/Antal-Ferencz Ildikó könyvrecenziója/
„A ma embere az élet minden területén legfőbb értékként hirdeti a személyes szabadságot, és a hagyományt egyfajta béklyónak tekinti. Holott, ha hátat fordítunk a tradíciónak, a létezés legbiztosabb alapjától szakadunk el. Könnyebbé, szabadabbá, korlátoktól mentessé akarjuk tenni az életünket, végül azonban olyan rögökhöz – például az anyagi jóléthez – kötjük magunkat, amelyek valóban megkövetelik, hogy feláldozzuk érte a szabadságunkat.” Így szól az ajánló a könyvborító első-belső oldalán; s ettől valaki vagy azonnal elkezdi olvasni (és nem is tudja letenni) vagy azonnal félreteszi a 400 oldalas művet.
Az iráni származású szerző „válaszai hatására az olvasóban átértékelődik mindaz, amit a tradícióról gondolt, és ráébred arra, hogy a hagyomány nem más, mint az egyes ember és az egész emberiség javát szolgáló, generációról generációra átörökített bölcsesség, hit és tudás. Szakadatlan szál, amelyre gyöngyszemekként felfűzhetők az egymást követő nemzedékek” – szól az ajánló vége, amit már csak akkor olvastam, amikor kezembe tartottam a könyvet, amit az MCC Press kiadó kommunikációs vezetője felelős szerkesztőként ajánlott nekem azzal, hogy amikor a nagyböjtben szerkesztette, számára felért egy lelkigyakorlattal. Én nem vártam vele a következő böjti időszakig, azonnal belekezdtem és ugyanúgy beszippantott, mint korábban őt.
A cím látszólagos elvontsága és könyv vaskossága senkit ne ijesszen el/meg: rendkívül tartalmas és olvasmányos formában ad választ 12 olyan alapvető létkérdésre, amely mindannyiunkat érint, mégse tudunk, akarunk vagy merünk vele foglalkozni, pedig égető szükségünk lenne rá. Sohrab Ahmari megtette helyettünk, nekünk „csak” elolvasni, megfontolni és továbbadni kellene a 400 oldalban összefoglalt többezer éves tudást, bölcsességet, no meg persze megélni a hagyományos értékeken alapuló keresztény életmódot.
Az amerikai újságíró, publicista felnőttként vált kereszténnyé, ezért a zsidó-keresztény alapokon nyugvó nyugati kultúra nem volt sem az ő, sem felmenői életének szerves része, nem ivódott tehát sejtjeibe sem hosszú évszázadokon át – talán ezért is képes valamelyest kívülállóként és jóval objektívebben, tekinteni a keresztény hagyományokra, mint a benne élők – éppen úgy, ahogyan a hozzá hasonlóan kalandos szellemi utat bejárt nagy elődök Szent Ágostontól John Henry Newmanig, akiket kutatott és bemutatott: értékként és iránytűként. A könyvet Maximilian Kolbe keresztény mártírról elnevezett kisfia számára írta szellemi útmutatóként és lelki táplálékként – így azok nemcsak általános társadalmi üzenetként, hanem konkrét szülői intelemként is felfoghatóak – különösen, hogy a végén egy szívszorítóan őszinte, fájdalmasan aggódó, személyre szóló levelet is írt neki – , s mint ilyen, még inkább megérinthet a könyv, ha szülőként is olvassuk.
A tizenkét kérdés két részre osztható: az Isten dolgai (Hogyan igazolhatjuk az élet értelmét? Észszerű-e Isten? Miért rendelte el Isten a pihenőnapot? Lehet-e spirituális a nem vallásos ember? Tisztel-e bennünket Isten? Szüksége van-e Istennek a politikára?), illetve az emberiség dolgai (Hogyan kell tisztelnünk a szüleinket? Kell-e önállóan gondolkodnunk? Mire jó a szabadság? Magánügy-e a szex? Mivel tartozol a testednek? Mi jó van a halálban?). A szerző a kérdések megválaszolásához olyan nagy szellemi elődöket, mestereket hív segítségül, mint Aquinói Szent Tamás, Szent Ágoston, Seneca, Konfuciusz, Szolzsenyicin, C. S. Lewis vagy Abraham Joshua Heschel rabbi, s olvasás közben beutazzuk a világot térben és időben is: a középkori Európától Szovjet-Oroszországig, az ősi Kínától a törzsi Afrikáig, a Jim Crow-törvények-féle amerikai Déltől a weimari Németországig tartó szellemi és lelki kalandozásaink során tizenkétszer megtaláljuk azt a bölcsességet – a korlátok hagyományos bölcsességét –, ami feloldja a bevezetőben említett paradoxont: azt, hogy míg az ember az élet egyre több területén egyre nagyobb uralomra tőr, ez valójában lealacsonyítja őt, és szembeállítja a természettel és embertársaival, ami meghiúsítja a közösség és az igazság iránti elemi vágyakozását.
C. S. Lewis könyvei bemutatása révén a tudományos ismeretek határait ismerhetjük meg, Aquinói Szent Tamás által a szerző megmutatja nekünk, hogy a vallástól elszakadt értelem arroganciája hogyan kicsinyíti le az értelmet és a vallást egyaránt; Abraham Joshua Heschel rabbi példájával megismerjük a szombati (pihenőnapi) korlátozások felszabadító erejét. Követjük a szerzőt Victor és Edith Turnerrel az afrikai bozótba, hogy megtudjuk: hogyan alapozza meg a közösséget a strukturált rituálé; s megtudjuk azt is, hogyan biztosítja az emberi méltóságot az egyén (Howard Thurman) és a politika közösség ( Szent Ágoston) szintjén az isteni tekintélynek való alávetettség. A konfuciánus hagyományok által a szerző arra ösztönöz minket, hogy tiszteljük szüleinket, mert akkor emberségesebbek leszünk; a Newman-Gladstone vita révén megmutatja, hogyan ássa alá az igazi lelkiismeretet a modern, liberális értelemben vett „gondolkodás”. Szolzsenyicin keserves tapasztalatai révén láthatjuk: a cél és korlátok nélküli szabadság is képes a maga Gulágjába zárni minket; a feminista Andrea Dworkin merész gondolkodása és tragikus élete segít rávilágítani arra, hogy a szexuális szabadság ideológiája valójában még mélyebb rabszolgaságot takar, Hans Jonas révén pedig figyelmeztet a fizikai létünk által szabott korlátok kijátszásának veszélyeire. Az utazás utolsó szakasza visszavezeti az utazó olvasót a kiindulóponthoz: a halállal való félelem nélküli, méltóságos szembenézéshez.
Sohrab Ahmari a könyv végén így fogalmazza meg célját: „Leghőbb vágyam az volt ezzel a könyvvel, hogy érzékelhetővé tegyem a kolbei magasságokba jutott ember életútját, és ezáltal saját modern utunk újragondolására ösztönözzek. Az értelmünk pusztán a hiúságot szolgálja, vagy valami még annál is rosszabbat, ha nem javít ténylegesen azon, ahogyan élünk. És nemcsak azon, ahogyan élünk, hanem azon is, ahogyan meghalunk”. Az utolsó fejezetet olvasva eszembe jutott kedves ismerősöm, Greguss Sándor – az afrikai orvosi misszió egy arca (Dr. Csókay András mellett), Dr. Fodor Réka (Afréka) író-rendező férje – gyors lefolyású betegségét követő fulladásos halála, amelyet gyakorlatilag végigkövethettünk a közösségi médiában, és megtanulhattunk tőle – ahogy anno Senecától is kortársai és későbbi követői – hogyan érdemes meghalni. Gorácz Anikó nagynénje emlékének „dedikálta” a könyvet, én Greguss Sándornak.
Antal-Ferencz Ildikó
Forrás: facebook.com/szentistvanintezet
Képek: moly.hu / MCC Press