Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n
A clevelandi Pigniczky-Szentkirályi házaspárt, Esztit és Endrét sokan ismerik Észak-Amerikában; még olyanok is, akik nem cserkészkednek és nem néptáncolnak. Eszti testvére, Réka számtalan filmet készített az amerikai magyarokról, sokak számára onnan ismerős a Pigniczky név. Beszélgetés családról, nyelvekről, cserkészetről, néptáncról, hitről és arról, hogy hol és kinek van nagyobb szüksége a magyarság és a hit őrzésére.
Testvéred már több filmben is feldolgozta szüleitek Amerikába érkezését (Memory Project, Megmaradni, Hazatérés, Inkubátor, stb.), de leírva még nem láttam a történetüket…
Édesapám, Pigniczky László ’30-ban született, ’56-os szabadságharcosként a következő év januárjában, Jugoszlávián át került egy olaszországi menekülttáborba. Keresztapja, Kószó András lett a szponzora, általa került ki Amerikába, Pennsylvania államba, Lansdale környékére, ahol például a Lengyel család is letelepedett. Édesapám rögtön felkereste az ottani magyarokat, mindenféle rendezvényre elment, így találkozott édesanyámmal, akik más úton kerültek ki. Ők az osztrák határnál laktak; anyai nagypapám kántortanító volt, és rendszerellenes, ezért kidobták állásból, majd egy fémfeldolgozó gyárban dolgoztatták; így nekik sem volt maradásuk. ’56 őszén nagyszüleim, Vörös Irma és Lajos, lányaikkal, azaz anyámmal, Katalinnal, nagynénémmel, Zsókával és unokaöccsükkel, Pityuval átmentek Ausztriába. Felemelő volt oda megérkezniük, mert az ottaniak nagyon felkészültek a menekültek fogadására és ellátására. Onnan hamar Svájcba kerültek, a három gyereket pedig elküldték München mellé, a kastli magyar gimnáziumba, édesanyám ott is érettségizett.
A Vörös család először Ohióba, majd pár év után szintén Pennsylvania államba Lansdale-be költözött. Alapító tagjai voltak a pennsylvaniai Magyar Tanyának, és ott másokkal együtt megalapították a helyi cserkészcsapatokat is. Amikor szüleim találkoztak, elég hamar kiderült, hogy mindketten cserkészvezetők. Anyámék Kastlban lettek cserkészek, apám viszont még a tiltott időszakban, az ún. búvópatakos magyar cserkészetben is részt vett. Szüleim az alapítás után hamarosan csapatparancsnokok lettek, és együtt végezték a munkát. Én májusban születtem, és a nyáron már cserkésztáborban voltam velük; Réka szintén. Gyönyörű toborzási eszközök is voltunk édesanyámék számára, mert gyermekeik mellé gyermekvigyázót is kerestek, akik így a cserkésztáborokban is részt vettek, és amikor látták, hogy milyen jó ott lenni, a következő alkalommal már cserkészekként jöttek táborozni.
Többen meséltek nekem a szüleidről, például dr. Horváth István is, hogy milyen lendületesen építették fel a pennsylvaniai cserkészetet, igazi „emberhalászokként” gyűjtötték a fiatalokat.
Igen, úgy látom, hogy minden városban legalább egy, gyakran több ilyen személy van. Például Garfieldon Keresztes Feri nővére, Magdi, aki szintén nagy hatással volt a fiatalokra, vagy Clevelandon többek között Beodrayék, Mészárosék és Bócsayék is. Ezek az emberek szüleimmel mind nagyon jó barátságba kerültek. Mivel a Magyar Tanya környékén nem laktak tömbben magyarok, szemben például Garfielddel vagy New Brunswick-kal, nagy távolságokból kellett összeszedni a gyerekeket és úgy vinni őket a cserkészetre. De főleg azokat a fiatalokat tudták bevonzani, akik amúgy is a Magyar Tanyához tartoztak. Ott nagy hangsúlyt fektettek a magyar iskolára is, amit egy időben anyám vezetett. Akkoriban volt ott tánccsoport is, ami kimondottan cserkészekből állt, és rengeteg kulturális eseményt is szerveztek; sok író, költő és színész megfordult akkoriban a Magyar Tanyán. Szüleim jó csapat voltak: édesapám volt a gyakorlati, édesanyám volt az elméleti ember. Anyám szervezett, apám kivitelezett, de mindketten karizmatikus vezetők voltak. Szüleim végül tizenegy év házasság után elváltak, de amíg együtt voltak, valóban lendületes cserkészcsapat működött a Magyar Tanyán. Ezt később én is folytattam, amikor parancsnokhelyettes lettem ugyanott.
Szüleidet milyen belső lendület vezethette, miért volt ennyire fontos a cserkészet számukra? Vagy benned, hiszen sokban hasonlítasz a szüleidre…
Ezt a kérdést sohasem tettem föl nekik. Magyarországon meg Kastlban más indíttatás lehetett, mint itt, Amerikában, de nekem világéletemben természetes volt, hogy ők cserkészek és én is az vagyok. Mégsem fordult a fejemben, hogy ők ne lennének azok, vagy miért ne lennénk azok. Ez így volt a mi gyerekeinkkel is. De amúgy minden cserkészben ott van egy belső lendület, csak ki kell alakuljanak a megfelelő körülmények ahhoz, hogy valaki tudjon a cserkészetben, illetve akarjon a magyarságáért dolgozni. Gyakran a helyzet hozza magával azt is, hogy ki fog vezetni. Azt nem tudom pontosan megmondani, mi táplálta szüleimben a lángot, de azt tudom, hogy megmaradni magyarnak a nagy Amerikában létfontosságú volt akkor is, és most is az, az édesanyám számára, aki számos magyar szervezetet támogat jelenleg is, munkájával is. Na és hogyan lehet a leghatékonyabban megtartani a magyarságot? Úgy, hogy a fiatalokat erre neveled. A fiatalokat pedig leginkább az élmény által tudod nevelni, és itt jön be a cserkészet, amely arra törekszik, hogy jellemes embert és hű magyar állampolgárokat neveljen.
A cserkészet Magyarországon csak egy a sok ifjúsági program közül, Amerikában viszont egy a kettőből, ha a néptáncot külön foglalkozásnak tekintem, ezért itt sokkal nagyobb tétje van.
Én azt gondolom, hogy ugyanolyan nagy tétje van Magyarországon is, mint a diaszpórában. Ott a magyarság adott ugyan, de nem biztos, hogy értékelt. Nemegyszer előfordul más magyar cserkészszövetségeknél – a Kárpát-medence azon országaiban, ahol tömbmagyarság van, ott vannak magyar cserkészszövetségek is –, hogy nemzetközi kerettörténeteket alkalmaznak kirándulásokon és táborokban, ahelyett hogy a saját, magyar történeteinket hoznák; és van amikor nem is értik, hogy az miért érték, miért fontos.
Én kifejezetten azt vallom: a langyos vízből ki kell rángatni az embereket, hogy ők valójában magyarnak is érezzék magukat; például ne szégyelljék a Himnuszt hangosan énekelni – ezt tapasztaltam nem egyszer Magyarországon. Ezért van ugyanolyan nagy tétje Magyarországon, mint itt, Amerikában. Itt, a nagy jólétben, szintén a langyos vízből kell kirángatni az embereket, hogy akarjanak valamit tenni, akarjanak a közösségben részt venni és azt fenntartani. De valójában nekünk nem is kell kitalálni semmi újat, mert elődjeink jóformán mindent kitaláltak. A különböző bevándorló és menekülthullámok az első világháború előtt, a második világháború után és az ’56-osok is mind-mind kitaposták az utat. Pontosabban az ’56-osok sem igazán kezdeményeztek már, ők is „csak” újratöltötték a leamortizált populációt a magyar templomokban meg a magyar szervezetekben. Amúgy őket nem mindenhol várták örömmel az itteni magyarok annak idején, de valahogyan azért sikerült rájönniük, hogy fontos az utánpótlás a magyar nyelv miatt. Tehát, nekünk „csak” fenn kell tartani azt, amit mások már felépítettek.
Magyarországon a magyarság őrzése hosszú távon kérdés, itt viszont rövid távú, sőt létkérdés.
Mi a rövid és mi a hosszú táv? A rövidtáv egy emberöltő. Tehát, ha nem kapom el a 8-14 évest, akkor azt a gyermeket elfelejthetem a cserkészet és magyarság szempontjából. Utána már szinte lehetetlen meggyőzni őt arról, hogy miért fontos mind a kettő az ő számára. Esetleg, majd ha ő szülő lesz, és látja a cserkészet értelmét, mert embert szeretne faragni a gyerekéből, akkor lehet, hogy meg fogja próbálni. De ez Magyarországon is rövid távú kérdés. Nézzük meg, milyen hamar számolódnak fel a falvak, a közösségek. A gyerekre kell alapozni, őt lehet megfogni, és ha neki tetszik, akkor ő addig-addig nyaggatja majd a szülőt, míg talán az is felfigyel.
Visszatérve a családotokra, a szüleid válása után hogyan zajlott az életetek?
Réka húgommal New Brunswickra kerültünk édesanyánkkal; édesapánk pedig maradt a Magyar Tanya közelében, ahol minden második hétvégénket töltöttük, tehát ahol mi is felnőttünk. Néha annyi gyerek volt ott és mindenféle korosztályban, hogy a szülők felváltva voltak kint, vagy kint sem voltak, mert dolgoztak, csak egy-egy szülő nézett ránk időnként. Mi tulajdonképpen azt csináltunk ott, amit akartunk. Van ott egy medence is, élveztük a nagy szabadságot.
Azért költözünk New Brunswickra, mert mérnök édesanyámat felvették a közeli Princetonban az RCA vállalathoz. A karrierje mellett fontos volt neki az is, hogy a közelben legyen minél több olyan magyar szervezet, ahova tartozhatunk: magyar iskola, cserkészet, néptánc, Kodály Kórus, hittan; bármilyen foglalkozás, ami magyar nyelven történik. Mi ott úgy elvoltunk Rékával, mint hal a vízben, a cserkészetet és a néptáncot is nagyon élveztük. Akkor még működött a Magyar Öregdiák Szövetség által szervezett szombati magyar iskola, ami négy órás volt és kemény. Nagy Károly volt a tanárunk, róla is nagyon sokat tudnék beszélni, de most csak annyit, hogy általa tanultam meg igazán magyarul írni-olvasni. Nem beszélni, hanem írni-olvasni. Ugyanis azt tudni kell, hogy jól megtanulni magyarul beszélni Amerikában csak úgy működik, ha Magyarországról vagy elcsatolt területről érkező magyar fiatalok vagy családok érkeznek – ahogy tavaly ti is –, és mellettük kénytelen az ember gyakorolni a magyar nyelvet. Én is úgy tanultam meg jól magyarul beszélni, hogy mindig beleágyazódtam egy frissen érkezett csoportba.
Amikor édesanyám újra férjhez ment Dr. Tóbiás Károlyhoz, aki elektrokémiai mérnökprofesszor volt a University of California Berkeley-en, San Franciscóba költöztünk. Anyám elkezdte a mesteri diplomáját mérnöki szakon, mi pedig ott is beléptünk a cserkészetbe. Abban az időszakban 15 cserkészfiú mellett csak öten voltunk lányok a mi korosztályunkban; azóta is komoly barátság köt minket össze. Három évet éltem ott, majd visszaköltöztem édesapámhoz Lansdale-be, három év után átmentem a nagynénémhez Los Angelesbe, végül ismét San Franciscóban kerültem, és onnan jöttem Clevelandbe, miután összeházasodtunk Endrével.
Hogyan ismerted meg a férjedet?
Endrét már kilencéves korom óta ismerem. Az éves vezetőképző (VK)-táborokban az ilyen vezetők gyerekei számára, mint amilyen Rékával mi voltunk, alakították ki az ún. minta altáborokat, hogy egyrészt a vezetők gyerekei is lehessenek valahol, illetve hogy az őrsvezetők meg a segédtisztek ne egymáson gyakoroljanak, hanem élő (kisebb) gyerekeken, azaz „mintán”. Endrével tehát mi ott az ún. minta altáborban ismerkedtünk meg. Endre kicsit fiatalabb nálam, így ő később mindig a húgommal volt egy altáborban. Akkoriban ugyanis annyian voltunk, hogy minden év külön őrs volt, külön korosztálynak lehetett számítani; ma már három-négy-öt éves korsávokban kupacoljuk a gyerekeket cserkészetben. Így mi később soha nem voltunk együtt Endrével, semelyik táborban sem, kivéve az elsőt, de mindig tudtunk egymásról. ’93-ban, a vezetőképző-táborban véletlenül a Nagyréten összetalálkoztunk. Röviden elmondtam neki, hogy Kaliforniában élek, és elhívtam őt oda, de tisztában voltam azzal, hogy soha nem fog eljönni. Miért is menne Clevelandből valaki Kaliforniába? Ezen nagyot nevettünk, mindketten tudtuk, hogy ez csak egy kedveskedés. ’94 áprilisban Endre mégis felhívott azzal, hogy itt van Kaliforniában és mutassam meg neki San Franciscót. Volt egy közös ismerősünk, szintén San Franciscó-i cserkészvezető, először őt hívta fel, hogy mutassa meg neki a várost, de Rácz Jenci nem ért rá, és hozzám irányította Endrét. Egy napot töltöttük együtt, és a következő év augusztusában összeházasodtunk, novemberben átköltöztem Clevelandbe, azóta itt élünk. ’96-ban megérkezett Keve, a ’97-ben Bendegúz, 2000-ben Vajk és újabb három év múlva Enese.
Téged a szüleid egy hónaposan vittek cserkésztáborba, te is ugyanezt tetted?
Igen. Keve is májusban született, és augusztusban már a VK-táborban volt. Azt hiszem, összesen csak egy-két évet hagytak ki a gyerekeink. Mindezt úgy oldottuk meg, hogy Endre is jött a táborokba, de ő eleinte a családi altáborban volt, saját és mások gyerekeivel, meg más szülőkkel. De amint a mieink bekerültek a kiscserkészek kisminta altáborába, akkortól cserkészvezetőként tudtunk mindketten részt venni a táborokban. Merthogy Endre is végigcsinálta a cserkészetet, és ma is aktív, csak addig, amíg kicsik voltak a gyerekeink, ő egy kicsit hátralépett. A nyarainkat pedig úgy oldottuk meg, hogy hívtunk segítséget. Vajk születésekor egy évig itt lakott nálunk egy kazári palóc asszony, Bodor Pálné Bozsik Lídia (Lidi), aki azóta családi jóbarátunk lett.
Honnan jött az életedbe ez a kazári szál, ami azóta is elkísér?
Nagymamám, Vörös Irma (Ibi) kisterenyei születésű, és ő mesélte nekem 10 éves koromban, hogy amikor ő 10 éves volt, segített egy kazári menyasszonyt felöltöztetni. Annyira el voltam bűvölve ettől a történettől, hogy elhatároztam, hogy én is kazári menyasszony leszek. És találtam egy olyan férjet, aki hajlandó volt ebbe belemenni, vagyis abba, hogy ne csak beszéljünk a hagyományainkról, hanem éljük is át őket. Rendhagyó palóc lakodalmat csaptunk a Magyar Tanyán, ahova kérésünkre a vendégek többsége népviseletben érkezett.
Lidi pedig úgy jött az életünkbe, hogy általa szereztük be a kazári menyasszony és vőlegény viseletet, és ezáltal közeli kapcsolatba kerültünk. Először a mostohatestvéremhez jött San Diegóba dadáskodni, utána hozzánk. Ő segített nekem az első háromhetes clevelandi regös körutat megszervezni, amelynek első megállója mindig Kazár. Már korábban kitaláltuk, de ő segített megvalósítani. ’98-ban voltunk először Kazáron a gyerekeinkkel. A clevelandi regös cserkészekkel 2001-ben volt az első körút, utána ’11, ’16, és most idén. A tervünk az volt, hogy öt évente menjünk, de 2006-ban képtelen voltam a négy gyerek mellett ezt megszervezni.
Lidinek akkor közvetetten köze van a mai hivatalos ún. K-medes programhoz is, igaz?
Igen. Lidi ittléte után, minden nyáron érkeztek hozzánk gyerekvigyázók az elcsatolt magyar területerekről. Azért onnan, hogy a mi gyerekeink is ugyanúgy megtanuljanak magyarul, mint mi. Ezért is tudtunk annyit cserkészkedni, mert mindig volt még két kéz nyáron, aki besegített. Eleinte csak egy embert hívtunk, majd kettőt, aztán négyet; sőt volt, amikor heten is voltak, és a mi gyerekeink megszokták, hogy minden nyáron tele volt a ház cserkészvezetőkkel; ők így nőttek fel, hogy minden nyáron megismertek egy újabb csoport magyar cserkészt. A felvidéki származású, Clevelandben élő Csajka Tamás a kassai cserkészeket ismerve mindig javasolt nekünk valakit, elsősorban őket hívtuk. Mindaddig, míg az Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség nem reklamált, hogy ebbe a programban miért csak a Felvidék keleti részéről invitálunk cserkészeket, miért nem Pozsonyból például? Ez a mi privát projektünk volt, nem cserkész projekt, de ők azt hitték, hogy ezt is cserkész vonalon szervezzük. Reklamálásuk mégsem volt hiába, mert ebből nőtte ki magát a mai, egy nyárra szóló Kárpát-medencei cserkészösztöndíj, az ún. K-medes program, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) keretében. Eddig összesen 44-en voltak itt hivatalosan. Eleinte csak az elcsatolt területek szövetségeiből hívtunk meg cserkészeket, később Magyarországról is, legalább 18, de inkább 21 éves segédtiszteket. Nem akárkit, csak olyan személyt, akiben a szövetség azt látja, hogy esetleg komolyabb feladatot is lehet majd rábízni, tehát látnak jövőt benne. Ehhez ajánlás kell a küldő szövetségtől. Idén a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség nem küldött résztvevőt, mert nemzeti nagytáboruk volt, és minden vezetőre szükségük volt. Kárpátalja egyértelmű, hogy miért nem küldött. Bár azt szoktuk mondani, hogy a pénz ne legyen akadály, de ők annyira szétzilálódtak a háború miatt, hogy nem tudtak ezzel foglalkozni, és a vízummal is problémák vannak, de minden megtesznek, hogy otthon cserkészkedjenek amennyit lehet. Erdélyből is szoktak jönni. A vajdaságiknál az egyik vezető, Farkas Zsuzsi szívén viseli a programot, mert ő és részt vett rajta; így onnan szinte mindig jön valaki, idén is. Magyarországon még újnak számít ez a lehetőség; eleinte kihagytuk őket, mert azt gondoltuk, nekik nincs szükségük ilyen programra, de kiderült, hogy nekik is szükségük van arra, hogy a diaszpórában élőket megismerjék és hogy lássák, mennyit ér a magyarságuk.
Az idei K-medesekkel is fogok beszélgetni; most csak annyit árulj el, miről szól ez a program?
Négy-öt cserkészeseményen vesznek részt kb. három hónap alatt: először egy New Jersey csapattáboron, ami általában a New Brunswick-iak csapattábora, idén volt először New York körzeti táborrá emelve. Utána a központi Magyar Iskolatáborban, majd a fillmore-i VK-táborban dolgoznak. Ott képeztetik magukat vagy kiképzőként segítenek valamelyik altáborban. Utána a New York-i kiscserkész körzeti tanyázáson segítenek, és végül eljönnek ide, Clevelandbe az éves, többezer résztvevős Cserkésznapra. A KMCSSZ állja a költségeket, azaz a repülőjegyet, az itteni programokat és a tábordíjakat. Eleinte Endrével fizettük az egészet, utána kerestem adakozókat, illetve azok a családok, akik elszállásolják és etetik őket, általában bevállalják annak költségeit.
A KMCSSZ-ben vezetőképző vezetőtiszt vagy. Ez mit jelent és hogyan jutottál erre a szintre?
2011-ben lettem vezetőképző vezetőtiszt, de már azelőtt is a KMCSSZ-ben önkénteskedtem. Előtte a clevelandi cserkészcsapatnál voltam csapatparancsnok hat évig, azelőtt regösvezető ugyanitt hat évig, San Franciscóban csapatparancsnok, Los Angelesben rajvezető két csapatnál, Philadelphiában parancsnokhelyettes. VK vezetőtisztként a VK-táborok szervezéséért, illetve a képzési folyamatokért vagyok felelős. Jelenleg négy kontinensen tartunk vezetőképzést: Dél-Amerikában, Ausztráliában, Észak-Amerikában és Európában. Európában kétévente tartunk VK-tábort, illetve történnek különleges esetek, amikor tisztképző-tábort tartunk például Kazáron (például tavaly ősszel), de ez tényleg kivételes. A déli féltekén csak akkor, amikor van elég jelölt.
Életed másik nagyon fontos része a néptánc. Az Észak-Amerikában közismert clevelandi Regős Csoport tagjai cserkészek, minden nagyobb néptáncos rendezvényen láthatjuk őket fellépni. Miközben nekem többen mondták: vagy cserkészet vagy néptánc, a kettőt együtt nem lehet…
A Magyar Tanyán nem regös csoportnak hívták őket, mi a cserkészcsapatban táncoltunk. Szüleim műkedvelők voltak, tehát azon a szinten, amilyenen akkoriban külföldön művelték a tánctudást, ők is azon vitték. Mindenesetre én már hétéves koromban, amikor először Magyarországon jártam, felfigyeltem a nénikre, akik énekeltek, és tőlük tanultam az énekeket. Kilencéves koromban, amikor megint Magyarországon voltunk, magyar népi hangfelvételeket kaptam, meghallgattam és lejegyzeteltem magamnak, a szavak felét sem ismerve, de mind megtanultam. Viszont a legfontosabb az volt, hogy szüleink mindig énekeltek nekünk; apám, anyám is és nagymamám is. Az énekes örökség tehát tőlük jön. A tánc pedig onnan, hogy cserkészként mindvégig táncoltam; ez is ugyanolyan természetes volt, mint maga a cserkészet. 13 éves koromban kijelentettem anyámnak, a nagy mérnöknek, hogy néprajzkutató szeretnék lenni, mire ő azt mondta, szó se lehet róla. De akárhol is éltem, mindenhol cserkészkedtem és a néptáncra is mindig ráhangolódtam, mert akkoriban mindenhol volt tánccsoport.
A regös cserkészet a szívem csücske és úgy gondolom, hogy a cserkészet és a néptánc között nem kell választani, sőt, a kettő erősíti egymást. Magyar Kálmán például azért mondhatta neked, hogy választani kell, mert ő a gyerekeit a profi népzenei vonalra állította rá, és az tényleg kevésbé egyeztethető a cserkészettel. Azt a szintet, amit Kálmán gyerekei, Öcsi és Ildi elértek, csak úgy lehet, ha valaki állandóan gyakorol. Ők New Yorkba jártak zeneiskolába. Nekünk is voltak olyan cserkészeink, akik a Clevelandi Ifjúsági Szimfonikusokhoz kerültek, és nem tudtak már hozzánk járni. De a néptánc más; azt minden cserkésznek tanulni kellene. Hiszen általa a mozgásfejlesztést is gyakorolják, a magyar hagyományokat is jobban megismerik, és sokkal jobban élvezik, mint amikor szárazon hallanak például kerámiáról, fazekasságról, ácsmunkáról.
Mi az idén 50 éves Regös Csoport története és jelene?
A Regös Csoport Clevelandben ’73-ban indult, egy-két évvel a New Brunswick-i után; akkoriban a két csapat szorosan együttműködött: megosztották a tudást és sok mindent együtt terveztek. Nálunk Keresztes Magdi, azaz Temesváryné, meg az ő férje, András indították el, engedélyt kérve a csapatoktól, mert addig egy amolyan gyöngyösbokréta-mozgalom volt itt, ami a Cserkésznapra készült egész évben, és amikor annak vége volt, a próbáiknak is vége lett. Idővel rájöttek, hogy értelmetlen ennyit készülni egyetlen eseményre, és különben is a tizenéveseket a középiskolában elkapja a sport vagy a zene, tehát mégiscsak jobb, ha a cserkészetben adnak nekik szociális teret is, hogy megismerkedjenek, együtt legyenek.
De magát a regös cserkészetet nem a diaszpórában találták ki. Már az 1900-as évek derekán voltak regös őrsök, akik elmentek a falvakba kutatni. Teleki Pál hagyatéka erről szól: két pilléren alapszik a magyar cserkészet: a bibliára és a magyar kultúrára. Tehát a magyar cserkészetben az egyiket nem lehet elválasztani a másiktól. Itt, Clevelandben, heti szinten, kedd esténként mindig van foglalkozás, ezen kívül húsvétkor locsolunk, májusban májusfát állítunk, karácsonykor betlehemezünk és kántálunk. A regösök nemcsak táncolnak: amikor nem műsorra készülünk, akkor kézművességgel, népmesével, balladával, népzenével, vagyis a teljes magyar népi hagyománnyal foglalkozunk. És mi is, ahogy a régi regösök, megyünk falvakba kutatni, a kazári utazásaink éppen erről szólnak. Egyébként meg jelen vagyunk minden néptáncfesztiválon, a Pontozón és a New Brunswick-i Magyar Napon is. Most épp zajlik a Cserkésznap, és én büszke vagyok rájuk, mert egy olyan táncot mutattak be, amit a körúton, Kazáron tanultak meg. Ezután pedig készülünk az 50. évfordulónkra, a november 18-i műsorra, az Aranylakodalomra.
Mekkora a tánccsoport és honnan vannak a gyönyörű ruháitok?
Egyetlen néptánccsoportunk van, a Regös Csoport, ennek a létszáma hullámzó, most 24 gyermekünk van, 14-18 évesek, két vezetővel. Nekünk nincs saját zenekarunk, nincs több gyerekcsoportunk, de a fiatalabb cserkészek is tanulnak annyit, hogy két foglalkozás alatt fel tudtuk készíteni őket egy fellépésre a Cserkésznapra. De várjuk Szabó Jánost KCSP-st, azaz Kőrösi Csoma ösztöndíjast – a KCSP-sek általában fiatal egyetemisták, ő viszont nyugdíjas, tapasztalt néptáncos –, aki mindenkivel fog tudni foglalkozni. Vele már 25 éve együtt dolgozunk a Regös Csoporton. Vele szeretném megújítani a városban működő felnőtt tánccsoportot is.
Viseleteink nagy részét a regösök, szüleikkel és nagyszüleikkel tervezték, hímezték és varrták. Később az olyan darabokat, amelyeket nem tudtunk előállítani, megvásároltuk. Vannak kedves adakozóink is, akik viseleteket adományoztak nekünk. A viselettárunkban most 30 különböző viselet van, amelyekből 6-20 készlet van: palóc, matyó, szatmári, székely, kalotaszegi, szilágysági, Küküllő-menti, mezőségi, csángó, délalföldi, sárközi, kalocsai, tápéi, somogyi, kapuvári.
Visszatérve a családhoz: mivel foglalkoztok, amikor nem cserkészkedtek?
Amíg a gyerekek kicsit voltak, hetente egyszer elmentem a felnőttek világába. Először egy olyan programban dolgoztam, ahol segítettünk olyan lányoknak, akik még nem fejezték be a gimnáziumot, de már kisbabájuk született: mi foglalkoztunk a gyerekekkel, míg az anyák órára jártak, hogy be tudják fejezni az iskolát. Két évig adminisztrátor voltam ebben az amerikai állami programban, amíg le nem járt. Utána elkezdtem Kovács Gyuri Smartronix cégénél dolgoztam marketingesként, utána Mezősi Lajos pékségében voltam pékinas, és közben menedzseltem a pénzügyeit is. Jártam árusítani a különböző fesztiválokra, szerveztem a standot, sűrű időszak volt. Közben elkezdtem dolgozni az iskolai titkárságon, majd abban az iskolában, ahol a férjem angol-némettanár, hat-hét éve az igazgató adminisztratív asszisztense vagyok.
A gyerekeink nemcsak hétvégi magyar, hanem hétvégi német iskolába is jártak a szokásos hétköznapi amerikai iskolán kívül. Érdemes megjegyezni, hogy a német állam fizeti a tanárokat, hogy németet tanítsanak esténként az ittenieknek. Endre németül beszélt a gyerekekkel, akik hosszú ideig németül is válaszoltak neki. Szerencsére én is értettem annyira németül, hogy bele tudtam szólni, ha kellett. De a családi nyelv nálunk is a magyar volt. Tehát hétfőn volt magyar iskola, kedden hittan, ha jól emlékszem, majd 14 éves kortól a regös foglalkozások, szerdán német iskola, csütörtökön valamilyen sport, pénteken cserkészet, hétvégéken kirándulások…
Miért beszélt Endre németül Amerikában a magyar gyerekeivel? Családi elvárás volt?
Dehogy. A II. világháború után érkező ún. DP-sek és sok ’56-os általában beszéltek németül is, tehát ők jellemzően harmadik nyelvként tanultak meg angolul. Ezért az ő gyerekeik az iskolában mind németül tanultak, és nem spanyolul, ami érthető lett volna ebben az országban. Én is németül tanultam a high schoolban. De a német nem az otthoni magyar nyelv kárára ment, iskolai választható nyelv volt. De konkrétan nálunk másról is van szó. Endre az egyetemen is folytatta a német tanulást, egyszerűen ráragadt. Ő angoltanár akart lenni, de annyira jól ment neki a német, hogy azt a diplomát is megszerezte. Eddig mind a két állását a német tanítással nyerte meg, és csak utána kérték fel angolt is tanítani.
Mi ezt a nyelvtudást akartuk továbbadni a gyerekeinek, mert azt valljuk, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Az én anyám meg az Endre szülei nem igazán örültek ennek; attól tartottak, hogy a magyar rovására megy majd, mert szerintük amúgy is nehéz megtanulni magyarul Amerikában. De mi meg tudtuk azt, hogy egy gyerek annyi nyelvet fog megtanulni, ahányba a szülő beállítja őt. Ha nem is tanulnak meg jól németül, legalább annyira igen, hogy ha elmennek Németországba és belejönnek, már csak a szókincs lesz a probléma. És nem megy a magyar nyelv kárára, ha ezt okosan csinálják. Ugyanakkor elismerem, a német nyelvre semmi szükség nincs Amerikában. Minden német beszél angolul, nem is akárhogyan. Tehát nekik nem ezért kellett megtanulni németül, hogy Amerikába azt értékesíteni tudják.
Úgy tudom, hívő katolikus vagy. A vallás és annak gyakorlása mennyire fontos neked?
Igen, én katolikus vagyok. Édesapám katolikus volt, édesanyám viszont evangélikus. Amikor szüleim elváltak, édesanyám evangélikus létére katolikus templomba járt velünk, mert amikor összeházasodtak arra tett fogadalmat, hogy katolikusnak nevel bennünket. Ezt tisztelem benne. Én szeretek katolikus misékre járni, mert azt ismerem és az ismert nyugtató. A szentbeszédek elgondolkodtatnak és a misén töltött időt várom, hogy átgondolhassam a héten történteket és kiértékelhessem azt, mit végeztem jól, mit hibáztam, mit kéne javítani és miért lehetek hálás. Amolyan felfrissülést jelent. Különösen akkor szeretem, amikor a szentbeszéd jól van felépítve és elmondva, meg amikor a kántor és kórus szépen orgonálnak és énekelnek. Sajnos, ez gyakran nem jön össze, de ennek ellenére segít nekem a vasárnapi mise. A mise a lelki életemnek csak egy része, de egy jelentős része.
De ez nem mindig volt így. Nem mondom, hogy tagadó voltam valaha is, de volt olyan időszak, amikor különösen nehéz volt templomba járni, imádkozni. Cinikus voltam. Például amikor olyan barátaim voltak, vagy olyan helyen laktam, ahol nem volt a többségnek nem volt szokása templomba járni vagy akár hívőnek lenni. Sőt, volt olyan is, hogy haragudtam Istenre, amikor olyan dolog történt életemben, aminek értelmét vagy miértjét nem láttam. Úgy gondolom, szinte mindenkinél van egy folyamat, ami a lelkiséget illeti, mindenki valahol kereső. A cserkészetben is mindenféle ember van, akik mindenféle családi és társadalmi háttérből származnak, és ott kell találkozni velük, ahol ők éppen vannak. Én az istenhiten keresztül szeretnék eljutni a legjobb énemhez, ami egyben a cserkész-énem, de tudom, nem mindenki járja ezt az utat. Sok út van. A cserkészetben kötelességünk elmondani, hogy van egy ilyen út.
A Cserkészház a Szent Imre templom udvarán van, mégis kevés cserkész jár oda. Miért?
A cserkészeink járnak templomba, csak általában nem a magyar templomokba. Ez azért is van, mert például többen vannak, akik egyházi iskolába járnak és azoktól elvárják, hogy ők oda járjanak templomba, ahova iskolába járnak. Több magyar templomnál nincs is hittan óra, ezért a helyi amerikai templomba járnak hittanra. Mindemellett, többen a cserkészek közül nem csak az amerikai egyháznál voltak elsőáldozók és bérmálkozók, hanem a magyar egyházuknál is. Ezen kívül, a családok hetente többször beautóznak a városba mindenhonnan, hogy hétfőn a Magyar Iskolába, kedden a Regös Csoportba, pénteken a cserkészetre hozzák a gyermekeiket, ezért hétvégén inkább a közeli templomhoz mennek el.
A magyar cserkészet különben ökumenikus, ezért nem csak katolikusokból állnak a clevelandi csapatok sem. Például a mai Cserkésznapon nemcsak mise volt, hanem istentisztelet is. és azon is részt vettek a cserkészek. Becslésem szerint, a jelenlegi aktív cserkészcsaládoknak az egyharmada-fele protestáns. A nagy ünnepeken nagyobb számokban támogatjuk a helyi magyar egyházakat, de főleg a székhelyünket, Szent Imrét. Amikor odamegyünk, a regösök viseletbe is szoktak öltözni, hogy ünnepélyesebbé tegyük az alkalmat. Amúgy Clevelandben nyolc keresztény magyar templom van, amely mind fontos a számunkra, illetve a magyarság számára. Ezen kívül nagy bánatunkra, nem minden pap vagy lelkész szeret és tud a gyerekekkel vagy fiatalokkal foglalkozni, azok nyelvén beszélni.
Táborokban, kirándulásokon is igyekszünk biztosítani a magyar nyelvű misét és istentiszteletet. Sajnos van, amikor angol nyelven kell hallgatnunk azokat, mert csak amerikai lelkipásztort találunk, de van amikor egyáltalán nem találunk senkit, aki el tudna jönni misét vagy istentiszteletet mondani. Ez nagy fejfájás tud lenni a szervezőknek, helyi és szövetségi szinten is. Sőt, ez olyan szinten okozott nehézséget az elmúlt években, hogy a szövetség összeállított egy áhítatos kézikönyvet is, hogy minden vezető le tudjon vezetni egy vasárnapi lelkiségi programot, ha nem tud biztosítani papot vagy lelkészt. Különben a cserkészvezetők tisztába vannak azzal, hogy minden szinten elsősorban a jellemneveléssel kell foglalkozni, és állnak a feladat elébe. Én személyesen igyekszem mindenkivel azon a szinten foglalkozni, amelyen épp vannak és segíteni nekik fejlődni úgy a lelkivilágukban, mint a magyarságtudatukban, illetve cserkésztudásban.
Antal-Ferencz Ildikó
először megjelent a 777blog.hu-n
