Álláspont. Nekünk, magyaroknak igazán van mire, kikre, van miért emlékeznünk

1956-1

Minden év október 23-án szomorúan konstatáljuk, hogy egyre kevesebben vannak köztünk, akik még elmondhatják Faludy Györggyel: „ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem…” Jövőre ugyanis már a hatvanadik évfordulója lesz az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak. A méltó megemlékezés érdekében nemrég emlékévet hirdetett és emlékbizottságot hozott létre a kormány, s az emlékév keretében minden településnek lehetősége lesz arra, hogy felmutassa saját hőseit, megőrizve, ápolva emléküket; akár többtucatnyi, antikommunista ellenállóknak emléket állító „büszkeségpont” is létesülhet jövő ilyenkorra.

Miért fontos ez? Mert ahogy egyre távolabb kerülünk ’56 októberétől, egyre halványul az emlékezet; arra is egyre kevesebben emlékezünk, hogy Nagy Gáspár költő már Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének huszonötödik évfordulóján figyelmeztetett katartikus versében az emlékezés és emlékeztetés parancsára: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”

Nekünk, magyaroknak igazán van mire, kikre, van miért emlékeznünk, és emlékeztetnünk, hiszen nemzeti történelmünk utóbbi századaiban több olyan „csillagóránk” is volt, amely, akár a csillagok, sugárzó fénnyel és maradandóan ragyogta be a mulandóság éjszakáját, többnemzedéknyi időre visszavonhatatlanul meghatározta népünk, régiónk, sőt az egész emberiség sorsának menetét. Ahogy Faludy írta idézett 1956, te csillag című fájdalmas-gyönyörű versében: „ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, / és ötvenhat: egyszer minden száz évben / talpra állunk kínzóink ellen”.

Egy évszázaddal korábban 1848-at nevezte Petőfi csillagnak, „a népek hajnalcsillagának”, s a rendszerváltás idején sokan azt hitték, miként március 15-e örökre beíródott, beágyazódott minden magyar ember szívébe, október 23-a is ugyanolyan feledhetetlen nemzeti ünnep lesz. Miért? Márai Sándornál senki sem fogalmazta meg szebben, igazabban a választ: „Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.« / Nem érti ezt az a sok ember, / Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. / De most sokan kérdik: mi történt? / Ki tett itt csontból, húsból törvényt? / és kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?…”

Igen, ilyen nagy dolog a szabadság! Ha valaki, mi, magyarok, akik majd’ ötszáz éve elvesztettük szabadságunkat, szuverén nemzeti királyságunkat, „két pogány közt” három részre szakadtunk, lassan száz éve pedig ezeréves országunk területének kétharmadát és nemzettársaink egyharmadát idegen államokhoz csatolták, megtanultuk, milyen nagy dolog a szabadság. Tudták az ötvenhatos pesti srácok is, akik a negyvennyolcas márciusi ifjak igaz és méltó örökösei voltak, s nagyon tudatosan – pontokba foglalt követeléseikben, szimbólumaikban, gesztusaikban is – vállalták és folytatták a negyvennyolcas forradalmi és szabadságharcos hagyományt. A kettős örökséget pedig tudatosan vállalta az 1947 óta először szabadon választott, demokratikus Országgyűlés, amely 1990-ben legelső döntéseként törvénybe foglalta az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét, és október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánította. Az új Országgyűlés kimondta, kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét.

Kötelességünk akkor is emlékezni, ha a részletekben szinte mindenkinek mást és mást jelent ötvenhat, s a történészek, ideológusok véleménye is – bár egyre kevésbé, de még mindig –megoszlik a tekintetben, hogy a forradalom fő célja és tartalma a szocializmus megjavításáért folytatott küzdelem volt-e, vagy pedig az 1947-48 után leigázott polgári társadalomnak a szocialista-kommunista önkényuralom és a szovjet megszállás elleni lázadása. A kié ötvenhat? kérdéséről máig folyik a vita, s nem volt olyan régen – éppen tizenegy éve –, amikor az egykori KISZ-vezetőből nagytőkéssé vált balliberális miniszterelnök és elvtársa, az MSZP (civilben történész) elnöke az első számú baloldali napilap véleményrovatában közös írásukban jelentette be ’56 ünnepének visszavételét, mondván: „itt a pillanat, hogy a magyar baloldal visszaszerezze saját hősi hagyományát, hiteles történelmi emlékezetét”. Visszaszerezni – a jobboldaltól, amely szerintük kis híján sikerrel törölte ki ’56 eszméiből a baloldali gondolatokat. Az akkori baloldali kísérlet, mint tudjuk, két évvel később, 2006. október 23-án csúfosan megbukott, amikor az ötvenedik évfordulót kordonok és rendőrsorfal között ünnepelte a néptől félő baloldali hatalom a Kossuth téren, a Fidesz Astoriánál tartott ünnepi megemlékezéséről békésen távozó polgárokat pedig galád, példátlanul és indokolatlanul brutális rendőri erőszakkal verték szét.

Jó lenne, ha a hatvanadik évfordulóra megértenék végre a baloldalon, hogy ötvenhatot nem kell „visszaszerezni” a „jobboldaltól”. Ahogy 1956-ban gyakorlatilag az egész nemzet – a patrióta reformkommunistáktól a szociáldemokratákon, a népieken át a polgári, nemzeti liberálisokig és a kereszténydemokratákig, az egyetemistáktól a munkásságon és a parasztságon át a kispolgárságig és az értelmiségig – összefogott az elenyésző kisebbséget alkotó sztálinista, nemzetidegen, hazaáruló uralkodó osztály és a szovjet megszállók/gyarmatosítók ellen, ma is nemzeti egység kell hogy legyen ötvenhat nemzeti, demokratikus, haladó, hazafias, függetlenségi örökségének elismerésében, vállalásában. Ötvenhat mindenkinek, aki magyar, demokrata, szabadlelkű hazafi, valóban a „húsa-vére, szíve, gerince”, álljon bármelyik oldalon, s valljon bármilyen hitet, világnézetet.

 

Forrás: magyarhirlap.hu

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.