Angolul megjelent a hungarianconservative.com-on, magyarul a Szent István Intézet Fb oldalán.
Közel egy évvel ezelőtt, 2023. július 4-én vetítették először a Szabadság hangja című, a világméretű pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni magányos küzdelemről szóló, közönségfilmbe csomagolt dokumentumfilmet, amit az elkészítése után öt évvel is csak az Angel Studios mert kiadni és forgalomba hozni. Az idei állami ünnepen debutál ugyanezen filmstúdió Remény hangja című, szintén valós történeten alapuló és nehéz gyermeksorsok megmentéséről, „tömeges” örökbefogadásról szóló, hasonlóan izgalmas közönségfilmbe csomagolt dokumentumfilmje, amelyet a premier előtti vetítésen láthattam.
A film rendezője Joshua Weigel, társírója Rebekah Weigel, mindketten a Pillangó Cirkusz (Butterfly Circus, 2009) című munkájukról ismertek és maguk is örökbefogadó szülők. A film producere a Fekete Párducban (Black Panther, 2022) játszott szerepe miatt ismerős Letitia Wright brit színésznő és aktivista. A filmet a Possum Trot nevű kelet-texasi település 1994-ben kezdődő valós története ihlette, amelyben Donna (Shenika Williams, filmes nevén Nika King, amerikai színésznő és stand-up komikus) és férje, Martin lelkész (Demetrius Grosse, amerikai színész) saját példát mutatva rábeszélik gyülekezetüket, hogy felkarolják az olyan nevelőszülőknél élő árva, illetve súlyosan bántalmazott gyerekeket, akiket senki más nem fogadna be. Ebben segíti őket Susan Ramsey örökbefogadási hivatalnok (Elizabeth Mitchell, eredeti nevén Elizabeth Joanna Robertson amerikai színésznő). Az összesen 77 nehéz sorsú gyermek örökbefogadásával ez a mélyen vallásos közösség bebizonyította, hogy elkötelezett aziránt, hogy elszánt és kitartó szeretettel megoldást nyújtson a nevelőszülőség rendszerszintű válságára, vagy ahogy a filmajánló írja: „bizonyítékot szolgáltat arra, hogy megnyerhető a harc Amerika legkiszolgáltatottabb gyermekeikért”. A film tehetséges színészeivel, erőteljes üzenetével és magával ragadó történetmesélésével azonban nemcsak az amerikai nevelőszülői rendszer kihívásaira hívja fel a figyelmet, hanem cselekvésre, változásra ösztönöz, nemcsak közvetett módon (erőteljesen hatva az érzelmekre), hanem közvetlenül is (később kifejtem, hogyan).
A forgatásra 2022 őszén került sor a Georgia állambeli Maconban. 2024 februárjában jelentették be, hogy az Angel Studios megszerezte a film észak-amerikai forgalmazási jogait, és annak címét Remény hangja-résszel egészítették ki, hogy utaljanak a stúdió tavalyi, nagysikerű Szabadság hangja című filmjére. A filmet teljes egészében adományokból finanszírozták, így a profit nagy része a gyermekek és családok számára juthat el.
Ha már a stúdió ilyen nyíltan felvállalta a két film közötti kapcsolatot, én is elárulhatom: azzal az előfeltételezéssel és lelki ráhangoldódással ültem be a moziterembe – ezúttal nem hetekig halogatva, hanem még a premier előtt –, miszerint hasonlóan megrázó élményben lesz részem. Szerencsére vagy sem, de nem így történt. Bár ebben a filmben is a gyermekek bántalmazásával kapcsolatos, szintén Amerikában zajló, de ezúttal is globális méretű jelenségről van szó, viszont eltérően a másik filmtől, ez nem az emberi sötétség legmélyebb bugyrairól, hanem a hit, emberi szeretet és elfogadás, valamint a közösség akár szakmai érveket is legyőző erejéről szól. Továbbá, míg az előbbiben egy amerikai ügynök majdhogynem magányos (csak a felesége és néhány távoli kollégája által támogatott) Góliát elleni Dávid-harcát szurkoljuk végig a szexuális kizsákmányolást irányító maffiával szemben, az utóbbiban a hivatalos szervek végig segítőkészek, bár időnként vannak szakmai fenntartásaik a Possum Trot vallásos közösség vezetőinek és tagjainak életre szóló elköteleződését, illetve a szakmai szempontú ügyvezetésükkel időnként szembemenő szeretetalapú megközelítését illetően, de végül a közösség meggyőzi őket arról: képesek a vállalt feladatra.
Bár mindkét film happy enddel végződik, de míg az utóbbiban az egész örökbefogadási ügyre nézve is pozitív üzenetet hordoz, addig az előbbi csak a történet középpontjában álló családra (és a további megmentett gyermekekre) nézve tud örömhírrel szolgálni, és ott is csak abból a szempontból, hogy sikerült a mentési művelet, viszont az életre szóló negatív pszichés hatásoktól mégsem lehet eltekinteni. Ahogy attól sem, hogy ez amolyan „csepp a tengerben” jellegű heroikus akció, hiszen a bátor hős továbbra is magányos, és mivel a hatóságoktól (egyelőre?) nem remélhet segítséget, a nézőkhöz fordul, a film érzelmekre ható, cselekvésre ösztönző erejében bízva. Ezért bármennyire is pozitív a film végkifejlete, békés örömet és katarzist nem tud nyújtani. (Korábbi kritikámban leírtam miért: „… de a jóérzésű nézők lelkén ennek ellenére marad egy nagyon sötét teher, ami később sem tűnik el. És nehéz eldönteni, mitől is nehezebb a szív: attól, hogy a valóságon alapuló film bemutatja, milyen iszonyatos mélységre képes az ember (olyanra, amiről átlagemberként elképzelése sem lehet); vagy attól, hogy a fősodratú média összeesküvés-elméletekre hivatkozva támadja a filmet, vagy attól, hogy nincs határozott politikai szándék a borzalom felszámolására (Ballard a film végén elmondja, hogy az amerikai jogszabályok már engedik a külföldi nyomozást hasonló esetekben, de máshol kifejti, hogy a téma továbbra sem prioritás). Csodálatra méltó, hogy egy nagycsaládos (a film készítése idején hat-, ma már kilenc gyermekes!) apa annak szenteli életét (felesége és társai támogatásával), hogy mások gyermekeit megmentse, és ezért kétségkívül példakép, de miért is kell mindezt civilként, hazája, vagyis a világ legerősebb államának támogatása nélkül tennie?!…”
A kelet-texasi családok is súlyos múltat cipelő, bántalmazott és/vagy elhagyott gyerekeket fogadnak örökbe (olyanokat, akiket mások nem akarnak), így ebben a történetben is kódoltak a pszichés terhek, amelyek az elején szinte rózsaszínűen (értsd: európai szemmel kissé amerikai módon) alakuló események közben alig, vagy könnyen kezelhetően jelentkeznek (majdhogynem kockáztatva a film hitelességét), de idővel egyre erőteljesebben bukkanak fel, több családnál és ismétlődően, időben elhúzódva – kétségbeesésbe, vagy akár megbánásba hajszolva az örökbefogadókat; ugyanakkor a lelkésznek lehetőséget adva a stratégiaváltásra, ami továbbra is a mély hiten és szereteten alapul, de immár kiegészül (európai szemmel ismét kissé amerikai, mégis meggyőző módon) a közösség erejével. Azzal a közösségével, ami ugyan lokális, mégis valós reményt ad arra, hogy akár globálissá is váljon – ami a másik film témájáról, vagyis a pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni harcról egyelőre nem állítható. Annak ellenére, hogy akár ügyes reklámfogásnak is tűnhet az előző film sikerének meglovagolása a címek összekapcsolásával, a Remény hangjai valóban a reményről szólnak: egy meggyőző megoldásról, amelyben nemcsak egy-egy család, de a közösség is összefog, mi több, a hivatalos szervek is a megoldást keresők és nyújtók oldalára állnak. Reméljük, hogy ez nemcsak a 30 évvel ezelőtti Amerikában, hanem a maiban is megvalósulhat. Ugyan Európában, vagy legalábbis Magyarországon nagyon mások, sokkal inkább szakmai alapúak a nevelőszülői és örökbefogadási szabályok, de a film üzenetei – gyermekközpontúság, hit, áldozathozatal, összefogás, hatóságokkal való együttműködés – mindenütt alkalmazhatóak. Ahogy az az egyetemes üzenet is, miszerint minden gyermeknek családban legjobb élnie.
A hasonló címen és tematikán túl egyéb párhuzamok is felfedezhetőek a két film között. Például a film végén, a stáblista közben ezúttal is megszólalnak a főszereplők, jelen esetben hárman is: a közösséget vezető igazi Martin házaspár mellett Elizabeth Mitchell színésznő is, és az ügy mellé állásra szólítják fel a nézőket: egyrészt anyagi támogatásra (amit ezúttal is megtettünk, különösen, hogy a premier előtti vetítés ingyenes volt), az ügyről való társadalmi kommunikációra (éppen ezt teszem), és az Amerika-szinten jelenleg százezer (!) körüli létszámban örökbefogadható gyermekek adoptálásának megfontolásával. Elhangzik az is, hogy a filmkészítők célja rávilágítani a nevelőszülői rendszer válságára, és egyéni és közösségi cselekvésre, változtatásra ösztönözni – nemcsak Amerikában, hanem bárhol a világon.
Miközben az előző filmet övező (média)botrány elterelni igyekezett a figyelmet a valós témáról, elbagatellizálva, illetve politikai síkra terelve a kérdést és összeesküvés elméletek gyártásával vádolva a filmkészítőket, megnehezítve a hatékony fellépést; a nemrég látott örökbefogadásról szóló film esetében erről (még?) nincs szó, és valószínűleg nem is lesz. Egyrészt még premier előtt vagyunk, másrészt az örökbefogadás sokkal kevésbé megosztó téma, mint a pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem. A Rotten Tomato értékelő rendszere mindenesetre egyelőre 100%-ra értékeli a filmet, miközben az eddig elérhető kb. tíz elemzés 80-90%-osra, leginkább a film érzelmekre ható, inspiráló, követésre, fellépésre buzdító jellegét emelve ki.
Antal-Ferencz Ildikó
Angolul megjelent a hungarianconservative.com-on, magyarul a Szent István Intézet Fb oldalán.
