Először megjelent a MagyarNemzet.hu portálon.
Beszélgetés Somogyi Léllel, a clevelandi Árpád Akadémia főtitkárával súlyos családi és közéleti örökségekről, nagyapja útját követő fiúról és a mesterséges intelligenciáról
A ‘61-ben a Magyar Társaság által alapított Árpád Akadémia főtitkára súlyos családi örökséggel bír; úgy közéleti, mint magánéleti értelemben. Édesapja, Dr. Somogyi Ferenc egyetemi professzor korábbi közéleti szerepvállalása miatt ‘45-ben elmenekült Magyarországról. Felesége négy gyermekükkel nem tartott vele, így öt év reménytelen ausztriai várakozás után Ferenc kivándorolt Amerikába, ahol újabb három év reménytelen várakozás után újra megnősült. Fia, Lél inkább szakmai úton vitte tovább a magyarság ügyét, viszont egyetemista unokája (szintén Ferenc), lelkesen ápolja magyarságát, cserkészkedik és néptáncol, sőt, leendő hivatását is ennek szenteli, így folytatva a családi hagyaték alapján és apja elbeszéléséből ismert nagyapja örökségét.
Édesapja a háború előtti Magyarországon egy kiemelkedő képességű fiatal tudós és a család ügye iránt elkötelezett közéleti személyiség volt. Meséljen róla.
Apám, Somogyi Ferenc 1906-ban, Vas vármegye Náray községében született. Középiskolai tanulmányait a szombathelyi premontrei kanonokrend gimnáziumában végezte, majd a pécsi egyetemen jog- és államtudományi, bölcseleti, történelmi és irodalomtörténeti tanulmányokat folytatott; négy első pályadíjat, belföldi tudományos kutatói ösztöndíjat nyert. Ő volt az egyik legfiatalabban kinevezett pécsi egyetemi professzor. ‘38-ban Baranya vármegye szociális tanácsadója, ‘39-ben Pécs szabad királyi város országgyűlési képviselője, ‘40-ben országos szociális felügyelő, ‘41-ben a Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) ügyvezető elnökének állandó helyettese, később az Országos Szociális Felügyelőség és a magyar királyi belügyminisztérium közjóléti osztályainak vezetője. Nem tervezett politikusi pályát, felkérték rá és ő elvállalta, mert érdekelte a közélet, és mert korábbi egyetemi kutatásai és munkái között volt családvédelmi jellegű feladat is. De a háború végén, amikor közeledett a front Budapesthez, minden a feje tetejére állt, az egész ONCSA-nak menekülnie kellett, az adatok, információk és a munkatársak védelmében. Ő is elindult, de az volt a terve, hogy hamarosan visszatér. Első felesége viszont nem tartott vele, négy gyermekükkel – három fiú és egy lány – otthon maradt. Én a második házasságából, az Egyesült Államokban születtem; akkoriban apám már 48 éves volt. Egyébként én is éppen annyi, amikor apa lettem; az én fiam pedig apám nevét viseli.
Találkozott édesapja újra első házasságából származó gyermekeivel, vagy Ön a féltestvéreivel?
45 év múlva, amikor a rendszerváltáskor hazalátogattunk. Nagyon szomorú, de sajnos nem egyedi történet. Apám az ausztriai menekülttáborban öt évet töltött, mert Amerika nem sietett befogadni a vesztes országok menekültjeit. De haza se térhetett: több példa volt rá, hogy akik azt megpróbálták, kivégezték, bebörtönözték vagy Szibériába küldték őket, hiszen a kommunisták a hatalomátvételük előtti „régi világ” értelmiségét el akarták pusztítani. Elkeseredett apámat barátai több esetben megmentették a táborban attól, hogy megpróbáljon visszajutni családjához. Még Amerikából is kérte feleségét, hogy jöjjön utána, mert lett volna arra lehetőség, de ő továbbra sem vállalkozott a kivándorlásra, és háborús halottnak nyilvánítatta apámat az akkorra már kommunista Magyarországon. Ez a dokumentum megadta apámnak a lehetőséget, hogy új családot alapítson, ami sokáig nem akart elfogadni. Nem ő volt az egyetlen, aki ilyen helyzetbe került, és utólag még sokáig rágódott azon, hogy vajon vissza kellett volna-e mennie Magyarországra. Apám a Magyarországon maradt legfiatalabb öccsével valamennyire tartotta a kapcsolatot, de csak nagyon elővigyázatosan, mert az otthoniaknak nyugati kapcsolatot fenntartani veszélyes volt: sokan emiatt vesztették el állásukat vagy az előrelépési lehetőségeiket. A kapcsolattartás tehát öccsével is minimális volt, de rajta keresztül próbálkozott első feleségét és a gyerekeit Amerikába juttatni. Falakba ütközve végül feladta, és ‘53-ban új családot alapított. Magyarországon édesanyám, Varga Sarolta is az ONCSA-ban dolgozott szociális munkásként, de akkoriban még nem ismerték egymást.
Édesapja az ausztriai menekülttáborban magyar tábori színház igazgató, tábori magyar gimnázium tanár és a Vagyunk című lap szerkesztője is volt. Miért foglalkozott közösségépítéssel még ilyen körülmények között is?
Apám hagyománytisztelő dunántúli családban nevelkedett, és papnak készült. Régi szokás szerint, ha három fiú volt egy családban, akkor az első pap, a második katona lett, a harmadik pedig őrizte a felmenőket, a birtokot és a tágabb családot. Náluk tizenkét gyerek, három fiú és kilenc lány született, közülük apám volt a legidősebb. Sokáig készült a papságra, de végül meggondolta magát, hasonló hivatást választva: tanítóként próbálta elhívását továbbvinni. A második fiú meghalt a háborúban. A harmadik fiú Magyarországon maradt, és az egész családot összetartotta. A háború után Amerikába menekülteknek hasonló volt a világnézetük: hasonlóan gondolkodtak családról, nemzetről, kulturális és nyelvi értékről, azok őrzéséről és továbbadásáról. Amikor a táborba került, ott is megpróbálta továbbvinni professzori munkáját, a tanítást és a magyar kultúra ápolását, kihasználva minden ottani lehetőséget: színházzal, iskolával, újsággal. A táborban ugyanis felkérték tanítani, magyar nyelvet, irodalmat, kultúrát, történelmet. A színház is ebből a megfontolásból jött létre: tanítani és összetartani, célt adni a tábori családoknak. Két év után, amikor már el kellett fogadni azt, hogy nem mehetnek haza, elkezdtek megbarátkozni a nyugati kivándorlás gondolatával. Nem ment könnyen, mert a táborlakókról azt terjesztették, hogy fasiszták. A legelső csoportok Dél-Amerikába kerültek, a későbbiek jellemzően az Észak-Amerikába.
Mi fogadta apját Amerikában?
1950-ben került Clevelandbe, de a kivándorláshoz kellett egy ún. szponzor, azaz támogató. A legtöbb kivándorló akkoriban gyári munkához jutott; és az első hullámok szponzorálták a következőket, szintén gyári munkás állásokra. Amerikának akkoriban az volt a politikája, hogy olyan gyárakba és kisebb városokba szórják szét a háború vesztes országainak menekültjeit, ahol könnyebben beolvadnak, így megoldódik a multikulturális vagy kisebbségi probléma. Erős asszimilációs nyomás alatt álltak, akadályozták a közösségi életüket, olykor háborús bűnösöknek tekintették őket. S persze meg kellett találniuk és állniuk a saját helyüket is az újvilágban, dolgozni, családot ellátni, stb. De az első három-négy év után változni kezdett a helyzetük és megítélésük: az amerikai befogadó közeg felismerte, hogy jó emberekről, mitöbb nagyszámban magasan képzett és tájékozott értelmiségiekről van szó, akik kényszerből menekültek, mert nem akartak kommunizmusban élni. Amikor én ‘54-ben megszülettem, már érezhetőek voltak ezek a hangulatbeli változások.
Édesapja belemerült a clevelandi magyar közösség életébe is. Konkrétan milyen szerepet vállalt?
Azok a nagyjából egy időben Clevelandba került neves személyek, mint dr. Nádas János és más tudósok, írók, művészek elkezdtek összejárni. Először csak azért, hogy tartsák a kapcsolatot és beszélgessenek a jövőről. Mindez ‘56-ig csendesen történt, mert mindenki kivárt, utána viszont felgyorsultak az események. Amikor Magyarországon a szabadságharcot vérbe fojtották, az Amerikában élő menekült magyarok végleg feladták a reményt a hazatérésre, ugyanakkor hírnevük sokat javult az amerikaiak szemében. Cselekedni kezdtek: úgy érezték, jogosultak felszólalni a kommunizmus ellen és ugyanerre felszólítani a kormányokat világszerte. Így részei lettek egy világméretű mozgalomnak, aminek egyik fő csoportja a dr. Nádas János által ‘52-ban Clevelandban újraalapított Magyar Társaság, az általuk létrehozott éves Magyar Találkozó (‘73-tól Magyar Kongresszus), az Árpád Akadémia és az Árpád Szövetség voltak. Édesapám ezen szervezetek alapító tagja és a Magyar Társaság közművelődési elnöke lett. Rendszeresen szerveztek társasági eseményeket (sakk, bridge- és tarokkjáték klubokat, társalgó és táncos esteket), valamint szabadegyetemi előadás sorozatokat. Az előadásokkal párhuzamosan folyt az irodalmi és művészestek, emlékünnepélyek és évfordulók rendezése. A szervezet, bár konzervatív értékrendű, de politikamentes volt. Viszont ha tiltakozni kellett a kommunista rendszer ellen, akkor felszólaltak, tiltakozásokat szerveztek, sőt 1956. december 27-én dr. Nádas János elnök és Burgyán Aladár főtitkár angol nyelvű levélben hívták fel az amerikai döntéshozók figyelmét a forradalomra.
Emellett különös gondot fordítottak az ifjúság magyarságának megőrzésére: nemcsak a szülőket buzdították gyermekeik magyar nemzeti szellemben történő nevelésére, nemcsak a külföldi magyar cserkészmozgalmat támogatták, hanem a tagok gyermekei részére – mivel akkor még más hétvégi magyar nyelvű iskola nem volt – külön nyelviskolát is szerveztek. Az ifjúságnak szánt pályázatokból fejlődött ki ‘62-ben az évente ismétlődő, általános jellegű és a legmagasabb igényeket támasztó tudományos, irodalmi és művészeti Árpád-pályázatok sorozata. Emellett apám vezetésével ún. kétéves Magyarságismereti Akadémia létesült, külön záróvizsgával. Az akadémia sikere a Western Reserve University Cleveland College vezetőségét arra késztette, hogy heti két órás magyar művelődéstörténeti tanfolyamot indítson, melynek előadója szintén édesapám volt, aki teljes tiszteletdíját ösztöndíjak adományozására fordította.
Mi volt a Magyar Találkozók, az Árpád Akadémia és az Árpád Szövetség célja?
Összehozni az ausztriai menekülttáborokból a világba szétszóródott, gyakran gyárakban dolgozó és nagyon mostoha megélhetési körülmények között élő értelmiségi magyarokat. A cél az volt, hogy legalább évente egyszer személyesen találkozzanak. Közben is zajlott sok telefonhívás, levelezés és gyülekezés, de kellett egy nagy, háromnapos intellektuális élmény is, ezért dr. Nádas János dr. Béldy Bélával és apámmal együtt ‘61-től elkezdte megrendezni az éves találkozókat. Hosszú éveken át jöttek sokfelől: Ausztráliából, Dél-Amerikából, Kanadából. Meghívást csak személyek, nem egyesületek kaptak, hogy azok – a kommunisták kivételével – pártállásra való tekintet nélkül megjelenhessenek és őszinte eszmecserét folytathassanak. A legidőszerűbb magyar kérdésekkel foglalkozó, akadémiai színvonalú előadások, irodalmi és művészestek, díszvacsorák és Magyar Bálok az évek során országos eseményekké váltak. ‘62-ben éves pályázatot hirdettek és a legkiválóbb szellemi alkotások jutalmazására éves díjakat rendszeresítettek. Az Árpád fejedelemről elnevezett, ötvösművészeti kivitelben készített arany, ezüst és bronz érmeket és díszokleveleket adományoztak, amelyeket ugyanazon a díszvacsorán adtak át, amelyen a pályázati eredmény kihirdetése történt.
Az Árpád Akadémia megalakítását az ‘65-ös V. Magyar Találkozó után határozták el, akkor a tudományos, irodalmi és művészeti Árpád-pályázatokon kitüntetett pályaművek szerzőit Árpád Akadémia néven külön szervezetbe tömörítették és a Magyar Társaság örökös tiszteletbeli tagjainak nyilvánították. Céljuk a magyar szellem kimagasló értékű alkotásainak és szerzőinek felkutatása, számbavétele, szakszerű értékelése, megörökítése és megismertetése volt. Az Akadémia első elnöke Gábriel Asztrik, alelnöke Szász Béla, második alelnöke D’Albert Ferenc, a művészeti főosztály elnöke Szeleczky Zita, főtitkára apám, az igazgatótanács elnöke pedig haláláig dr. Nádas János volt. Tagjai között volt Gyékényesi Gy. László, idei díjazottunk édesapja. A pályaműveket elbíráló bizottság elnökének apámat kérték fel. Az első arany Árpád-érem a magyar Aranybulla stilizált mását ábrázolta, felhívva a figyelmet arra a történeti tényre, hogy a magyar alkotmánybiztosító szabadságlevél kiadása 1222-ben csupán hét évvel követte az 1215-ben kiadott angol Magna Carta szabadságlevelet. Az első arany Árpád-érem rajza később minden további Árpád-érem dísze maradt.
Emellett már a kezdetekkor felmerült az a gondolat, hogy a világ minden táján szétszórtan működő magyar egyházak, egyesületek, testületek, szervezetek életében magyarság- szolgálatokkal kitűnő magyarokat is valamilyen összefogó szervezetbe kellene tömöríteni. A gondolat ‘71-ben vált valóra: Magyar Társaság mindazokat, akik hűségesen szolgálják a keresztény magyar nemzeti célokat és munkásságukkal hírnevet, megbecsülést szereznek a magyarságnak, tiszteletbeli tagjai sorába hívta és önálló csoportba tömörítette, mint a magyar hivatás nemes értelemben vett lovagjait; ez lett az Árpád Szövetség, pontosabban az Árpád Szövetség Hűség és Hivatásrendje, ami a Magyar Társaság szerves része. Ebbe a körbe tartozott többek között Wass Albert, Eszterhás István, Tollas Tibor; és sokan mások, akik manapság nincsenek elismerve, de remélhetőleg egyszer majd el lesznek. Munkásságukat ismertető és a találkozók programját és előadásait tartalmazó Krónikát apám állította össze, ahogy azt 450 oldalas kiadványt is, ami ‘82-ig tartalmazza az Árpád Akadémia tagjainak tevékenységét, összefoglalva azt a három évtizedes munkát, amit az a háború után menekült értelmiségi generáció elvégzett. A ‘80-as évektől az a generáció elkezdett kiöregedni, munkásságuk javán túl életük utolsó műveit készítették. A kiadványnak sajnos nincs folytatása, mert bár a ‘82 utániak között is voltak értékes emberek és alkotások, de már nem azon a szinten, mint korábban. Édesapám 89 éves korában, ‘95-ben hunyt el.
De előtte még hazament Magyarországra, ön is vele tartott. Mit tapasztaltak?
Azok a háború utáni elmenekült öregek, akik a rendszerváltozáskor még éltek, az elveszettség érzését éltek meg: megnyerték a csatát, eltávoztak az oroszok, felszabadult Magyarország, de már nem azt az országot találták, amit ők ismertek. Változott a nyelv, a világnézet. A kommunisták sikeresen kineveltek sok értékeset a magyar népből. Az utóbbi évtizedekben részben visszatért a hit, a hazaszeretet és a család fontossága, tehát a nemzeti értékek, de a 90-es években még a mélypont volt. Mert azok az értékek nem éltek széles körben az iskolákban, a fiatalok lelkében, azokat újra fel kellett fedezni. Sok nehéz kérdés merült fel az öregekben: mi lesz a következő generációval, akik Nyugaton élnek? Hogyan fognak megmaradni, hiszen már nem tudnak, sokan nem is akarnak visszamenni Magyarországra? Mi a jövő, mi az érték, mit tartsanak meg, mit adjanak fel most, ahogy az anyaország a maga lábára áll? Vissza tudják adni nekik azt, amit kimentetek Nyugatra a háború után, de mi a céljuk a jövőre nézve? Amikor apámmal ‘92-ben hazamentünk, találkoztunk az első házasságából származó, akkoriban már idősödő gyerekeivel, azaz a féltestvéreimmel. Ott volt az első és utolsó alkalom, hogy láttam őket. Annyira el voltam foglalva más élet- és karrier célokkal és családi kérdésekkel, hogy nem akartam a kapcsolatot tartani a magyarországi családommal. Visszatekintve hiba volt. De a fiam múlt nyáron felvette velük a kapcsolatot, tehát nem veszítettük el egymást teljesen. Visszatérve apámra, ő úgy érezte, hogy megérte egy egész életen át őrizni és építeni a magyarságot Amerikában. Még látta, hogy Magyarország felszabadult. Megérte, hogy a külföldi magyar cserkészek mutattak utat a magyarországi, akkor újrainduló cserkészetnek. Egy másik történet: ‘77-ben indult egy mozgalom, azzal a céllal, hogy a Szent Koronát tartsák Amerikában és ne adják vissza a kommunista magyar kormánynak. Én voltam a mozgalom egyik vezetője, dr. Papp Gáborral együtt. Akkor még volt a közösségben elég erő komolyan tiltakozni, de már elkezdődött egy változás itt is: új, Amerikában született generáció nőtt fel, akik családot állapítottak és dönteniük kellett: kik is ők, amerikaiak vagy magyarok, amerikai magyarok vagy magyar amerikaiak. Ez egy fontos megkülönböztetés volt, főleg a ‘70-es évek végén, ’80-as évek elején.
Milyen saját emlékei vannak a magyarországi rendszerváltozás körüli évekről?
Megosztanék egy szakmainak induló történetet, melynek magyar közösségi vonatkozási is lettek. ‘88-ban egy számítógépes kiállításon összetalálkoztam egy magyar mérnökcsapattal, akik a magyarországi Műszertechnikától érkeztek Amerikában. Kis számítógépes szerkezeteket akartak piacra juttatni Nyugaton. Megállapodtunk, mert láttam benne fantáziát, hogy velük dolgozzam. Ez még a kommunizmus vége előtt volt és jó ötletnek tűnt. Elmentem az együttműködést megbeszélni az FBI-al és a CIA-val, akik azt mondták: dolgozhatok magyarokkal, mert pár éven belül úgyis vége lesz a kommunizmusnak. Úgy döntöttem, megpróbálom, hiszen amúgyis technikai, és nem politikai vonalon működnénk együtt. ‘89-ben Clevelandben kis, de jól menő közös céget hoztunk létre, ami számítógépes technológiákkal, főleg egy adattároló és -kezelő kártyával foglalkozott, amit ezek a magyar mérnökök segítettek létrehozni. Elterjedt Amerikában, több tízezer példányt adtunk el belőle, s Európában is árultuk. Kapcsolódó történet, hogy még ’88 végén elvittem őket a clevelandi magyar közösségek különböző eseményeire. Amikor elénekeltük a Székely Himnuszt, teljesen elsápadtak: ezt náluk nem szabad; akkor Magyarországon valóban nem lehetett. A szemüket tehát arra is kinyitottam, hogy itt milyen értékmentés zajlik. A határon túli magyarok fogalma is akkor kezdett kialakulni, és megfogalmazódott egy nagyobb cél: a határon túli magyarok is részei a magyar nemzetnek. Ez a fajta gondolkodás a ‘90-es évek elején a nyugati magyarság és a második- és harmadik generációsok számára azt üzente: amit szüleik csináltak, annak volt értelme, nem veszett el. Nem lett vége a történelemnek, amikor a kommunizmus összedőlt, és egy új, nagyobb célt találtunk azzal, hogy felismertük: van értéke a magyar kultúrának és a nyelvnek, vagyis mindennek, ami a magyarságot képviseli, akkor is ha külföldön élünk, mert része vagyunk a határokon átnyúló magyar nemzetnek. Ez a adott erőt a Magyar Társaságnak is, hogy tovább működjön.
Hogyan?
‘95 óta én és mások, mint például dr. Nádas János és felesége, Gabriella folytatjuk, hogy a Somogyi-Nádas féle akarat tovább létezzen. De ami most van, az semmilyen értelemben nem közelíti meg azt, ami egykor volt. Régen tényleg százával érkeztek a résztvevők a világ minden tájáról a Magyar Kongresszusra. Létezünk, de már nem úgy, mint egykor. Az a generáció kiöregedett, és a fiatalabbak új útirányt választottak maguknak és a családjaiknak. A világ megváltozott, ami nagyrészt a számítógépeknek és az internetnek köszönhető. Megváltozott az információ befogadásának módja: könyv helyett rövid cikkeket olvasunk, a figyelmi képességünk beszűkült. Ez egyébként egy érthető folyamat, ami ijesztőnek tűnhet és sok mellékhatással járhat, de én abban bízok, hogy valójában egy újabb korszak nyílik előttünk, ahol a mesterséges intelligencia meg fogja erősíteni a kulturális kapcsolatokat. Például általa fel lehet kelteni nagyobb érdeklődést azon dolgok iránt, amelyeket nehezebb megtanulni és megtartani, mint például a nyelv. Nemrég olvastam egy statisztikát: az ember nyelvtudása 1%-át veszti el havonta, ha nem használja! Azaz néhány év alatt a nem használt nyelven teljesen elfelejt beszélni. A feleségem román, Romániából vándorolt Amerikába ‘92-ben. Több évvel később találkoztunk, ’98-ban egy közös baráton keresztül. Ő soha nem tanult meg magyarul, én soha nem tanultam meg románul, angolul beszélünk egymással, bár ő sokkal többet ért a magyarból, mint én a románból. De a kulturális előnyök összességében pozitívak voltak, miután egymás közösségeiben is részt vettünk. Ferenc mind a két nyelvet beszéli, mert én csak magyarul beszéltem vele, a feleségem pedig csak románul. Ez senkinek sem volt könnyű a családban, de kitartottunk, mert láttuk benne az értéket. Azt hiszem ennek a hármas nyelvi kultúrának köszönhetően került fiunk a Princeton Egyetemre. Ez neki egy olyan értéket adott, amit a jövőben kihasználhat leendő hivatása, a diplomácia terén. Célja, hogy a közép-európai népek együttműködését kutassa és segítse elő. Ezért nem is Amerikában, hanem Európában látja a jövőjét.
Meséljen még szakmai pályájáról és magyar közösségi tevékenységéről.
Számítógépes mérnökként indultam, a clevelandi Case Western Reserve Egyetemre jártam a “70-esek közepéig. Akkor jelentek meg az asztali számítógépek. Nagyon nehéz volt úgy döntenem, hogy nem a politika vagy a történelem szakra megyek. Az lett volna a családi örökségem, sok mindenben segítettem az apámnak. Például közösen írtuk meg a Faith and Faith című könyvet angolul. Végül úgy döntöttem, hogy számítógépes irányba megyek, de ez visszatekintve hiba volt, mert azt hiszem, jobban, sikeresebben tudtam volna az életemet leélni, ha professzorként is inkább történelmi-politikai kérdésekkel foglalkozom. Jó a nyelvtudásom és a kifejezési képességem, szeretek beszélni közönség előtt ezek olyan képességek, amelyek nemcsak a pénzügyi-üzleti, hanem az egyetemi-kutatói világban is hasznosak. De az volt a fantáziám, hogy a számítógépek meg fogják változtatni a világot. Meg is változtatták, de én azt hittem, sokkal korábban, még a ‘80-as években megtörténik a nagy változás. Sokan estek ebbe a hibába, hogy többet vártak a technológiától, mint amire az adott korban és helyzetben az képes. A számítógépes világ fejlődése eleinte nagyon lassú volt, és csak később gyorsult fel.A jövőben még nagyobb változások lesznek. Egész életemben erre vártam, ez motivált engem abban, hogy ezt a szakmát válasszam, és a magyar közösségépítés „mellékvállalkozás” szintjén maradjon, mert abban is sok értéket láttam.
Konkrétan hogyan tartotta fent ez a „mellékvállalkozást”?
A Magyar Társaságban gyerekkorom óta részt veszek; egyetemista korom óta közreműködőként és bizottsági tagként is. Mára én vagyok a legrégibb, vagyis a leghosszabb ideig működő tag, bármelyik generációt is nézzük. A Krónikák szerkesztésében már ‘79 óta részt vettem. Eleinte apám írta a szöveget írógéppel, anyám szedte és korrigálta az anyagot, de nem sokat kellett rajta javítani, apám fantasztikusan írt. Vettem nekik egy szedőgépet, később pedig azzal segítettem, hogy a könyveket szerkesztettem és megjelentettem, később áttértünk a számítógépre és más könyveket is meg tudtunk jelentetni, például összefoglalókat a magyar iskola munkásságáról. Tehát a technológiai és a közösségi munka összepasszolt, és lehetőve tette, hogy tudjuk folytatni és fejlődni. 2010-ben viszont leállítottuk a Krónikák megjelentetését, már nem volt rá igény. A ‘90-es évektől már láttuk, hogy megszűnőben az odafigyelési képesség, amely ilyenfajta anyagok megemésztéséhez és kiértékeléséhez szükséges. Ezért az 50. könyvvel befejeztük a sorozatot. Az egyetlen amerikai magyar csoport, amelyik 2010 után is még fenn tudta tartani az ilyen színvonalú kiadványok megjelentetését, az a Magyar Baráti Közösség Itt-Ott találkozói. Nagyon színvonalas, és olyan témákkal foglalkozik, ami egy viszonylag szűk értelmiségi rétegnek érdekes és értékes, de egészen más szintű működés, mint a miénk volt. Azt tudom mondani, hogy nem tudtunk annyit létrehozni, mint reméltem volna. Az utóbbi években csak évente egy-két új tagot veszünk fel az Árpád Akadémiába, az Árpád Szövetségbe pedig már évek óta senkit. Újra kellene élesztenünk, és több figyelmet szentelnünk rá. A 2000-es években nagyon sok elismerést nyújtottunk át az Árpád Szövetségen keresztül olyanoknak, akik megérdemelték korábbi munkájuk miatt, de nem kapták meg. De az a kicsit későbbi generáció is elapadt és nem volt utánpótlás, így maradtunk az Árpád Akadémia aranyérménél, amit idén Dr. Gyékényesi János Pál kapott. Reméljük, hogy nem csak folytatni tudjuk a keresést és kitüntetést, de fenntartjuk az emlékét azoknak, akik a múltban elismerést kapták. Rá tudunk mutatni arra, hogy volt értelme azoknak a magyaroknak alkotniuk, akik itt kényszerültek élni. Azt reméljük, több olyan nagy személyiség is fel lesz fedezve, mint Wass Albert, és így munkásságuk talán nem vész el, hanem visszajut Magyarországra, az ottani nagyobb közönség is felfedezi, hogy ezek akadémiai szintű alkotások. Nyugdíj előtt állok, remélem hamarosan több időm lesz ilyesmire, és a technológia segítségével haladni is fogok. Már próbálkoztunk a konzulátussal is felvenni a kapcsolatot, hogy az Árpád Akadémiát összekapcsoljuk valamilyen magyarországi állami elismeréssel. Ez megadhatná a tiszteletet a múltban kitüntetetteknek is, bizonyítva, hogy az ő munkájuk jelentett valamit. Tehát azt reméljük, hogy a magyar kormány valamilyen formában bekapcsolódik abba a munkába, amit az Árpád Akadémia évtizedeken keresztül végzett. Eddig még nem volt áttörés e tekintetben, de látok ebben fantáziát és értéket: nemcsak mi magunkban végezzük az értékmentést, hanem közösen, az anyaországnak vissza is adva.
A fiáról szeretett volna még mesélni…
Igen, mégpedig két gondolatotis. Az egyik az, hogy nagyon örülök, hogy úgy döntött, a családi örökséget viszi tovább. De ez is csak az utolsó pillanatban történt. Egyébként a feleségem is mérnök, gépészmérnök, tehát a fiunk mérnöki gondolkodással nőtt fel, érdekelte az űrkutatás és más technológiai kérdések, és a gimnázium utolsó évéig azt gondolta, hogy az egyetemen mérnöki pályát fog választani. De akkoriban böngészett a pincénkben és a polcainkon, és meglátta édesapám írásait, olvasgatni kezdte őket. Közben nagyon belemerült a Regös Csoporton keresztül a népi kultúrába, sőt nemcsak a magyar, hanem a román népi kultúrába is. Felismerte, hogy az értékes munkát, amit a nagyapja végzett, lehet, hogy neki kellene folytatnia. Fiam nem ismerte apámat, mert utóbbi ‘95-ben halt meg, a fiam pedig 2002-ben született. Több jó egyetem közül a Princetont választotta, és ott a történelem és politikai diplomácia szakokat. Mindez apámnak, illetve a Regös Csoportnak köszönhető, amelynek ő is lelkes tagja. Ezzel kapcsolatban még annyit, hogy szomorú tény, hogy azt a mélységű elmerülést a népi kultúrába, amit az itteni regös cserkészet nyújt, nagyon nehéz továbbadni egy nagyobb csoport számára. Ilyen magas színvonalra ma már csak egy kisebb, válogatott csoport képes. Nem minden cserkészből lesz ugyanis regös, csak a tehetségesebbekből, akik elszántan közelítik meg a hagyományőrzést, de ez csak 5-10%-t teszi ki az összes magyar cserkésznek. A többiek nem tudnak vagy nem akarnak komolyan táncolni, énekelni, népi hagyományokat őrizni, vagy inkább amerikai irányba mennek. Ez minden generációval így történik. Az, hogy a clevelandi Regösök ötven éven keresztül fenn tudtak tartani egy ekkora csapatot, és több ezer clevelandi magyar fiatalba belenevelték a magyar népi értékeket, hatalmas eredmény.
És mi a másik gondolata?
Én két generációval később születtem, mint az apám, és a fiam szintén kettővel később, mint én. Kimaradt tehát egy-egy generáció köztünk. Ez ritka, de megvan az előnye: a többiek nem kapták meg mindazt, amit én közvetlenül megkaptam az apámtól, illetve a fiam tőlem: egy régi, szinte ősi gondolkodást. A velem, illetve a fiammal egyidősek már nem kapták meg mindezt, legalábbis nem ilyen közvetlenül. Ezt is számításba kell venni a generációk változásával, és a nemzeti kultúra és identitás megtartásával kapcsolatban. Nehéz, de nem lehetetlen, hogy olyan élményeket nyújtsunk fiataloknak, amit értékelnek. Visszatérve újra a mesterséges intelligenciára: én nagy lehetőséget látok abban, hogy egy fiatal le tud ülni és beszélni tud, tanulni tud a géppel – úgy, mint egy már nem élő (nagy)szülőtől, írótól vagy alkotótól. Ha apám munkáját majd feldolgozom és beletáplálom, akkor azokat vissza lehet kérdezni. Ez már nem fantázia, hanem valódi lehetőség, és a jövőben ez segíthet a kultúránkat megtartani, megmenteni és a külföldön élő nemzeti csoportokat is megerősíteni. Minden azon múlik, jóra fordítjuk-e, de én pozitívan látom a lehetőségeket. Egész életemben ezt figyeltem és vártam, és vannak arra mutató jelek, hogy jó célra lesz használva: az emberiség, az emberi kultúra továbbvitelére. Ha tudjuk motiválni a fiatalokat arra, hogy gépek használatával bővítsék kulturális ismereteiket – nem könyvek elolvasásával, azt úgysem fogják megtenni –; ha jó kérdéseket tudnak felvetni és arra pontos válaszokat kapni a múltról, akkor van remény arra, hogy tovább él a magyar nemzeti kultúra az ország határain kívül is.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a MagyarNemzet.hu portálon.
