Nem vagyok székely. Palóc vagyok! Konok, mint a székelyek, néha még konokabb. De figyelek rájuk, mint a többi nemzettársamra a Kárpát-hazában – írja Hrubík Béla, Ipolynyék polgármestere azt követően, hogy szolidaritásból kitűzte a székely zászlót.
A székelyekkel való szolidaritás jegyében a napokban számos helyen, Magyarországon és szívem szerint Felvidéken is, kitűzték a székely zászlót a polgármesteri hivatalok homlokzatára.
Sokan nem értik, hogy miért, mint ahogyan a román miniszterelnök sem, és csak egy újabb demagóg „ne avatkozzanak be Románia szuverenitásába” mondat hagyja el a száját, a nélkül, hogy gondolkozna. De nem érti Szanyi Tibor és Gyurcsány Ferenc sem, mert könnyebb nem érteni, mint felemelkedni a napi küzdelmeik magasába abból a szellemi és erkölcsi pocsolyából, melyben mindketten élnek párttársaikkal egyetemben, tisztelet a kivételnek. Pedig a székelyek ott vannak szülőföldjükön több mint ezer éve.
Ott gyilkolták, alázták, éheztették, semmizték ki őket az elmúlt másfél évszázadban, a szülőföldjükön, amihez megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodnak. Az utolsó rögig. Mert az övék. Nem a románoké, nem a Ceausescu által gondolkodásban visszamaradott besúgóké – azok csak szeretnék, hogy övék legyen – de amíg egyetlen székely él ezen a földön, mindig lesz, aki emlékezteti majd őket arra, hogy miként került a fennhatóságuk alá ez a föld. A Székelyföld.
Nem vagyok székely. Palóc vagyok! Konok, mint a székelyek, néha még konokabb. De figyelek rájuk, mint a többi nemzettársamra a Kárpát-hazában. A sorsukra, a küzdelmeikre, a sikereikre és a kudarcaikra. Olvasom a történelmüket, amit a magyar történelem részeként lehet csak megérteni. A honfoglalás előtt és után is itt voltak már, részei voltak mindennek, ami magyar. Harcoltak tatár, török, Habsburg ellen, hadakoztak az oláhokkal, mócokkal, de megmaradtak.
Európában látszólag véget értek a nagy háborúk, melyeket fegyverekkel vívtak és ez jó. De vannak másfajta háborúk is, amelyet nem fegyverekkel vívnak. Ezek a háborúk sokkal alattomosabbak, mert nincs füstjük, nem égnek le falvak, városok, házak benne. Nem szakadnak le karok és lábak. De ezeket a háborúkat is emberek, népek ellen vívják.
Szobrok, zászlók, nyelvek, hagyományok, iskolák, székely kapuk és utca névtáblák ellen. Az emberi lélek ellen. És ebben is meg lehet nyomorodni. Ez a harc folyik most. A nyomorúság háborúja. Egész Európában. És mindenki úgy tesz, mintha nem így lenne.
A politikusok homokba dugják a fejüket. Nem látnak, nem hallanak, és nem beszélnek. Milyen szegény és esetlen lehet az az ország, az a politika, amely fél, megijed, megretten egy zászlótól, vagy egy szobortól? Aki fél a kimondott szótól, az elénekelt énektől, a megült ünneptől, a halottakra, emlékművekre tett koszorúktól.
Milyen esendő az a nemzet, mely nem enged maga mellé ülni olyan népeket, nemzeteket, melyek egy országban, együtt élnek vele? Mégis így van. Naponta szembesülünk vele.
Ez hiányzik Európából. Ami nem vesz el az enyémből, sőt, hozzátesz, gazdagítja azt, azzal én is több leszek. Ami megfér az enyém mellett egy utca névtáblán, egy útjelző táblán, egy vasútállomáson egy buszmegállóban, azzal az enyém is több, gazdagabb, sokrétűbb, átláthatóbb, hatékonyabb lesz. Mégsincs így.
Magyarország miniszterelnökét gyakran kigúnyolják, mert azt merte mondani, hogy szellemi szabadságharc folyik Európában. Pedig így van. Nagyon sokan megrettentek ettől az igazságtól. Főleg azon politikusok, akik az elmúlt évtizedben utcasarki örömlányként feküdtek le a nemzetközi tőke és a világot uralni akaró bankok kénye-kedve szerint, és sodorták majdnem Magyarországot a nyomorúság és kilátástalanság szélére. Ez a zászló ennek a szabadságharcnak a jelképe. Egy nemzet büszkeségének, élni akarásának utolsó reménye, színe, pompája. A mi közös zászlónk. Európa szívében, minden magyar szívében.
Hrubík Béla, Felvidék.ma
Reklám 
Az RMDSZ ne vegyen részt a március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert autonómia nem így, ezzel a módszerrel lesz – jelentette ki az RMDSZ volt elnöke szombaton Marosvásárhelyen a Szövetségi Képviselők Tanácsán.
