Először megjelent a MagyarNemzet.hu portálon.

Zsuffa Tünde nyolcadik regénye, trilógiájának harmadik része, Az Ég tartja a Hazát a tatárjárás után újraépülő Magyar Királyságba vezet bennünket, ahol IV. Béla kétségbeesetten küzd a megmaradásért. Megismerhetjük a magyar történelem újabb válságos időszakának közszereplőit és hétköznapi embereit, az apjához hasonló helyzetbe kerülő, fiával küzdő IV. Béla királyt és a szent életű nagynénjét követő lányát, Margitot, valamint egy fiktív, kalandos szerelmi történetet Bastian német építészmester, és Ilona magyar bárókisasszony között.

IV. Béla, a tatárjárás után hittel-vérrel-verítékkel újraépíti az országot, de továbbra sincs nyugta, sem az ellenségeitől, sem a szövetségeseitől: folyamatosan egyezkednie kell a pápával és az országba visszafogadott kunokkal, háborút viselnie a cseh király ellen és apjához, II Andráshoz hasonlóan küzdenie a viszályt keltő főurakkal és hatalmukat féltő ispánokkal, valamint azok támogatását élvező, önfejű és feltörekvő fiával, Istvánnal is. Közben kereskedők és tatárok kémei nyüzsögnek az országban, akik után folyamatosan kutat, attól tartva, hogy bármikor újra lecsaphat a kán serege. A magyar krónikás hagyomány szerint a kiűzött kunok uszították ránk az Arany Hordát, amit bizonyítani nem lehet, ahogy a tatár kémek létét sem az országban, a regény viszont ezt a feltételezést kívánja bemutatni Hazudós Gurgun orosz kalmár személye és minden szereplőt érintő cselszövései révén.

Az Ég tartja a Hazát című regény a szerzőtől megszokott olvasmányos, sodró lendületű stílusban, trilógiabeli elődeihez hasonló cselekményszövéssel – ármánykodás, szerelem, zsarnokság, gyilkos indulatok, hűség és árulás, hit és hitetlenség útján – mutatja be a tatárjárás utáni ország, a királyi család, a királyi udvar és a hétköznapi emberek életét. Viszontlátjuk a trilógia korábbi szereplőit is: Szent Erzsébet azon barátait, akiket lánya halála után II. András király a magyar udvarba hívott, hogy biztonságban legyenek: Waltraudot (annak az Izoldának a sokáig eltitkolt lányát, aki eredetileg Szent Erzsébet álnok anyósának, Zsófiának volt udvarhölgye, majd IV. Béla felesége, Laszkarisz Mária szolgálatába állt) és férjét, Volkert a király hűséges lovászmesterét; lányukat, a Szent Erzsébetről elnevezett Erzsébetet és annak férjét, a kun Ákust; a korábbi királyi tanácsadó Walter lovag utódjának kiszemelt főlovászmester Ernyét, valamint a csodafőzeketiről híres Albert mestert, a bajor füvesembert.

Az előző két résztől eltérően a harmadikban nem egy (-két) főszereplő van; nem elsősorban a magyar király belső vívódásairól és gyakran kényszerpályán mozgó küzdelmeiről, harcairól szól, és nem is egy (másik) magyar királylány szent életéről, mélységes hitéről, az ország békéjéért felajánlott önsanyargató életmódjáról és apjával, illetve apja ellen lázadó testvérével való bensőséges kapcsolatáról szól, hanem sokkal inkább az ország ambivalens, egyszerre újraépülő és közben újabb belső és külső válság felé sodródó helyzetéről. És persze egy szerelmi drámáról, ami nélkül nincs Zsuffa-regény (sem). Ezért például Margitot is elsősorban a bárókisasszony Ilona által ismerjük meg, aki édesapja halála után gonosz mostohaanyja és annak szeretője, Hazudós Gurgun “jóvoltából” a  Boldogasszony-szigeten épülő klastromba kerül, ahol a munkálatokat Bastian, a német építészmester irányíta. A szerelmesek terveit azonban keresztülhúzza a számító mostohaanya és a gátlástalan orosz kalmár, akinek cselszövéseivel szemben egy évtezeden keresztül tehetetlenek. Bastiannak családja lesz és munkába menekül, Ilona a klastromban marad. Sorsának elfogadása nemcsak belső békét és hite elmélyülését hozza meg számára, hanem a szentéletű királylány barátságát is, akihez apja is többször fordul vigaszért, különösen amikor fiával kell megküzdenie.

Forrás: Antológia Kiadó

Bár az ország épül, a káosz egyre nagyobb, a belső és külső viszályok egyre erősödnek, és persze sokáig nem tudni, ki mozgatja a szálakat, ki befolyásolja az eseményeket. A regény utolsó jelenete a Budai Vár előtt zajlik, amikor a népszerű királylány kivonul a szigeti zárdából, hogy megfékezze testvére apja elleni támadását, majd beszélget a két királlyal. “Tudta, hogy nem oldja meg az ország ügyét, apja és fia nem borul ezentúl sem egymás nyakába, nem feledik a sérelmeiket és a történteket, mégis szólnia kellett hozzájuk. Itt már nem csupán rólik, a családjukról volt szó, hanem az otthonukról, őseik földjéről, a magyar hazáról, amelyre még annyi megpróbáltatás vár, és mindig lesznek olyanok, akik ezen kárörvendenek.” A könyv utolsó betűi is az ő szavai: “Ha Isten törvényei szerint éltek, szívetekben jelen van az irgalom, a cselekedeteiketet a szeretet irányítja, nem csupán a hatalom megtartásáért valljátok magatokat kereszténynek, és hűek lesztek Szent István király örökségéhez, tisztelitek a Boldogságos Szűz Máriát, Isten meg benneteket, és az Ég megtartja a Hazát.”

A fiatalok szerelme végül “természetesen” beteljesedik, ahogy Margit, a két király és az ország sorsa is, hiszen IV. Béla félelme nem volt alaptalan: négy évtizeddel a hatalmas pusztítás után, 1285-ben a tatárok ismét nagy erővel törtek a Magyar Királyságra, amely viszont ezúttal megvédte magát. Ez utóbbit már az epilógusból tudjuk meg, no meg persze történelemkönyvekből. Január 18-án, Árpád-házi Szent Margit ünnepén emlékezzünk erre!

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a MagyarNemzet.hu portálon.

YouTube player

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.