A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt
hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy igy elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztitanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazul, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszú századok alatt.
Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól, mely titeket védett,
Magyar kezében villogott a kard,
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jó szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.
S ez most a hála!… vétkes vakmerénynyel
Reánk uszit a hűtelen király,
S mohó étvágygyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
hollók vagytok ti, undok, éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test,
Nem, istenemre, nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne legyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne legyen béke, míg rossz szivetekből
A vér utolsó cseppje nem csorog..
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birákat, akként lássatok.
Föl hát magyar nép e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör,
Föl egy hatalmas, egy szent háborura,
Föl az utolsó itéletre, föl!
A századok hiába birkózának
Velünk és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában
És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhóditó híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákóczyig.
Hah, milyen mult! ha csak fél akkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fult ellenség táborát!
