Nemzeti ünnepünk hétvégéjén a Vándorszínészek című filmet vetítettük a Bocskai Filmklubban, amely a forradalom és szabadságharc időszakában játszódik. Pontosabban előtte, az 1840-es évek elején, hiszen a maroknyi trupp a pesti kőszínházba igyekszik, azonban mindenféle kalandok nehezítik az útjukat. „Együtt tolják” az Ekhós szekeret jóban és rosszban, s a romantikus történet az összetartozásról és a közös alkotás erejéről szól.

Sándor Pál egy évvel ezelőtt a mozikban bemutatott filmje könnyed szórakozást ígér, amelyen nincs értelme számon kérni a történelmi hűséget. A szépen fényképezett családi mozi ugyanis az első pillanattól kezdve vállaltan fikció, amihez az időutazás mint illúzió megteremtése adja a keretet. Típusfigurákat látunk, elnagyolt karaktereket, sablonos fordulatokat, amelyek az előzetes iskolai-, olvasmány- illetve filmes élményeinket hozzák mozgásba. A zsörtölődő direktor, a konfliktusok origójában álló primadonna, a vezető színészpár, a hősszerelmes ifjú, a bájos lány, a szökött katona, a feltaláló, a féltékeny ármány és a számító befektető mintha mind ismerősek lennének valahonnan. Ezért is különösen érdekes a találkozásuk és a közös történetben való működésük.

Jelenet a filmből

A csoportdinamikai viszonyok állnak tehát a figyelem középpontjában, és a cselekményvezetésben fellépő hiátusok, logikai ugrások is az „itt és most”-ra való reflexiót erősítik. Nem ismerjük meg pl. a szereplők előtörténetét vagy személyiségét, mindenki már valamilyen, amikor bekapcsolódik a történetbe. A viszonyaik változása az érdekes, ahogyan az események hatására erősödnek vagy lazulnak a kötődések, illetve ahogyan a pozíció- és szerepcserék alakítják a csoport működését. A híres színészek jól hozzák az ismert karaktereiket: vagy a szokásos szerepben brillíroznak, mint pl. Gáspár Sándor „őrült” (cirkusz)igazgatóként, vagy a megszokotthoz képest mutatnak új színt, mint pl. Rudolf Péter a bohókásan öntudatos vezető színész szerepében. (Az alábbi werkfilmben a színészek arról is beszélnek, hogy egy jól eltalált paróka vagy kellék hogyan képes megteremteni a karaktereket.) A fiatalok pedig a reveláció erejével hatnak: a társulatvezetést átvevő „primadonna” szerepében Martinovics Dorina éppen a természetességével ragyog át a vásznon, ifj. Vidnyánszky Attila pedig most is meggyőző erővel válik „kellékesből” a legfontosabb szereplővé.

Az elrajzolt figurákkal a 19. századi romantika jellemző helyszínein találkozunk: párbaj a réten, verekedés a sötét kocsmában, akasztás(próba) magányosan álló fával, rizsporos grófi kastély marionett bábokkal, baljós rókavadászat, éjszakai őrjárat, napsütötte erdők és frissítő patakok, fehér havazás fekete lovaskocsival. Ezekben a “díszletekben” vándorolnak a színészek álmaik célja, a vágyott Pest felé. A kőszínházba tartanak (el is mondják jó sokszor), ami az egyetlen fogódzónk a cselekményidő meghatározására, ugyanakkor kiszólásként is működik.

Pesten 1837-ben nyílt meg Pesti Magyar Színház néven az első, magyar nyelven játszó, épített kőszínház, amelyet 1840-től Nemzeti Színháznak hívtak. (A történetét ld. IDE kattintva.) Szerződéses viszonyt, társulati létezést, biztos munkát jelentett a tagoknak, szemben a vándorszínészek nehéz sorsával, amelyet Petőfi költészetéből, és főként életrajzából ismerünk. A kőszínház a mai színházi struktúrában is erre vonatkozik: államilag fenntartott és finanszírozott helyet jelent, szemben a független társulati létezéssel, amely bizonytalan, ám a művészi kifejezésben szabadabb működésmódot tesz lehetővé.

Fotók: Szlovák Judit

Akárhogy is, aki egyszer átélte a színház, a közösségi alkotás varázsát, azt többé nem ereszti el. S hogy miben rejlik ez a „mennyei” erő? A film beavatás jelenetéből az derül ki, hogy a színház mindenre megtanít: ölelni, elutasítani, fohászkodni, szomorkodni, szeretni, gyűlölni, sírni, nevetni. És miközben minden „csak színház”, rájövünk, hogy ez már az életünk. Belesünk a kulisszák mögé, a „ki a legnagyobb (magyar) színész” ego-harcaiba, hogy hogyan zajlik egy próba, mit jelent a „mindenki egyért, egy mindenkiért” elve és hogyan teremt a művészet a valóságra reflektáló illúziót, amitől minden letisztul. Sándor Pál filmje példázat az életről. Hiszen minden „csak játék”, nincs miért szorongjunk. Ahogy a vége-főcímben a Márti dala ki is mondja, kezdjünk el élni, merjünk játszani, nincsen semmi baj. S hogy mi köze ennek az egésznek Petőfihez? Aki kíváncsi, nézze meg a filmet.

A szerző rádiónk Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa.

A Bocskai Rádió Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa 2018/19-ben. Rádiós és újságírói tapasztalataival 9 hónapig segítette munkánkat. Színvonalas eseménybeszámolóival, interjúival, esszéivel gazdagította írott és rádiós anyagainkat. Részt vett a Cserkész Rádió és TV szerkesztésében, a Duna TV számára készített riportok készítésében, valamint Diaszpóra hírek és Clevelandi emlékek témában saját rovatokat indított. Ötletéből született meg az 56-os karácsonyi emlékek háromrészes filmes riport. Színházi és dramaturgi tapasztalataival hozzájárult a nemzeti ünnepek méltó clevelandi megünnepléséhez az október 23-i és március 15-i műsorok összeállításával. A Bocskai Filmklub első évadának szakmai szervezője volt.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.