Angolul megjelent a hungarianconservative.com-on, magyarul a Szent István Intézet Fb oldalán.
Az Angel Studios legújabb életrajzi filmjét néztem meg nemrég, amelyet ugyanaz az Alejandro Gómez Monteverde rendezett, mint a Szabadság hangját. Moziban szerettem volna, de ott sajnos nem vetítik, és társakat sem találtam hozzá: amerikai magyar barátaimat nem érdekelte ez a „régen játszódó, nyomasztó hangulatú” film, amely egy olasz katolikus misszionáriusnő életét és küzdelmeit mutatja be a 19. századvégi New Yorkban. Cabrini szegény és árva gyerekekkel, betegekkel kapcsolatos jótékonysági, illetve üzleti törekvései erősen szexista és olaszellenes akadályokba ütköztek, de ő betegsége ellenére sem adta fel, és kitartott eredeti elhatározása mellett: létrehozta a „remény világszintű birodalmát”, melynek köszönhetően végül szentté avatták. Nyaralásunkról hazafelé, a repülőn néztem meg és két és fél órára teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyok. Lenyűgözött, székbe szegezett, ugyanakkor felemelt és alkotó lendülettel töltött el.
A történet nagyvonalakban: Francesca Cabrini (Cristiana Dell’ Anna) egy tüdőgyengeséggel küzdő olasz apáca öt társával együtt 1889-ben New Yorkba érkezik azzal a céllal, hogy felkarolják a társadalom legkiszolgáltatottabbjait: lakhatást, ellátást és egészségügyi alapszolgáltatásokat biztosítsanak az árva gyermekek, szegények és betegek számára. Miután Olaszországban már felépített több hasonló intézményt, Cabrini a távol-keleten szeretett volna saját missziós rendet alapítani, de elöljárói nem engedték, hogy megvalósítsa elképzeléseit. (A film látomásként visszatérő jelenete, amint kislányként papírhajókat készít egy folyó partján, és elképzeli, ahogy azokkal misszióba indul távoli országokba). Amikor elöljárói sokadszorra is elutasítják terveit, ragaszkodik ahhoz, hogy találkozzon a pápával. Annak ellenére, hogy előtte egyetlen nő sem alapíthatott ilyen rendet, XIII. Leót meggyőzi az apáca elszántsága, és megengedi neki az utazást, azzal a kikötéssel, hogy inkább New Yorkba menjen, ahol akkorra már körülbelül kétmillió olasz bevándorló él az amerikai álmot kergetve. Cabrini és öt apácatársa a Five Points negyedbe érkezve szembesülnek a valósággal: a bevándorlók többsége a bűnözés, a prostitúció, szegénység és a betegségek áldozataiként tengeti napjait. Az első éjszakájukon például egy bordélyházban kénytelenek megszállni, ahová a Vittoria nevű olasz prostituált engedi be őket. Cabrini New York-i elöljárója, Corrigan érsek sem túl segítőkész velük, de a pápai levél felmutatása után engedélyezni kénytelen a nővérek munkáját. Ők létrehozzák első New York-i árvaházukat, amelyben sok, korábban a csatornákban, patkányok között élő kisgyermekről gondoskodnak.
Közben néhány jóindulatú támogató is a segítségükre siet: az említett prostituált beáll közéjük segítőnek; Dr. Murphy, aki egy összeesés után megmenti Cabrini életét (akitől akkor megtudja, hogy csak két éve van hátra), elkezd segíteni nekik a betegápolásban; a New York Times egyik riportere szívhez szóló cikket ír a negyedben uralkodó élhetetlen állapotokról (feltéve a kérdés, hogy valóban ilyen New York-ot szeretnének maguknak az immár amerikaivá lett korábban érkező, illetve tehetősebb bevándorlók), amely révén az apácáknak sikerül mecénásokat szerezniük és megvásárolniuk egy Upper West Side-i ingatlant a gyermekek számára. Amikor az olaszokhoz ellenségesen viszonyuló New Yorki-i polgármester megpróbálja elűzni őket onnan, Corrigan érsek menti meg a nővéreket, átengedve nekik egy vidéki ingatlant, ahol viszont még a kutakat is maguknak kell kiásniuk.
Amikor egy szivattyútelepi robbanás során sok felnőttel együtt az egyik árva fiú is meghal (aki egyébként azért vállalt munkát kis barátjával együtt, hogy a nővéreket támogassák), az előbb említett orvos elmondja Cabrininek: egy jobban felszerelt kórház sok életet megmenthetett volna, mire az apáca elhatározza: létrehoz egy kórházat is a szegények számára. A doktor segítségével eljut ír, olasz és zsidó származású bevándorló közösségek gazdagjaihoz, akiket kitűnő üzleti érzékkel rávesz arra, hogy támogatásukkal megvásároljon egy régi épületet. Amikor Enrico DiSalvo akkori híres énekessel (aki szintén nem ugrik első kérésére, hogy segítsen, de a nő őt is meggyőzi), egy olasz-amerikai fesztivált szervez és ott sikeres adománygyűjtést tart, a polgármester utasítására a rendőrség faji okokra hivatkozva leállítja az eseményt, Cabrinit letartóztatják, az adományokat pedig elkobozzák. E botrány után Corrigan visszaküldi az apácát Olaszországba, ahova egyik társával és Vittoriával utazik.
Rómában Cabrini ismét bejut a pápához, aki megint rácsodálkozik Cabrini elszántságára, és bár elgondolkodik azon, vajon hol a határ annak rendíthetetlen hite és személyes ambíciói között, végül rábólint visszautazási kérelmére azzal a feltétellel, hogy a kórház felújításához szükséges összeget neki kell előteremtenie. A többszöri durva elutasítás után majdnem feladja, de Vittoria bátorítására újra nekiindul, és végül személyesen veszi rá az olasz szenátus tagjait a pénz elkülönítésére. Igy visszatérhet New Yorkba, ahol személyesen felügyeli a kórház felújítási munkálatait, ragaszkodva ahhoz, hogy a munkások legalább fele olasz legyen. Az érsek visszafogadja és figyelmezteti a polgármester esetleges bosszújára, ami be is igazolódik. Ekkor Cabrini az újságíró segítségével szembesíti a polgármestert azzal, hogy ő lehet a felelős az épületben történt gyújtogatásért, majd a közelgő választásokra és az olasz bevándorlók jelentős számára hivatkozva négyszemközt ráveszi, hogy támogassa a kórház ügyét. Ezek a jelenetek mind a misszionáriusnő jó üzleti-politikai érzékről tesznek tanúságot, akiről a film végén azti is megtudjuk: tüdőbetegsége ellenére végül 67 éves koráig élt, és az általa alapított rend számtalan gyermekotthont, kórházat és iskolát épített szerte a világban, beleértve az általa eredetileg vágyott Kínát is. 1946. július 7-én (pontosan 78 évvel azelőtt, hogy megnéztem a filmet), ő lett az első amerikai szent, a bevándorlók védőszentje.
Ha nem élnénk pár éve Amerikában (természetesen egészen más körülmények között, mint a XIX. század végi olasz bevándorlók), illetve ha újságíróként nem foglalkoznék az amerikai magyar bevándorlók sorsával (akik közül sokan szintén nehéz, olykor kifejezetten mostoha körülmények között éltek tengerentúlra érkezésük idején, vagy akár később is), valószínűleg nem hatott volna rám ennyire ez a film. Bár kétségtelen, hogy Cabrini elöljáróit kétkedéssel vegyes tisztelettel, az érdekeikben érintetteket pedig irigy és dühös ellenállással eltöltő mély hite és elképesztő küldetéstudata, rendkívüli kitartása, kreatív üzleti érzéke és határozott fellépése, törékeny, mégis nagyon erős belső tartású nőisége, különösen a „maradj a helyeden” felszólítással való szembeszegülése akkor sem hagyott volna hidegen, ha a bevándorlók életét személyesen vagy munkám során közvetetten nem tapasztaltam volna meg. Akkor talán csak egy időben és térben távoli, kissé idegenül nyomasztó körülmények között zajló történet és filmélmény lett volna számomra (ahogy a vegyes filmkritikákat olvasva az lehetett mások számára is), így viszont elemi erővel hatott rám. Hiszen mindaz, amit addig a XIX. század végi – XX. századi amerikai bevándorlásról tudtam, most megdöbbentő és mégis felemelő erővel elevenedett meg a vásznon, és még inkább elgondolkodtatott a hit, a remény és a nők erején, illetve a saját életcéljaimon, keresztényként, nőként és ‘átmeneti’ bevándorlóként.
Nemcsak olasz, hanem más nemzetiségű bevándorlók, tehát a magyarok is éltek ilyen nyomasztó körülmények között, őket is fogadta hasonló lenézés, megvetés, vagy minimum mellőzés – mindaddig, amíg társaik segítségével, illetve a maguk erejéből nem kezdtek el kiemelkedni. Magyar apácák is jöttek Amerikába tanítani, jezsuiták is alapítottak rendet, néhány jómódúbb magyar is igyekezett honfitársait támogatni, magyar értelmiségiek próbálkoztak legalább lelki-szellemi-kulturális közösségben együtt maradni. Hasonló nagyívű személyes történetről ugyan nem tudok, de abban biztos vagyok, hogy a magyarok között is vannak filmre vihető bevándorlási történetek, női főszereplőkkel is, akik olyasmire is képesek, amire a férfiak nem – ahogy Cabrini a film végén kijelenti a polgármesternek, aki szerint kár, hogy nem született férfinak. Milyen jó lenne, ha az Angel Studios folytatná ezt a témát más nemzetiségekkel, akár magyarokkal, illetve ha magyar szakmai kezek és értő szívek vászonra vinnének hasonló magyar bevándorló sorsokat is. Addig is, a magam szerényebb eszközeivel én is dolgozom a témán: mostanra több mint 150 cikkben dokumentáltam amerikai magyar sorsokat és hamarosan megjelenik a Magyarnak lenni Amerikában című könyvem II. kötete.
Antal-Ferencz Ildikó
