Az Amerikai Egyesült Államok az az ország, amelyről mindenki hallott már a világon.
Nem lehet általánosításokba bocsátkozva jellemezni, mivel minden és mindennek az ellenkezője megtapasztalható ott. Legtöbbször a magyar és a helyi média csak egy-egy irányt érzékeltet, s ha az ember kint él, akár teljesen az ellenkezőjét tapasztalhatja meg.
Valamilyen szinten így volt ez velem is. Az elmúlt esztendő utolsó három hónapjában lehetőségem nyílt arra, hogy az USA-ban tartózkodjam, ahol dr. Forgáts Péter magyar származású retinasebésznél laktam. Az ő küldetése az, hogy lehetőséget biztosítson olyan magyar fiatalok számára, akik éreznek magukban elég fantáziát, hogy amerikai oktatásban részesüljenek, s így legyenek későbbiekben környezetük aktív és hatékony tagjai. Az én alapfeladatom az volt, hogy csiszoljam angol nyelvtudásomat, viszont ezen túl rengeteg tapasztalatot nyertem az utazásom során. Az alábbiakban ezeket a tapasztalatokat, következtetéseket szeretném tolmácsolni a Kárpátalja.ma olvasótáborának.
Több dologról is tudnék írni, de a leglényegesebb két terület a következő: amerikai tapasztalataim és a kárpátaljai adottságok összehasonlítása, illetve a diaszpóra magyarságának megmaradása.
1. Amerika-Kárpátalja: különbségek és hasonlóságok.
Ha az épített környezetet, a gazdaságot, a bürokrácia nagyságát nézem, természetesen kirívó különbségekkel találom szembe magamat. Az, hogy számos autópálya szeli át a várost, nem is volt számomra meglepő (mégis csak New York állam második legnagyobb városáról beszélhetünk, mikor Buffalót és agglomerációját említjük), viszont amikor azt mondták, hogy ezek az utak így álltak már 50-60 éve is, akkor éreztem, hogy infrastrukturálisan történelmi lemaradásunk van. A 4-5 sávos utak természetesen tömve vannak autókkal, azonban nem azokra a régebbi amerikai filmekből ismert Cadillacekre, Chevrolet-kra kell gondolni, hiszen a legtöbb ottani autó ma már ázsiai, tehát nincs számottevő eltérés az európai autóhasználattól. A házak sok esetben igen egyszerűek, máskor viszont pompás mini-kastélyként tündökölnek a külvárosi parkok közelében. Főleg az adventi éjszakákban mutatták pompájukat a díszkivilágítással. Viszont a kevésbé gazdag negyedekben a legtöbb ház fából készült, s a szigetelésük sem mondható „európai szabványúnak”. A templomok mindig kitűntek a házak közül. Ezek a gyülekezeti építmények nagyon praktikusak. A templom egyben közösségi ház, szabadidőközpont, étkezde, konyha stb. is, amely élő és mozgalmas gyülekezeti életet biztosít infrastrukturálisan a közösségnek. Ezeket a helyeket, mondanom sem kell, aktívan kihasználják. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy egy magyar házaspár az elmúlt években az USA-ba költözött. Nem voltak vallásosak, nem kötődtek egyik egyházhoz sem. Egy szekularizált fiatal családról beszélhetünk. Amikor a gyerekek elkezdtek iskolába járni, az osztálytársaik megkérdezték, melyik gyülekezetbe járnak vasárnaponként. A gyerekek a kérdést sem értették. Miután a szülők azt tapasztalták, hogy folyamatosan ezekkel a kérdésekkel bombázzák a gyerekeket, úgy gondolták, ideje elkezdeni templomba járni… Ez a kis példa jól érzékelteti, hogy az amerikai társadalom vallásossága sokkal előrébb van, mint az európaié. Természetesen ennek az ellenkezője (bűnözés, ateizmus, liberalizmus) is megtalálható, de a társadalom jelentős részénél MÉG a konzervatív értékek a dominánsak.
Oktatás. A nyelvtanulásomat oly módon intéztem kint tartózkodásom alatt, hogy államilag létrehozott felnőttképzési intézményekbe jártam, melyek az angol mint második nyelv (ESL) oktatására, emigrációs viszonytól függetlenül, ingyenes képzést biztosítanak minden jelentkező számára.
Nem volt sok bürokrácia, csupán egy gyors beszédteszt, néhány alapinformáció, és már mehettem is órára. A diákok a világ minden részéről származtak, s a tudásszintjük is változó volt. Az utolsó nappali iskolában, melynél megmaradtam, főleg volt szovjet államokból és Ázsiából származó diákok tanultak. A szint itt valamivel magasabb volt, illetve az oktatás folyamata következetesebb. A diákok nagy része már több éve a közösség tagjai voltak, s mindig olyan érzésem volt, mintha egy kis családba csöppennék: megünnepeltük a tanárnő születésnapját, volt külön hálaadási és karácsonyi ünnepség, ajándékozás.
A felsőoktatásról annyi információm van, amennyit az ott tanuló magyar diákoktól megtudtam. Elenyésző számban tanulnak ösztöndíjas (azaz tandíjmentes) helyeken, s egy középkategóriás business képzés általában 30-50 ezer USD/év tandíjat jelent. A diákok ennek finanszírozására (amennyiben nem a szülő állja a tandíjat) diákhitelt vesznek fel, s vagy már az iskola előtt dolgoznak, vagy párhuzamosan a tanulmányaikkal. Erre lehetőséget biztosít az oktatás szerkezete is, mivel kisebb óraszámban tartózkodnak a tanintézményben, s főleg a gyakorlati órák, illetve az otthoni munkák dominánsak. Amikor egy átlagos diák befejezi a felsőoktatást, jelentős hiteltartozással indul neki az életnek. Sok esetben több év vagy évtized alatt keresik vissza azt a hitelt, amely az oktatáshoz, lakáshoz, autóhoz, az élet elindulásához kell. Többen mondták, hogy egy átlag európai jóval több szabadsággal rendelkezik, mint egy átlag amerikai, épp a fenti okokból kifolyólag. Viszont a társadalom úgy szocializálódott, hogy ezeket a terheket könnyebben elfogadják, mint más jóléti országokban.
Gazdaság. Nehéz rövid képet mutatni. Több a lehetőség, viszont nem repül az ember szájába a sült galamb. Lehetőség kínálkozik bőven, mert jóval kisebbek az adók, az állam nem uralkodik a vállalkozásokon és a magánszemélyeken, hanem érvényesül az a jogi alapelv, hogy „Mindent szabad tenni, kivéve, amit a törvény tilt”. Vannak olyan kiadások, amelyek kisebbek, mint nálunk, például az autó, a benzin, a hús, a tej s egyéb alapélelmiszerek olcsóbbak. A bérek pedig természetesen magasabbak: egy kétkezi munkás napi bére nálunk egyhavi kezdő tanári fizetésnek felel meg. Viszont szükséges is ez a magas bér ahhoz, hogy az emberek fenntartsák az autót (ami nélkül nem lehet meglenni), kifizessék az ingatlanjuk adózását, illetve az egészségbiztosítást.
A bürokráciát tekintve nagyon kényelmes, hogy nem kell lefizetésekkel, kenő- és hálapénzekkel élni ahhoz, hogy az ember a hétköznapokban boldoguljon. Természetesen ahhoz, hogy ez így legyen, elengedhetetlenek a magas fizetések, de tudjuk, általában nincs olyan ember, akinek sok van, és ne kellene még több… Vagy mégis van? Úgy gondolom, az amerikai társadalmi normába egyrészt beleivódott, hogy nem lehet ilyen eszközökkel élni, s ez is gátolja a korrupciót, másrészt igen szigorúan büntetik a csalást, megvesztegetést (s a büntetés valóban nem marad el). A felsoroltak közül talán ez hiányzik itthon a legjobban. Mert ha ezek a normák élnének nálunk, akkor itt is meglennének azok a lehetőségek arra, hogy vállalkozzunk, termeljünk, építkezzünk, azonban a mindent átszövő korrupció – s főleg, hogy ezt természetesnek éljük már meg – teszi emberileg nézve olykor kilátástalanná a gazdasági fejlődést idehaza.
S hogy a gazdasági és társadalmi sajátosságokon kívül mi jellemzi még az embereket odakint? Nagyon nehéz általánosítani, mert rendkívül összetett társadalom. Én főleg amerikai magyarokkal, illetve más nemzetiségű bevándorlókkal találkoztam gyakrabban. Igazán kirívó különbség nincs a kint élő magyarok és közöttünk. Velem szemben nagyon barátságosak, kedvesek voltak. Szinte mindenki segített, felkarolt, kedvesen szólt hozzám. Nem tudok negatív tapasztalatot mondani. Tudat alatt bennük van, hogy régen ők is átélték azt, hogy milyen idegenként új helyen, ismeretlen nyelvközegben élni, s ezért empatikusak azokkal szemben, akik most élik át ezt.
Ugyanez jellemző a kint élő más nemzetiségű bevándorlókra. Találkoztam szinte minden kontinensről származó emberrel. Ezek az emberek különböző vallásúak, korúak és színűek voltak. Akadt olyan iskolám, ahol többnyire feketék, másik helyen inkább ázsiaiak, egy harmadikban pedig, ahogy a fentiekben említettem, egykori szovjet tagköztársaságokból származó diákok voltak (ugyanis ez az orosz negyedhez volt közel). Teljesen más kultúrából jöttünk (szegényes angol szókinccsel bírtunk), de mégis megértettük egymást, mert egyformán vagyunk boldogak, szomorúak, frusztráltak és nyugodtak, bárhonnan is származzunk. Számomra nemcsak nyelvtanulást jelentett a képzés, hanem felért egy szociológiai kutatással.
2. Helyzetkép: a diaszpóra magyarsága
Három városban és két országban kerültem kapcsolatba diaszpórában élő magyarsággal: Buffalóban és Clevelandben (USA), valamint Torontóban (Kanada).
Buffalóban ma már viszonylag kevés magyar él, jelenlegi magyar centrumnak számít a Magyar Ház, illetve a református és római katolikus gyülekezet, valamint különböző összejövetelek, mint amilyen a hősi veteránok összejövetele is volt. A mára jóformán csak nyugdíjasokból álló hazafias testület időszakosan rendezvényeket szervez, mely alkalmakon ápolják nemzeti öntudatukat, és igyekeznek egy-egy sajátos témát, területet feldolgozva ismereteket is szerezni. Így érhetett engem az a megtiszteltetés, hogy felkérést kaptam Kárpátalja bemutatására. Az idősek igen nyitottak voltak vidékünk megismerésére, együttéreztek nehézségeinkkel, és örültek örömeinknek. Azért sem nehéz beleélni magukat a mi helyzetünkbe, mivel őket – hozzánk képest – még inkább fenyegeti az asszimiláció veszélye. Tudják, milyen áldozatokkal jár megtartani a magyarságot, milyen fájdalmas dolog az, amikor egy-egy unoka nem beszél már magyarul. Fontos volt számomra, hogy egymás dolgai felől tanulhattunk, tapasztalatot szerezhettünk. Úgy hiszem, főleg nekünk, jelenleg Ukrajnában élő tömbmagyarságnak van oka levonni a megfelelő következtetéseket. Ugyanis nem szabad abba a kényelmes s áldozatvállalástól mentes életformába belenyugodnunk, amely abból származik, hogy távolinak látszik vidékünk beolvadása a többségi társadalomba. Az idő nem a mi javunkra dolgozik, akkor kell lépni, mikor még van rá mód.
Egy másik alkalmon belekóstolhattam a kinti magyarság életébe a fiatalság körében, ugyanis egy cserkészhétvégét tölthettem együtt különböző helyekről érkező magyar cserkészgyerekek között. Hihetetlen munkát végeznek, s igen elszántak a külföldi cserkészek. Fő céljuk, hogy megőrizzék a magyar kultúrát, értékeket a következő nemzedék számára. Megszégyenítően jól ismerik a magyar népdalokat, s igen komoly képzéssel pótolják azt a hiányt, hogy ezek a gyerekek nem tudnak magyar közoktatásban részt venni. Ha nem lenne cserkészet Amerikában, szinte nem is lenne mód a magyar kultúra továbbadására.
Buffaló után a következő helyszín a kanadai Toronto volt, ahol meglátogattam a helyi református gyülekezetet és a gyülekezet által támogatott cserkészcsapatot. A vasárnapi istentisztelet után pedig a katolikus testvérek hívtak meg hálaadó ebédjükre, ahol egy zsúfolásig megtelt nagyterem fogadott rengeteg magyar emberrel.
A harmadik, utolsó állomás, egyben a magyar sorozat koronája Cleveland volt. A város szintén jelentős magyar közösséggel bír. Idén novemberben, hálaadáskor szervezték az 52. Magyar Kongresszust és Magyar Bált. A rendezvényen lehetőségem nyílt előadást tartani Kárpátalja társadalmi-gazdasági helyzetéről, köszönetet mondani mindazon segítségért, amely az ott lévő magyarok támogatásával valósulhatott meg vidékünkön, valamint felhívni a figyelmet azokra a területekre, amelyek Kárpátalja esetében fejlesztésre, további támogatásra szorulnak (tehetséges fiatalok külföldi tanulmányainak előmozdítása, cserkésztovábbképzés az USA-ban stb.). A program központi alkalma a bál volt – egy igazi amerikai elit esemény, párosítva a magyaros néphagyománnyal.
Összességében miért is jó ellátogatni külföldre, példának okán az Egyesült Államokba? Természetesen elsőként az ember a kézzelfogható dolgokat hozza fel válaszul: nyelvismeret, látókör-szélesítés, lehetőségek felismerése stb. Engem ezeken túl megfogott az egyik kint tanuló budapesti diák mondata. Szerinte azért volt jó elmenni Amerikába tanulni, hogy rájöjjön, nem is olyan rossz ország az, ahonnan jött. Sokszor akkor tudjuk értékelni szülőföldünket, barátainkat, szeretteinket, amikor összehasonlítjuk egy másik világgal. A Kárpát-medence egy igen jó hely, jó ide hazajönni. Ezért mindenkit biztatok, ha lehetőségünk adódik, kockáztassunk, és lépjünk ki a megszokott közegünkből, de legyünk elkötelezettek, mert jó elmenni, de a legjobb hazajönni.
Pataki Gábor, Kaszony
forrás: karpatalja.ma
