2020 nyarán ismertem meg közelebbről a Bocskai Rádió munkásságát, amikor Molnár Zsolt igazgató alkalmasnak talált arra, hogy újságíróként, távmunkában csatlakozzak a szerkesztőséghez. Tombolt a koronavírus, én pedig KCSP ösztöndíjas híján, Kárpátaljáról igyekeztem a rádió csapatában kialakult űrt betölteni. Az első néhány cikkem után adásban is bemutatkoztam a nagyközönségnek, ahol azt találtam mondani: remélem, mihamarabb személyesen is üdvözölhetjük egymást. Akkor fel sem merült bennem, hogy 283 cikk múlva (két és fél év) már a clevelandi élményeimet fogom összefoglalni.
Kedves clevelandi magyar barátaim!
Mindannyian saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy rövid idő alatt is milyen sokat változhat a világ. Ez az én életem elmúlt két évére is igaz. Bár havi rendszerességgel járok haza Kárpátaljára, az állandó lakóhelyem immár Budapest, és főállásban a Duna Televízió Vallási Főszerkesztőségének szerkesztő-riporteri csapatát erősítem. A körülmények jócskán változtak: a munkahelyi felelősségem több, a szabadidőm lényegesen kevesebb lett. Ám a Bocskai Rádióval való együttműködésem – egy erős lánchoz hasonlóan – egyszer sem szakadt meg az évek során. Egyre többet tudok a diaszpóráról, nagyobb lett az általános műveltségem és fejlődött lényeglátásom. Az első pillanattól kezdve volt olyan benyomásom, hogy érzem, amit ti éreztek. Ha csak az az egy közös bennem veletek, hogy az anyaországon kívül születtünk, nőttünk fel, az már magában rengeteg közös témához ad alapot, és sokat tehet hozzá ahhoz is, hogy a cikkeim többek legyenek száraz tényközlésénél. Ám az a nemzettudat, elkötelezettség, kisebbségi lét, amiben ti vagytok, számomra sem ismeretlen, sőt.
Engedjétek meg, hogy pár sorban megosszam és egyben naplózzam első clevelandi látogatásom élményeit. Elsőkből és izgalmakból nem volt hiány, ugyanis először csináltam végig a vízummal járó tortúrát, először utaztam repülőgépen és először jártam az Egyesült Államokban. Még akkor sem tudtam teljesen hátra dőlni és realizálni, hol vagyok, amikor kedves vendéglátóim, Molnár Zsolt és Erika vacsora asztalánál ültem.
A Clevelandben töltött négy nap rendkívül sűrű volt, találkoztam az egyházak és a magyar szervezetek vezetőivel, cserkészekkel és a közösség sok civil tagjával. A bemutatkozások olykor meghatóra, másszor humorosra sikeredtek. Egy dolog viszont minden esetben egyezett: számomra ismerős volt az összes helyszín, mindig tudtam, ki az, aki a kezét nyújtja felém, és ha hirtelen vizsgázni kellett volna az adott szervezet vagy egyház tevékenységéből, talán az sem okozott volna különösebb fejtörést. Az eseménybeszámolókat a Bocskai Rádió adásában publikált interjúk és vágóképek alapján írom, legtöbb esetben többször lejátszom a felvételt. Így talán már nem is csoda, hogy mire a végleges cikk publikálásra kerül, addigra annyira belém ivódik a környezet, hogy közeli ismerősömnek érzem a főszereplőt.
A Kelet-oldali Református Templom birodalmába és múltjába Ft. Dr. Krasznai Csaba vezetett be. Püspök úr felém tanúsított szívélyes és baráti fogadtatása azonnal meggyőzött arról, hogy bátran otthon érezhetem magam a clevelandiek között. A Bőjtös Györgyivel elköltött ebédnél mégis kicsit megilletődve ültem. Őszinte rácsodálkozással hallgattam a Laci bácsiról szóló történeteit, és a magam huszonöt évével próbáltam minél többet magamba szívni abból az életbölcsességből és eleganciából, ami árad Györgyiből. Megtisztelő, hogy a Bőjtös-ház vendégkönyvének egy lapját nekem szánta, és ott hagyhattam kicsit a kapott szeretetből. Első clevelandi napom további része dr. Szentkirályi Endre idegenvezetése alatt telt. Körbejártam a Nordonia középiskolát, hogy bepillantást kapjak az amerikai oktatás kis szeletébe. Szintén Endre történetei alapján elevenedett meg a fejemben a Buckeye utca nevű magyar negyednek a korabeli képe. Szavaival párhuzamosan, a valóságban egy jóval komorabb látvány fogadott: a lelakott házak és szemetes utcák között már csak egy virágbolt cégtáblája mutat rá az egykori pezsgő magyar életre. A Szent Imre- és Szent Erzsébet-Templomokat követően útba ejtettük Kossuth Lajos 130 éves szobrát és a Clevelandi Kultúrkert magyar emlékeit. Méltó zárása volt a napnak a fiúk és lányok cserkészfoglalkozása, amelyekre én is bebocsájtást kaptam.
Másnap Deák Zsolt baptista lelkipásztorral volt az első találkozóm a Clevelandi Magyar Bethánia Baptista Gyülekezet – már ünnepi díszben pompázó – székhelyén. Lelkész úrral csakhamar megtaláltuk a közös hangot, mi több, az aktív közösségi élet lehetőségeit fejtegettük a diaszpórában. A Nyugat-oldali Református Templomnál töltött káposzta illat lengte be a nagytermet, a cserkészfiúk pedig könyékig a karácsonyi kolbászhoz szükséges masszában voltak benne. Köszönöm Nt. László Imre tiszteletes úr és Daróczy Zsuzsanna főgondnok őszinte, kedves fogadtatását.
A Hetednapi Adventista Egyháznál az istentisztelet végére érkeztem. Azt hittem, oldalt megbújva elcsendesülhetek az egyik padsorban, ám csakhamar a Dr. Marton Máriusz lelkész úr és kedves felesége mellett találtam magam, és nem győztem viszonozni a távozó gyülekezeti tagok szeretetteljes üdvözlését. Dömötörffy Éva néni lakásában fogadott, ahol kellemes meglepetésként ért, hogy neki is kárpátaljai gyökerei vannak. Érdekes volt vele együtt fellapozni a családi irattárának 19. század végi emlékeit.
Már az előző helyszínek is azt a benyomást keltették bennem, mintha nem is Amerikában lennék, de erre a Clevelandi Magyar Múzeum csapata is ráerősített. A múzeum kiállítását és gyűjteményét gyerekkacagás háttérzajában járhattam be, hiszen ott létem ideje alatt érkezett a Mikulás. A szombati nap záróakkordjaként a Clevelandi Filharmónia tagjainak karácsonyi koncertjét hallgattam átszellemülve, teljes mértékben kizárva minden hétköznapi gondot és bajt. A semmihez sem fogható zenei élmény elhozta nekem a karácsonyt, köszönet a meghívásért Bántó Borbálának és férjének, Attilának!
Római katolikus vallású vagyok, a vasárnapjaim fontos része a szentmisén való részvétel. Hálás vagyok Bóna Richárd atyának, hogy advent harmadik hetében, az öröm vasárnapján felolvasóként lehettem ott a Szent Imre-Templomban a szertartáson. Örök emlék marad. A clevelandiek tudják, hogy a vasárnap azt is jelenti, hogy friss adással jelentkezik a Bocskai Rádió. A majdnem háromszáz megnézett videó után először foglaltam el a riportalany helyét a John Caroll Egyetem rádióstúdiójában, és ahogy mondani szokás: akasztották a hóhért. A teljes adás visszanézhető itt:
Cikkeim gyakori témája a Clevelandi Magyar Iskola helyzete. A tanórák kezdetén volt szerencsém találkozni Szentkirályi Judittal, az iskola vezetőjével, Dr. Fehér Krisztina és Csia Pál oktatókkal. Utolsó estémen Stróber Ili és Laci otthonába kaptam meghívást. A vacsora mellett nem volt szükség arra, hogy kínos csöndeket töltelék témákkal töltsünk meg, mert folyamatosan volt mondanivalónk, kérdésünk egymás számára. Ha olvassátok, köszönöm nektek!
Amikor már azt hittem, hogy egységnyi idő alatt több dicsérő szót, kedvességet, őszinte baráti ölelést nem kaphat az ember, akkor a Bocskai Rádió karácsonyi vacsoráján a clevelandi magyarok tiszteletbeli díszpolgára címmel tüntetett ki a közösség. Nehezen jutottam szóhoz a meghatottságtól, és remegő hang nélkül nem is tudtam elmondani, mennyire nagy dolog ez számomra. Minden álszerénység nélkül: nem érzem magam méltónak arra, hogy közel hároméves munkámat díjjal ismerjék el, de elfogadom, mert a gesztus felbecsülhetetlen értéke hatalmas energiákat ad a folytatáshoz. Ott, a Balaton étteremben éreztem először saját bőrömön, hogy sokaknak, sokat jelent, amit csinálok. A Gondviselésnek köszönöm, hogy úgy egyengeti az utamat, hogy – Molnár Zsolt bizalma által – új otthonra lelhettem, az otthonomtól 7500 kilométerre. Az ünnepi vacsora alatti beszélgetések közben döbbentem rá még jobban, hogy lehet helyem köztetek, és ezt külön köszönöm nektek, clevelandiek!
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
