Minden reggel arra kérem a Jóistent, mutassa meg, ma kin segíthetek

Ludányi (Nádas) Panni szülei, édesapja testvérei és édesanyjuk a második világháború végén menekültek el Magyarországról; ő már, akárcsak testvérei, egy ausztriai menekülttáborban született, majd egy pennsylvaniai átmeneti időszak után Clevelandba költöztek, ahol a helyi magyarság kiemelkedő szereplőivé váltak. Férjével, Ludányi Andrással, annak egyetemi munkája miatt a szintén ohio-i Adába költözve már nem éltek magyarlakta vidéken, mégis igyekeztek gyermekeiket magyarul nevelni, illetve aktívak maradni az amerikai magyar közösségben – egyrészt a Nádasék által alapított Magyar Társaság és annak éves kongresszusa, másrészt a Ludányi András és baráti köre által létrehozott Magyar Baráti Közösség és annak ITT-OTT Találkozóin keresztül. Panni és András később elváltak, mégis András volt az, aki arra kért, hogy Pannival is készítsek interjút, hiszen legalább annyira aktív volt, mint ő, miközben elsősorban a háttérből támogatta őt és a magyar diaszpóra ügyeit.

Ahogy sógornőd, Dr. Nádasné Ormay Gabriella (Kuni) már elmesélte, férje és testvérei, tehát te is egy innsbrucki menekülttáborban születtél. Röviden ismertesd a körülményeket. Vannak saját emlékeid is?

Igen, Ausztriában születtünk mindhárman: Gyula, azaz Gyuszi 1945-ben, én ‘47-ben, János, azaz Jancsi pedig ‘49-ben. Nagymamám után a Julianna nevet kaptam, mert egy napon születtem vele, de apukám első naptól kezdve Panninak hívott, ezért magyar körökben csak így ismernek. Öt év után, 1950-ben kaptunk engedélyt a kivándorlásra Amerikába; a mi szponzorunk egy pennsylvaniai magyar református gyülekezet lett, akiktől fél évig lakást és kosztot kaptunk. Édesapám, Gyula, két testvére, azaz János nagybátyám és Rózsa nagynéném és a nagymamám, szintén Nádas Rózsa, szponzora is pennsylvaniai volt.

Tábori emlékeim nem nagyon vannak, hiszen csak három éves voltam, mikor elhagyhattuk a tábort; anyukámék mesélték, hogy a hosszú hajóút alatt beteg lettem, ezért néhány napig egy elkülönített kórházi részlegbe vittek, ahol nagyon hiányoltam őket, de állítólag jó helyem volt és jobb kosztot is kaptam a hosszú, több mint két hétig tartó hajóút alatt. A táborról pedig azt mesélték: egy szobában laktunk öten, nem a legjobb körülmények között, de mégis megvolt mindenünk. Apuka elkezdett írógépeket javítani, azzal keresett pénzt. Néhány évvel ezelőtt elmentem Ausztriába, hogy felkeressem szülőfalumat, a születési anyakönyvi kivonatom szerint Zell An Der Pram-t, egy kisvároskát a Pram folyó partján. A menekültirodában viszont megtudtam, hogy nincs a menekülttábor egykori területén már semmilyen épület, szerintük nem is érdemes odalátogatnom. Szomorú voltam emiatt, de amikor a nagynéném meghalt, és felszámoltuk a lakásukat, találtam egy kis festményt, aminek a hátára ráírta: ez az a tábori ház, amelyben ők laktak. Mivel mi is ott éltünk a közelükben, ez a kép lett az egyetlen kézzelfogható emlékem…

Reklám

A Phoenixville-ben töltött fél év alatt, apukám és nagybátyám keresni kezdték a kapcsolatot az Amerikában élő magyarokkal, így léptek érintkezésbe clevelandiakkal is. János nagy szervező volt már otthon is; neki különösen fontos volt, hogy magyarlakta vidéken éljen, ezért elhatározták, hogy Clevelandba költöznek. Végül mindenki nagyjából ugyanakkor oda került. Nem a Buckeye utca, tehát az egykori magyar negyed közelében, hanem a nyugati oldalon laktunk, ahol szintén rengeteg magyar élt. Egy kis házat béreltünk, másfél utcára attól a háztól, ahol egy háztartásban éltek János, Rózsa és a nagymamám. 1957-ben szüleim vettek egy házat Lakewoodon, Cleveland közvetlen szomszédságában, majd odaköltözött nagybátyám és nagynéném is; ott élték le egész életüket egymástól pár háznyira. Édesapám 2007-ben halt meg, közel 102 évesen, 15 évvel fiatalabb édesanyám pedig 2012-ben hunyt el. Igazán érdekes, ahogy házasságuk és menekülésük összekapcsolódott …

Kérlek meséld el azt is, hol találkoztak és hogyan kerültek Ausztriába.

Apukám közgazdaságtanból doktorált, és bekerült a Magyar Külkereskedelmi Bankba, ahol a legmagasabb funkciók egyikét foglalta el. Édesanyám is elvégzett két év egyetemet, ami a ‘40-es években ritkaságnak számított. Őt is fölvették a Külkereskedelmi Bankhoz, ott ismerkedtek meg. 1944 november 28-án, édesapám születésnapján házasodtak össze. Apuka csak a 95. születésnapján mesélte el először nekem – a testvéreim sem tudtak róla, valahogy nem jött szóba korábban a családban –, miért is esett egybe a két esemény. Apuka születésnapja hétfőre esett, ezért anyuka szabadságot kért, hogy partit rendezzen neki munka után. Éppen aznap szóltak apukámnak, hogy a Pénzügyminisztérium összes iratát éppen vonatra teszik, hogy kimenekítsék a Budapestről a közeledő orosz front elől, és a legmagasabb rangú alkalmazottakat arra kötelezik, hogy másnap reggel 6-kor ők is vonatra szálljanak, vigyázzanak a szállítmányra. Apuka ezért felhívta anyukát: „Ibikém, nem hiszem, hogy eljönnél velem, mivel nem vagyunk házasok, ezért kérlek, gyere hozzám még ma. A nagybátyád kúriai bíró, talán el tudja intézni, hogy elkészüljön a hivatalos papír még ma. Már a vendégeket sem kell összehívni, hiszen úgyis ott lesz mindenki; legfeljebb elcsodálkoznak amiatt, hogy nemcsak születésnapot ünneplünk, hanem esküvőt is”. Mivel édesapám négy családtagot vihetett magával, velük tartottak testvérei és nagymama is. A vonat néhány hét múlva elhagyta az országot, és Ausztriában tartózkodott hat hónapig. Akkor szóltak édesapáméknak: lecsendesedett a helyzet Budapesten, nyugodtan visszavihetik az iratokat, de nem fogják erőltetni, hogy bárki is visszajöjjön, családonként döntsék el hogyan tovább. Apukát közben értesítette egy barátja – nem tudom, hogyan, hiszen akkoriban nem lehetett csak úgy telefonálni –, hogy a magasabb rangú banki tisztségviselőket a határnál könnyen lekapcsolhatják és Szibériába deportálhatják. Végül mindannyian úgy döntöttek, nem térnek haza.

Édesapád, nagynénéd és nagybácsid diplomás közgazdászok és a clevelandi magyar közösség meghatározó tagjai voltak. Milyen gyermekkori emlékeid vannak erről az időszakról; hogyan élted meg mindezt gyerekként?

Talán kissé hihetetlen, de bár sosem éltem Magyaroszágon, otthon mindig magyarul beszéltünk; szüleimmel soha nem beszéltem egy szót sem angolul. A matematikához közel áll a nyelvtan, talán ezért is tudom ennyire jól kifejezni magam magyarul. Jancsi például néha megkérdez, mit hogyan kellene mondani.

Fiútestvéreim egyébként katolikus iskolába jártak, én pedig reformátusként az első öt évet – az óvodát és négy elemit – egy állami iskolában, a Kentucky Schoolban jártam ki. Nálunk ugyanis a fiúk katolikusok, a lányok reformátusok voltak. Nagyapám, akit nem ismertem – ő is János – katolikus volt, nagyanyám pedig református, ezért nagybátyám és apukám katolikusok voltak, nagynéném pedig református. Anyukám szintén református volt, ezért nálunk is úgy alakult, hogy a két fiú katolikus, én pedig református lettem. A közelünkben volt a Szent Imre magyar katolikus templom és a nyugat oldali magyar református templom is, ahol konfirmáltam. Miután elköltöztünk, visszajártunk, amíg meg nem szűnt.

Amikor még Clevelandban laktunk, működött egy önképzőkör, annak programjain részt vettünk. Nem tudom miért, de magyar iskolába nem jártunk, viszont a magyar cserkészetben nagyon aktívak voltunk. Engem lányként először nem engedtek cserkészkedni a szüleim, de végül Rózsika néni hatására elengedtek. Egyből őrsvezetőképző táborba kellett mennem, mert már annyira nagy voltam. Utána voltam tiszti táborban is, tehát cserkésztiszt vagyok. Amikor ‘57-ben Lakewoodra költöztünk, én is katolikus iskolába jártam. Ott nem volt magyar közösség, de mivel nem volt messze Clevelandtól, visszajártuk annak magyar közösségébe. Emellett sokat sportoltunk, ráadásul azt is magyarok között tettük. Magyar úszóedzőhöz jártunk heti kétszer úszni. Amikor elköltözött, mert meghívták az amerikai olimpiai evezős csapat edzőjének, elkezdtünk vívni, szintén magyar edzővel. Amikor egyetemre kerültek – Jancsi a Western Reserve University-ra, Gyuszi a Case Institute of Technology-ra –, ott is mindkettőjük edzője magyar volt. A „törés” akkor következett be, amikor férjemmel Adába kerültünk, ahol igazán nem volt semmi magyar élet…

Egy érdekes gyermekkori élményem jutott még eszembe. Egyszer lemértem, a katolikus iskola és a házunk közötti távolságot: pontosan egy egész mérföld volt. Mivel anyuka nem akarta, hogy az iskolában ebédeljünk, lesétáltuk ezt a távot naponta négyszer. Három utcával arrébb lakott egy lány, aki szintén a Saint Rose katolikus elemi iskolába járt, és akivel néha útközben beszélgettünk. Egyszer megjelent az egyik magyar cserkészgyűlésen, és én nem értettem, mit keres ott. Csak akkor derült ki, hogy magyar; ugyanis a sétáink alatt soha nem szólalt meg magyarul – utólag azt mondta, azért, mert egyke gyerek volt, és attól félt, ha elkezd magyarul beszélgetni velünk, akkor mennie kell mindenféle magyar programokra, például cserkészetre is, és ő még nem tudta eldönteni, hogy akarja-e vagy sem… Márti végül a legjobb barátnőm lett, utána ugyanabba a katolikus gimnáziumba jártunk. A katolikus iskolának egyébként nagyon jó matematika képzése volt; egy-két versenyen sikerült nagyon jól végeznem, ezért később is azt tanultam, így lettem végül matematikatanár. Amikor egyébként az ötödiket elvégeztem a katolikus iskolában, intelligencia-vizsgát tettem, és amikor két héttel azután, hogy elkezdtem a hatodikat, megérkezett az eredmény, áttettek hetedik osztályba. Testvéreim is egy-egy évet ugrottak előre…

A magas fokú intelligencia nyilván családi örökség is. Mivel foglalkoztak szüleid Amerikában?

Amikor még Clevelandban laktunk, szüleim rögtön beiratkoztak nyelvórákra és jól megtanultak angolul. Édesanyánk hosszabb ideig otthon volt velünk, édesapa pedig elment egy gépkezelő tanfolyamra, és közben elkezdett írógépekkel foglalkozni: magyar betűs írógépeket gyártott, maga forrasztotta a betűfejeket. Egy idő után azt mondták neki: ha hajlandó tíz gépet eladni évente, akkor a gyárban elkészítik a magyar betűfejes írógépeket. Kezdetben ez volt a pénzkereseti forrása, de miután elvégezte a tanfolyamot – nagyon jó, éles eszű matematikus volt –, fölvették a General Electric-hez. Cleveland keleti oldalán állt a vállalati épület, ahol a felső emeleteken dolgoztak a fizikusok, a kémikusok és a gépészmérnökök, a földszinten pedig volt egy kísérleti laboratórium, ahol mindazt, amit kigondoltak a másik három emeleten, meg kellett próbálni elkészíteni. Emlékszem, ahogy apuka néha úgy jött haza vacsorára: „Ez most már a negyedik napja, hogy egy bizonyos darabon dolgozom, és végre úgy néz ki, amilyet akarnak”. Tehát ő egy ún. kreatív állásban volt, amit nagyon szeretett. Ezzel ellentétben a szintén közgazdaságból doktorált nagybátyám futószalag melletti munkát végzett ugyanott, csak hogy megéljen a család, de minden energiáját a magyarság szervezésébe fektette. Nagynéném négy nyelven tudott jól, s ha bárki a vállalaton belül hallott valamilyen tudományos cikkről, amit el akart olvasni, ő lefordította nekik a német vagy francia eredetiből. Tehát egy munkahelyen dolgoztak mindhárman, csak más-más osztályon, egy autóval mentek munkába és együtt is jöttek haza.

Ezzel párhuzamosan szüleim elkezdték a Nádas Business Service nevű vállalkozást, amely az ún. IKKA-csomagok küldésével foglalkozott, azaz import-export engedéllyel és magyar bankszámlaszámmal rendelkezve ún. kemény valutáért küldött szeretetcsomagot – hiánycikkeket vagy pénzt – az otthon maradt rokonoknak. Ez volt apuka első magyar vállalkozása, utána pedig könyvkereskedést nyitott a házunkban. Később könyvkiadó vállalatot is alapított, amely magyar gyermekkönyvet is kiadott, például Pohárnok Jenő Séta Betűországban című bőrkötéses könyvét. Voltak olyan munkafüzetek is, amelyeket édesapám kérésére én állítottam össze, és egy Magyarországon élő grafikus rajzaival illusztráltuk őket. A Magyar Baráti Közösség ITT-OTT Találkozóinak gyermekfoglalkozására mindig hozok egy dobozzal; még mindig vannak nálam eredeti példányok is. Emellett évtizedeken át apuka nyomtatta a Magyar Kongresszus János és Rózsa által szerkesztett évkönyveit, a Magyar Krónikákat. Ebben is szorosan együtt dolgoztak a testvérek. Az üzlet idővel kibővült, mindenfélét árultak, például kézimunkát, Herendi porcelánt; apuka volt talán a legnagyobb importőre a hódmezővásárhelyi cserepeknek. Életre szóló emlékem, amikor ennek köszönhetően meglátogathattam a műhelyt.

Akkor jártál először Magyarországon?

Igen. Szüleink ajándéka volt egy-egy magyarországi út az egyetem elvégzése után. Gyuszi édesapámmal ment, én édesanyámmal, Jancsi barátokkal. Mi ‘68-ban utaztunk, Bécsben vettünk egy Volkswagent, amit én vezettem Budapestre; emlékszem, előtte gyakoroltam barátaim váltós-kuplungos kocsiján. Utána kihoztuk Amerikába; az lett az első kocsim. Négy hetet töltöttünk Magyarországon; még éltek anyuka testvérei, megismertem unokatestvéreimet, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, mindig meglátogatom őket, ha Magyarországon járok. Ezen az úton apuka azt kérte, menjünk el Hódmezővásárhelyre, egy nagy rendelést leadni. Elmentünk a műhelybe, és beengedtek hátra, hogy lássuk a munkásokat, ahogyan formálják az agyagot, sütőbe teszik, majd kiveszik és lesimítják, ráteszik a festés alapot különböző színekben, rárajzolják a mintákat, és végül rákenik a fényes mázat. Olyasmit láthattunk, amit mások nem, hiszen oda nem engedtek be látogatókat. ‘91-ben a műhely bezárt, de még vannak onnan cserepeim, amiket néha ajándékba adok.

A Magyar Társaság eseményein már gyermekként is részt vettetek?

Igen, a gyűlésein és havi programjain is mindig részt vettünk. Mi voltunk például azok a fiatalok, akik leporoltuk és fölállítottuk a székeket. Néha szavaltunk is, és persze részt vettünk a Hálaadás hétvégén szervezett két és fél napos konferencián, amely mindig egy magyar bállal végződött, ahogy ma is. Eleinte persze nem vettünk részt a bálokon, csak napközben segítettünk. Én például apukámnak segítettem a könyvkiállítással. Amikor ‘92-ben meghalt nagybátyám, megkaptam tőle a kiállítás feladatát, amit azóta vittem, tavalyig, idén végre átadtam. A kiállítást idővel bővítettem, cserepekkel, festményekkel, a könyveken kívül mindenféle magyar tárgyakat árultam. Emellett igyekeztem részt venni a havi gyűléseken is, ami Adából kétszer három órás utat jelentett. Az utóbbi időben már egyáltalán nem jártam, idéntől már tanácstag sem vagyok.

Feltűnt, hogy édesapádról sokkal többet mesélsz, mint édesanyádról. Ő is dolgozott, önkénteskedett vagy „csak” a családi hátteret biztosította?

Anyukám inkább a háttérben maradt, onnan viszont nagyon sokat segített,

például minden egyes magánlevelezést, üzleti, közösségi és hivatalos iratot legépelt, indigóval. Most is van Texasban öt nagy doboznyi iratom tőle, amibe rengeteg papír elfért, mert selyempapírra gépelt. Néha Rózsika néni is segített.

Emellett sokat háziasszonykodott, mert gyakran voltak nagy magyar bulik nálunk. Volt egy szekrény – még mindig megvan nekem –, amiben az alkoholt tartották; amikor látogatók jöttek, mindig azt hoztak. A likőrökre emlékszem a legjobban. Erről eszembe jutott egy történet. Anyuka nem engedte, hogy én főzzek, igazából nem is tanított meg rá, viszont azt kérte, hogy süssek, mert arra neki nem maradt ideje. Egyszer, még gimnazista koromban, egy vasárnap délután szüleim elmentek egy magyar összejövetelre, én pedig nekiálltam sütni egy dobostortát, szakácskönyv alapján, matematikusi precizitással. Amikor hazaérkeztek, anyuka besietett a konyhába, és megkérdezte, mit tudunk adni a hamarosan érkező vendégeknek. Alig hitte el a válaszomat, és az összes vendég becsődült a konyhába megcsodálni első dobostortámat. Visszatérve édesanyára, már egyetemisták voltunk, amikor megkeresték, hogy segítsen egy bankban. Elvállalta és nagyon megszerette; végre lett saját élete, szakmailag elismerték és nem mellesleg pénzt is keresett. Amikor apuka 65 éves korában nyugdíjba ment, kérésére pár év után anyuka is abbahagyta a munkát, de utólag sajnálta a döntést, mert ő sokkal fiatalabb volt és még szívesen dolgozott volna.

És te, tudtál dolgozni elfoglalt férjed mellett matematika tanárként?

Miközben András az Indiana egyetemen tanított, én is beiratkoztam a magyar tanszékre, így van mesteri végzettségem magyar nyelvből is. Az említett Márti barátnőm franciából doktorált, és Ohio állami egyetemén dolgozott. Az egyetemen Leon Twarog azt javasolta, hogy mivel sok a kevésbé beszélt idegen nyelv Amerikában, viszont nincs, aki tanítsa azokat, kellene egy olyan tankönyv és hanganyag, amivel egyedül, autodidakta módon lehet tanulni a nyelveket. Ebben a projektben – magyar nyelvet oktató tananyagok elkészítésében – is részt vettem, sok hanganyagot gyártottunk Mártival, és van két-három, az egyetem által kiadott magyar tankönyvünk is, amit később sok helyen használtak. Sőt, egyszer egy nyáron keresztül magyart is tanítottam Columbus-ban. Az ottani magyar programot szervezők egyszer meghívtak előadni a népszokásokról, ami annak köszönhető, hogy korábban Magyarországon fél évig hallgattam Dömötör Tekla néprajzkutató előadásait.

Erről ismét eszembe jutott egy történet: a magyar nyelvnek köszönhetően jártam a Fehér Házban! Amikor Újvági Péter toledói kongresszusi képviselő fölhívta Andrást – a toledói magyar politikus azért ismerte a férjemet, mert András korábban könyvet írt a magyar toledói negyedről –, azzal, hogy Hillary Clinton körbejárta Európát, és szeretne beszámolni az útjáról, Péterék pedig szeretnék, hogy olyanok legyenek a közönségben, akiknek fontos európai származásuk. Péter megkérdezte Andrást, nem volna-e kedvem elmenni. Ez az egyetlen alkalom, amikor a Fehér Házban jártam, ahol fényképem is készült Hillary-val.

Hogyan ismerkedtetek meg Andrással, illetve hogyan alakult magyar közösségi és szakmai életetek a lányok születésével?

1968 őszén, egy clevelandi tea-esten megjelent András Csomai Gyurka nevű barátjával. Miután valaki bemutatott minket egymásnak, udvarolni kezdett nekem. Én akkoriban még Lakewood-on laktam, egyetemre jártam, ő pedig tanár volt az adai Ohio Northern Egyetemen (ONU) – amely egy kicsi, de országszerte ismert magánegyetem, saját jogi, mérnöki és gyógyszerészeti iskolával. Néhányszor volt alkalmunk találkozni, beleszerettünk egymásba, s bár utána nem láttam néhány hónapig, mert elment meglátogatni családját Connecticutba, már kitűztük az esküvő dátumát, amire ‘69 augusztusában került sor, kevesebb mint egy évnyi ismeretség után. Mivel András Adában tanított, odaköltöztem én is, és egy közeli kisváros gimnáziumában kezdtem dolgozni matematikatanárként. Emlékszem, az első nap egy diák odajött az asztalomhoz és kereste a tanárt… 22 éves voltam, miközben már egy éve tanítottam, viszont úgy néztem ki, mint egy 18 éves…  Ott tanítottam öt évet, közben nyaranta Magyarországra utaztunk. A tanítást akkor hagytam abba, amikor ‘78-ban megszületett Csilla, ‘80-ban pedig Anikó. A baráti körünkben az volt a vicc: miközben másoknál kilenc hónap alatt érkezik a baba, nekünk kilenc évig tartott…

Eleinte egy kis házban laktunk, amelynek tulajdonosa az egyetem alapítójának a lánya volt, tőle béreltük két évig. ‘72-ben vettük meg azt a házat, amit mostanság próbálok kipakolni és aztán eladni, ugyanis közben Texasba költöztem a lányaimhoz. ‘82-ben fél évre Budapestre  költöztünk, ahol András Fulbright ösztöndíjasként tanított, én pedig fél évig hallgattam Dömötör Tekla néprajzkutató előadásait. Néhány évvel később, amikor már elemibe jártak a lányok, felkértek az adai egyetemen előadó matematika tanárnak, ahol 12 évet tanítottam. ‘92-ben újra Magyarországra  kerültünk, ez alkalommal Debrecenbe.   Akkor én is tanítottam, mert az iskolában volt egy betöltetlen angol tanári állás. Csilla akkor 14, Anikó 12 éves volt. A debreceni élet akkora nyomot hagyott iskolás lányainkban, hogy amikor Csillának harmadéves egyetemistaként választania kellett, hol tanul fél évet külföldön, ő Debrecent választotta, annyira megszerette korábban. Ez azért is volt fontos, mert ahogy említettem, Adában semmilyen magyar élet nem volt, az csak a mi családunkra korlátozódott, ahol viszont mi csak magyarul beszéltünk. A lányok nem akartak a mi egyetemünkre járni, így Csilla édesapja szakmáját követve politológiából szerzett diplomát Indianapolisban, Anikó pedig szervezetfejlesztést tanult szintén Indiana államban. Csilláék Houstonban, Anikóék Chicagóban telepedtek le.

Én idővel pszichológiából is szereztem egyetemi diplomát, teológián pedig egy mesterit, tanácsadásból. Amikor lányaink már gimnazisták voltak, 1994-95-ben ismét tanítani kezdtem az egyetemen, majd fél év után heti kétszer lelkigondozóként dolgoztam egy elemi iskolában is, kb. 25 mérföldnyire tőlünk. Közben a helyi gimnáziumban is tanítani kezdtem, és ők szerettek volna teljes időben felvenni. A második évben végül felkínáltak egy teljes idejű matematika tanári állást, amit elfogadtam, lemondva az egyetemet és a tanácsadást. Amikor azt kérdezték tőlem, miért szereztem tanácsadói diplomát „a semmiért”, azt válaszoltam: „tanárként minden nap felhasználom, amit ott tanultam, sokkal humánusabb, megértőbb, érzékenyebb, figyelmesebb lettem a gyerekekkel”. Szerintem ez egy ajándék Istentől, bár néha nagyon nehéz – mondhatni, teher –, hogy minden apró részletet észreveszek…

Mikor és és miért kerültél Texasba?

1997-ben elváltunk, utána egyedül éltem Adában. 2013-ban nyugdíjba mentem. Egy évvel tovább maradtam, mint terveztem, mert a harmadévesek könyörögtek, hogy tanítsam őket még egy évig, hogy velem fejezzék be a gimnáziumot, úgyhogy maradtam. Viszont akkor a nyakamba sóztak még két kurzust, amitől az év végére teljesen kifáradtam, és befejeztem a munkát. Utána még öt évig bejártam helyettesíteni. 2017-ben telefonált Anikó, hogy férjét, Brett-et előreléptetik, és Chicagóból Texasba kell költözniük. Dallas és Houston közül utóbbit választották, mert Csilla akkorra már 15 éve ott élt. Miután nyugdíjba mentem, havonta egyszer 3-4 napot Chicagóban töltöttem az unokákkal. Világossá vált: ha továbbra is látni akarom őket, nekem is Texasba kell költöznöm. 2017-ben a 70. születésnapomat a lányaimnál töltöttem. A hurrikán miatt öt napig minden be volt zárva, nem lehetett sehova menni, így én is ott ragadtam és körülnéztem. Legközelebb, amikor odautaztam, karácsonykor, vettem egy autót, később pedig kiválasztottam azt a házat, ahová 2018 márciusában be is költöztem. Igyekeztem összekapcsolódni a houstoni magyar közösséggel, voltunk is kétszer rendezvényeiken, de aztán jött a Covid-járvány és elmaradt a folytatás. A lányaim nagyon elfoglaltak, és egyiküknek sem magyar a férje. Mivel gyermekkorukban nem éltünk magyarlakta vidéken, gyermekeinknek nem nagyon alakultak ki magyar baráti kapcsolataik – miközben szüleiknek szívügye volt a magyarság. Azok számára, akik magyarlakta vidéken élnek, bármikor elérhetőek a különböző helyi magyar közösségek: a templom, a cserkészet, a hétvégi iskola, a néptánc stb., akikkel rendszeresen összejönnek. A lányaink ebből kimaradtak, és egy kicsit én is egyedül érzem magam az ITT-OTT Találkozókon, mert nem tartozom egyik helyi csoporthoz (klikkhez) sem. Természetesen ismerem az embereket, sőt, azokkal, akik már nincsenek jelen vagy már nem is élnek, még közelebbi kapcsolatban voltam, de a mostaniakkal kevésbé, s ez már így marad…

Akkor most térjünk rá Magyar Baráti Közösségre, amelynek Andrással tulajdonképpen mindketten alapító tagjai vagytok, de szüleidhez hasonlóan, míg András az előtérben, te inkább a háttérben tevékenykedtél.

Amikor Andrást megismertem, akkoriban indult el a szétszórtsági létről való közös új gondolkodás és levelezői kör, Csomai Gyurka, Éltető Lajos és András kezdeményezésére. Mihelyst megvolt az esküvőnk, az lett a feladatom, hogy az elküldött írásokat – amelyek néha nem érkeztek meg, ezért időnként el kellett menni értük például Chicagóba – édesapám magyar betűs írógépén legépeltem a stencilre – a stencilgépet azért vásároltuk, hogy tudjunk sokszorosítani –, majd a 25 oldalnyi anyagot havonta elpostáztuk. ‘72-ben volt az első személyes találkozásunk, a pennsylvaniai Herefordban, ahol én voltam a jegyző. Mivel láttuk, mekkora munka egy ilyen találkozót összehozni, a következő évben nem szerveztük meg, csak a vezetőséget hívtuk meg Adába, ahol sokkal többen megjelentek, mint amire számítottunk. Házunk felső szintje még nem volt kiépítve, így sokan hálózsákokban aludtak a garázsban és kocsijaikban. A nagy igényt látva, a következő évben újra megszerveztük a találkozót, két évig a New York állambeli Chautauqua-tónál. Miután ott leégett a központi épület, körülnéztünk, hogy Ohióban milyen állami parkok vannak, amelyek helyt adhatnának egy ilyen rendezvényre, s így találtunk rá a Reménység-tavára. A havi lapokat egészen a ‘90-es évek közepéig szerkesztettük; abban a munkában végig részt vettem, ahogy a találkozások jegyzője is nagyon sokáig én voltam. Emellett 15 éven át szerveztem a gyermekprogramokat. A szülők reggelente leadták a gyerekeket a mi faházunknál, és nálunk, velem voltak mindaddig, amíg a délelőtti előadások befejeződtek. Ha végignézed a képeket, mindig a gyerekek mellett állok, akik minden évben fel is léptek a találkozók végén.

A még élő és az idei találkozón jelenlévő öt alapító egyike vagy. Hogyan látod e hosszú időszakot, amelyet sok hullámvölgy és újrakezdés jellemzett?

Rendkívül hiánypótló volt. Nagybátyám szerette volna, ha inkább hozzájuk csatlakozunk, ezért azt kérdezte Andrástól: „Miért csináltok egy másik magyar társaságot?!”. Azt válaszoltuk: „Nekünk más elképzeléseink vannak; szeretnénk, ha a mi korosztályunknak is lenne egy fóruma, ahol szabadon cserélhetünk eszmét.” Ezért egy kicsit haragudott rám a nagybátyám. Édesapámék egyszer eljöttek, és árultak könyveket, de nagybátyám nem örült annak, így többet nem jöttek. Szerintem – és ebben Andrással nem értünk teljesen egyet – a fiataloknak el kell dönteniük, miért akarnak összejönni és számukra mi a lényeges. Nem az a fontos, hogy a mi stafétánkat vigyék tovább, hiszen korábban mi sem voltunk hajlandók a Magyar Társaság stafétáját átvenni. Szerintem annak, aki eljön ide, fontos a magyarság, tehát az itt jelen lévő fiataloknak is. Ez egy olyan hét, amit senki nem felejt el, ha egyszer részt vett rajta, beleértve a gyerekeket is. Ezért is fontos, hogy a gyerekprogram is folytatódjon, mert attól is volt olyan vonzó a program sokak számára, hogy ez volt első olyan egyhetes magyar rendezvény az Egyesült Államokban, ahova az egész család elmehetett; a gyerekprogram pedig azért kezdődött el, mert a szülők be akartak ülni a délelőtti előadásokra. Ezért vállaltam a vezetését olyan hosszú időn keresztül. De az embernek abbahagynia is tudnia kell a dolgokat. Tavaly letettem a lantot az MBK-ban, ahol már nem vagyok tanácstag, de Jancsival még nem sikerült megegyeznünk, hogy a Kongresszussal is ezt szeretném tenni…

Tehát annak vagy híve, hogy a fiatalok úgy vigyék tovább, ahogy ők szeretnék, és ne várjátok el tőlük, hogy a ti elgondolásaitokat folytassák?

Pontosan, de azért én is azt szeretném, hogy az ITT-OTT továbbra is magyarul folytatódjon és a kulturális jellege megmaradjon. Legyenek meghívottak, Amerikából és Magyarországról is, mert azok feldobják, színesítik a programokat. A keretek megtartása fontos, de az is, hogy ne ragaszkodjunk saját elképzeléseinkhez. A tagsági és vezetőségi generációváltás egyébként mindenütt nehéz kérdés, például a Magyar Kongresszuson is. Ez nagyban függ az idősebb generációtól, és Jancsi testvérem néha szintén nagyon ragaszkodik a saját elképzeléseihez és a régi dolgokhoz.… Tavaly például az a fiatalember, aki segített a könyveimet elszállítani a Magyar Kongresszusra, szívesen átvette volna őket, de Jancsi nem kívánta ezt megtenni. Amióta Texas-ba költöztem, el akarom adni az adai házat, ezért évek óta folyamatosan szortírozok, sőt, két évre kifizettem egy tárolóhelyet is Clevelandban, de ha az lejár, nem szeretnék ezzel foglalkozni. A Magyar Társaság élén mindig is a kiterjedt Nádas család egy-egy tagja állt, de Kuni és János sem tudják örökké vinni azt, nekik is meg kell találniuk utódaikat. Ebben látok némi kihívást, de ez már nem az én ügyem…

Utolsó kérdés. Számodra nagyon fontos a hited. Érdekel ennek oka, és ehhez kapcsolódóan az az erdélyi önkéntes munka, amit évekig végeztél.

Amikor egyszer Kató Béla püspök 2004-ben itt járt az ITT-OTT Találkozón, odaültem melléje és megkérdeztem, miben segíthetek, mert korábban azt mondta nekünk: aki segíteni akar, ne csak pénzt küldjön, hanem adja az idejét is, azaz látogassa meg őket Erdélyben. Amint megtudta, hogy tanár vagyok, elmesélte, hogy az Ifjúsági Keresztény Egyesületnek (IKE) több nyári tábora is van Algyógyon, köztük angol nyelvi táborok, ahol a külföldi nyolc tagú csoport  kizárólag angolul beszélnek a gyerekekkel. Először elmentem egyedül, hogy megnézzem, milyen; tanítottam és részt vettem több vezetőképző táboron is. Hivatalosan gondnok voltam, de közben a fiatalok megismertek és látták, hogy sokkal többet tudok adni nekik, így végül az összes programjukon részt vettem, a gondnoki munkám mellett. Miután visszajöttem, az adai lelkészünk megkérdezte, mit tudnának segíteni az erdélyieknek. Nagy Tibor lelkésszel és a feleségével, akiknél voltam pár napot még az első nyáron, megszerveztem egy nyolc fős felnőtt csoportot az adai gyülekezetből, köztük a lelkésszel és olyanokkal is, akik még soha nem jártak Európában. Egy fürdőszobát, majd egy mosókonyhát építettünk fel együtt a paplakban. A paplakba és a templomba bevezettük a központi fűtést; egyik épületben sem volt még. Utána a többiek a gyülekezetemből hazautaztak,  én pedig ott maradtam a nyelvtáborokban.

Egyik évben állami gondozott árva gyerekek jöttek, és a szervezők azt kérték, próbáljunk kapcsolódni hozzájuk. Az egyik fiúval annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy azóta amerikai anyukájának szólít. Később őt is Amerikába vezette az élet, azóta is tartjuk a kapcsolatot; még az ITT-OTT-ra is ellátogattak. Amikor befejeztük a táborokat Algyógyon, a táborvezetők elvittek Kárpátaljára, ahol egy ugyanolyan tábort rendeztek. Azt hiszem, két évben voltunk ott, ahol szintén kialakult szoros kapcsolatom egy fiatalemberrel; négy-öt évvel ezelőtt itt volt valamilyen szolgálatban, amikor fölkeresett engem is. Ezek a táborok sajnos már nem folytatódtak a Covid-járvány után. Veres Csaba és Ilona jelenleg missziós szolgálatot végeznek egy olyan kis faluban, ahol soha nem volt templom, ezért most megpróbálnak létrehozni egyet.

Visszatérve a hitemre, miután konfirmáltam, a férjhez menésig a vasárnapi iskolában tanítottam. Ez azt jelentette, hogy a nyár kivételével nem tudtam részt venni az istentiszteleteken… Amikor pedig Adába költöztünk, olyan sokat utaztunk Andrással, hogy a templomba is csak ritkán jutottam el. Ha viszont Clevelandba látogattam, mindig elmentem a magyar református templomba.

Csilla lányunknak itt volt az első keresztelője az ITT-OTT-on, a második pedig  abban az adai gyülekezetben, ahova beléptem. Egyszer, ‘81-82 körül az egyik prédikációban elhangzott, hogy Isten nemcsak arra hív, hogy vasárnaponként templomba járjunk, hanem ez a mindennapi életünkben is fontos kihívás. Úgy éreztem, nekem szól, de közben az is érdekelt, vajon más is meghallotta-e. Abban a templomban a prédikáció után időnként van lehetőség tanúságtételre, és aznap egy ember jelezte: hallotta a prédikációt, és muszáj reagálnia rá. Mivel én éppen ezt kértem Istentől, hogy valakin keresztül mutassa meg, hogy ez egy komoly kihívás, és ez megtörtént, ezért utána leültem és beszéltem a lelkésszel, majd a következő vasárnap én is tanúságot tettem: nyilvánosan elmondtam, hogy engem is megérintett a prédikáció, aminek hatására én is vállalni szeretnék valamilyen feladatot… Hamarosan presbiter lettem. Ott is foglalkoztam a gyerekekkel, és nagyon jó barátságba kerültem a lelkésszel, két gyereke ugyanolyan korú volt, mint az enyéim. De aztán valahogy szétestek ott a dolgok… Idővel én lettem a vezető a presbiterek között, de közben a lelkész lecserélődött, és amikor már számomra vállalhatatlan irányba alakultak a dolgok, összehívtam a tanácsot és lemondtam. Utána több templomhoz is elmentünk két-három hónapon keresztül, és akkor értettem meg, mit jelent amikor egyes emberek költözés után azt mondták: „körbenézünk a templomok között, hogy kiderüljön, hova illünk”. Végül egy presbiteriánus egyháznál kötöttünk ki, ahol nagyon jól éreztük magunkat; ott is presbiter lettem és a felnőtt vasárnap iskolában tanítottam. Azért akartam kezdettől fogva, hogy lányaim járjanak velem templomba, hogy fontos legyen az ő életükben is a hit, és majd lehetőleg gyermekeik életében is. Mindig eljöttek velem, később pedig megkeresték saját egyetemi vallásos közösségeiket. Mindketten komolyan veszik a hitüket, és unokáimat is aszerint nevelik. Nagyon hálás vagyok ezért a Jóistennek; és minden reggel arra kérem, mutassa meg, ma kin segíthetek…

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Ludányi Panni archívumából származnak.