánlotta, hogy a háza alagsorában lakhatnak, ellátta őket jó tanácsokkal és a későbbiekben sok jó megbízáshoz segítette a társaságot. Miközben sokan a menekülttáborban ücsörögtek jobb sorsra várra, Tibor kézbevette saját sorsát: kiköltözött Nessékhez családjával, és hogy őket eltartsa mindenféle alkalmi munkát elvállalt (volt ácssegéd, szállodai segítő, dohánylevél-szedő egy ültetvényen, péksegéd). Jellemző, hogy a pékségben munkatársai egy magyar orvos és egy magyar százados voltak. Közben zenei karrierjét is igyekezett megalapozni: franciául és angolul tanult, éneket és hegedűn gyakorolt, így Pearl művésznéven fellépő feleségével duót alkotva hamarosan beutazták Quebec tartományt.
A felfelé ívelő bevándorló életnek magánéleti zűrök vetettek véget: felesége családja (először szülei, majd testvére családja) megjelenése egyre több feszültséget okozott köztük, s e válság mélypontján felesége – kiürítve közös bankszámlájukat – fiával elköltözött közös lakásukból. Tibornak sokáig tartott kiheverni a csalódást, hiszen tulajdonképp azért hagyta el szüleit és hazáját, hogy Gyöngyivel élhessen, de sok könny és imádság után lassan lezárta múltját, és a munkára koncentrálva újratervezte életét. ‘62 júniusában kapta meg a kanadai állampolgárságot. Nem sokkal később ismerkedett meg egy étteremvezető hölggyel, az angol származású, Kanadába szintén ‘56-ban érkező, alkoholista bántalmazó férjétől elvált Doreen-nel, aki hűséges felesége és lelkes munkatársa volt 58 éven át.
A könyv szinte zavarba ejtő részletességgel és őszinteséggel mutatja be megismerkedésük és közös életük történetét. Kitartó munkával alapozták meg közös életüket és karrierjüket, ugyanis felesége táncosnőként csatlakozott előadásaihoz. A ‘60-as évek második felére már annyira népszerűek voltak, hogy a híres bostoni Cafe Budapest vezetője, Bán Edit 1967-es meghívását csak ‘69 utolsó napjaiban tudták teljesíteni, amikor két magyar zenésszel kiegészülve megjelentek Bán Editnél, elhúzva többek között az ő „Csak egy kislány” című kedvenc nótáját. Egy órával később Edit le is szerződtette őket. Már első fellépésük óriási siker volt, a sajtó örömmel üdvözölve őket a bostoni művészvilágban. Sikerük titka Tibor elmondása szerint az volt, hogy olyan zenét játszottak, amitől a hallgatóság Európában, Budapesten vagy Bécsben érezhette magát. Amerikába költöztek, Tibor 1980 októberében kapta meg az amerikai állampolgárságot. 10 év után hagyta ott a Cafe Budapestet és került több kisebb-nagyobb, hol amerikai (például Warner’s), hol magyar étterembe (például Csárdás, Duna). Megélhetésének kiegészítéseként kitanulta a címerfestést, és napközben vagy a fellépések szüneteiben címerfestőként dolgozott. Szakmai életének következő fejezete a Piros Paprika nevű saját étterem megnyitása volt együttműködve a bostoni Cafe Budapest séfjével, István (Steve) Markus-szal és annak barátjával, József (Joseph) Vagoval. Így Tibor beletanult az étteremvezetésbe is. Két év után eladta részesedését, utána több helyszínen is főpincérként dolgozott. Leghosszabb ideig, 14 éven át, egy sörfőzde volt a munkahelye, annak 2006-ban zajló eladásáig.
Európai fejjel el sem tudjuk képzelni, ahogy egy 78 éves munkanélküli férfi munkát keres, Tibor még a McDonalds-ba és a Burger King-be is elment, ahova túlképzettsége miatt nem vették fel. Örömmel fogadták viszont a Bertucci nevű olasz étteremben, ahova éppen 81. születésnapján került, mint a valaha volt legidősebb munkatárs. Az álommunkából – amely tízgyermekes pék nagyapjának és az őt szakmai úton követő hat gyermekének, köztük Tibor édesanyjának munkájára is emlékeztette – hat év múlva, 87 évesen, felesége súlyosbodó betegsége miatt távozott. Az életrajz utolsó része a teljes visszavonulásról és felesége ápolásáról szól. Doreen először a mellrákkal küzdött meg viszonylag sikeresen, de a különböző izületi fájdalmakkal és az alattomos öregkori demenciával már nem tudott. A betegségekkel folytatott nehéz küzdelmet és a monoton hétköznapok leírását (felesége két betegsége között egy alkalommal Tibor is kórházba került agyvérzéssel, amiből felépült) feleségével és barátaival tett budapesti látogatásainak (először 1996-ban) visszaemlékezései tarkítják. Megható az a ragaszkodás, amivel feleségét utolsó, immár a Covid-járvánnyal terhelt kórházi éveiben rendszeresen látogatta, a nyomasztó körülmények közé némi otthoni hangulatot csepegtetve próbálta a családi ünnepeket megélni vele, és közben az ott élő sorstársaknak is igyekezett örömet szerezni.
Weinzierl (Várnay) Tibor élete egy rendkívül szorgalmas, kitartó, erős munkabírású és nagyon mély hitű bevándorló élete, aki minden szép és nehéz pillanatában mert Istenhez fordulni, aki megható módon ragaszkodott távoli családját is pótló barátaihoz, munkaadóihoz és persze feleségéhez, akiről többször leírta: mivel szüleik távol éltek, gyerekük pedig nem született, csak ketten voltak egymásnak. De megható az a szeretet is, ahogy az őt befogadó „szabad országokról”, Kanadáról és Amerikáról ír. Édesapja szavait idézve: „az élet olyan, mint egy állandóan mozgó kerék; minden mélypont után jön a felemelkedés s végül minden jó és rossz élmény csak emlék lesz”.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
