Az idős cserkészek meglátogatása folytatódik! Gulden Julianna ez alkalommal otthonos közegben, édesanyját, Gulden Katalint állította a mikrofon elé. Ez az anya-lánya beszélgetés szimbolizálhatja számunkra azt a tudatos magyar szellemben való nevelést, amelyet Kati néni kortársai is fontosnak tartottak. Többek azonosulhatnak azzal az élethelyzettel, hogy milyen a kivándorlást követően – a megmaradás érdekében – kapaszkodni valamibe. Jelen esetben a cserkészetbe és a magyar iskolába. Gulden Katalin a 33. sz. Szilágyi Erzsébet cserkészcsapat felnőtt cserkész tagja. Ő az élő példa számunkra, hogy két befejezett magyar tannyelvű elemi osztállyal is lehet valaki szívében és tetteiben elkötelezve a magyarság ügye iránt.
(A videó felvétel megnézhető itt a weboldalunkon is a vasárnapi élőadás után.)
ifj. Gulden Györgyné szül. Kaschl Katalin 84 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a kárpátaljai Ungváron. Igaz, akkor Csehszlovákiának nevezték a megszállók. Elemi iskolába már Magyarországon járt úgy, hogy közben ki sem mozdult Ungvárról. Kati néni édesapja kivételes helyzetben volt. Mindig kapott állást, mivel már az első világháború előtt tudott vezetni. Alapított egy céget Ungváron, amely egyszerre töltötte be a jelenlegi benzinkutak és autószervizek funkcióját. Ebből éltek 1943-ig, mígnem hadiüzem lett a vállalkozásból. 1944-be év végén indult el a család Nyugat felé. Előbb a Balatonon állomásoztak, majd még tovább indultak. Mivel a saját autójukat oda kellett adniuk az üzem részére, kaptak egy vagont. A hadiszerelvény vagonjába pakolhatták be az „életüket”. Ott volt bepakolva még csak nyolcéves Katalin zongorája is, hogy mindennap gyakoroljon. 1945 elején a család tett egy néhány napos kitérőt Pozsonyban, Húsvétig Katalin itt járt magyar iskolába. A háború vége viszont már Ausztriában, Linz közelében érte őket. A várost, ahol éltek Budapesthez hasonlóan átszelte a Duna. Rövid időn belül a Duna ellenkező partján lévő város negyedbe költöztek át, mert az ő kerületükből orosz zóna lett. Az, hogy szerencsésen elkerülték az orosz megszállást, egy amerikai magyar férfinak köszönhették. A fiatal Katalin erre az időre már a sokadik iskolába kellett, hogy beilleszkedjen. Ezúttal egy bentlakásos, német nyelvű, nővérek által fenntartott intézménybe. Gyorsan el is sajátította a nyelvet. Később bécsi internátusban tanult, ahol angol és francia órái voltak.
Tízévesen barátkozott össze a cserkészettel, az erdélyi származású Koltai Zoltán vezette be a közösségbe. Eleinte csak a vakáció ideje alatt cserkészkedhetett. 1951-ben már egy sváb őrs örs vezetőjeként működött, olyan cserkészeket bíztak rá, akik kevésbé tudtak magyarul. Akkoriban úgy nézett ki a vezetőképző tábor, hogy a tiroli francia zónában a franciák biztosították a sátrakat, de az élelmet az amerikaiak. Katalin a lánytáborban vett részt aktívan. Az, hogy létrejött a tábor, és minden legszükségesebb megvolt, a magyar közösség összefogásának volt köszönhető: „Mi, magyarok, tudtunk egymásról.”
Az utolsó Ausztriában töltött év során, 1954-ben befejezte a kereskedelmi iskolát. Ezt követően indultak neki az Új Világnak azzal a szándékkal, hogy ha nem alakul ki a sorsuk az új kontinensen, akkor visszatérhetnek a Linzben bérelt lakásukba. Kati néni édesapja attól félt, hogy egész Ausztria az oroszok megszállása alá kerül, ezért látta jónak, hogy továbbálljanak. Igazán szerencsésen alakult a sorsuk: a családfőnek rögtön lett állása, és Kati néni is néhány napon belül elhelyezkedett a General Electric-nél.
A clevelandi 33. sz. Szilágyi Erzsébet cserkészcsapatba könnyű volt beolvadnia, az összejövetelek főleg a Buckeye környékén voltak. A lányok és fiúk külön csoportosultak. Gyakran a templomok vonzáskörzetében, de volt, hogy régi fodrászüzlet szolgált otthonául számukra. Kati néni volt a legidősebb, már akkor is „öreg” cserkésznek számított. Attól függetlenül, hogy csak a hétvégei voltak szabadok, számíthatott a segítségére a csapat.
A ma ismeretes Cserkésznap és Cserkészbál az 1950-es években indult útjára. Népszerű program volt még ősszel és tavasszal a teadélután, amire már 14 évesen mehettek a fiúk és a lányok. Kati néni férje gyakran zongorázott a rendezvényeken, de volt, hogy tangóharmonikát ragadott. Az akár 800 fős bálokat nagy előkészület előzte meg, Kati néni törte a fejét a megfelelő ültetési renden, készítette otthon nagy gonddal az asztal díszeket. Elsőbálozó lányokból is sokkal több volt, mint most.
A legkedvesebb tábori élménye az az alkalom, amikor a 22. és a 33. számú csapatok együtt voltak a Cserkésztanyán. Azért is fantasztikus emlék, mert kiválóan összedolgoztak, egyetértésben töltötték az időt. Ebben a táborban a főzést is Kati néni vállalta. Clevelandben összefűződött a neve a cserkész alkalmak lángossütésével.
1980-ban Kati néni férje létrehozta a számítógépes programot a cserkészet levelezéseinek megkönnyítésére. Immár több mint negyven éve, hogy ők ketten a postások.
A Rahó-projekt keretein belül Kati néni részt vállal abban, hogy rendszeresen csomagot küldjenek a jelenleg Ukrajnához tartozó, kárpátaljai Rahó magyarjainak. Iskola felszereléseket, használt ruhát, konyhafelszereléseket gyűjtenek.
„Remélem, hogy még nagyon sokáig lesznek magyar cserkészek külföldön. (…) Fontos nekem, hogy tartsuk életben, amit egyszer elkezdtünk. Hogy maradjon meg. Mert mindenkinek, aki akkor gyerek volt, a magyar iskola és a cserkészet tartotta meg a magyarságát.” – mindannyiunk számára tanulságosak és előremutatók lehetnek Gulden Kati néni szavai.
Dorgay Zsófia
Kárpátalja
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Az Önök jóvoltából, mi tovább segítjük a kárpátaljai magyar újságírókat ebben a nehéz időben! Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
