Magyarországi barátaim mondják: van itt egy érdekes paradoxon. Az utóbbi időkben gyakran hallani a magyarországi társadalomban kritikát Európáról, kritikát az Európai Unióról. Mint az már lenni szokott, indokolt és indokolatlan kritikát is. S mégis: Magyarország polgárai a közvélemény-kutatók szerint a leginkább elkötelezettek közé tartoznak Európa és az EU vonatkozásában, kiemelkedőn Európa-pártiak. Mi lehet ennek az oka? Távol áll tőlem, hogy a társadalom minden jelenségét történelmi összefüggésekből próbáljam meg levezetni, ugyanakkor nagy hibának tartanám a történelmi összefüggések negligálását is. Napjaink európai történéseinek megítélésénél számos tényezőt figyelembe kell venni, de nem lehet megkerülni egy alaptézist: mi, magyarok, eredendően európai nép vagyunk (némi ázsiai vérvonallal, természetesen). S ez az alaptétel ezer év alatt égett bele a génjeinkbe. Ezer évvel ezelőtt csatlakoztunk Európához, európai államként viselkedtünk törökkel, tatárral szemben. Többen közülünk európaiként próbáltak meg hinni valamiféle nyugati elismerésben, támogatásban 1918-20-ban, 1938-40-ben, 1944-45-ben, 1956-ban, s 1989-ben is. Hogy milyen eredménnyel az közismert – de a vektor, az alapkötődés minden alkalommal működött bennünk. Még akkor is, amikor az identitásunkért harcoltunk a Habsburgokkal szemben. Ez az írás azért született meg, hogy rámutassak eme mély kötődés fontosságára. Mert ez a kötődés a jelek szerint nagyon mélyen bennünk él annak ellenére, hogy többször is csalatkoznunk kellett a Nyugatban. Nem akarok itt és most arról értekezni, milyen mértékben befolyásolják a történelmet a beidegződések – vagy a másik oldalon: a véletlennek tűnő helyzetek, mennyire lehet ezeket irányítani, vagy a létrejöttüket befolyásolni, illetve hogy milyen erős lehet a személyiségek szerepe a történelmi fordulatok levezénylésében. Egy dolog bizonyos: többször előfordult, hogy nagyon erős egyéniségek nem jutottak esélyhez, nem tudták megmutatni, mire képesek, illetve megvalósult ennek az ellenkezője is: kulcshelyzetekben tehetségtelen emberek jutottak hatalomhoz, s ez később erősen megbosszulta magát. Az valóban kegyelmi helyzetnek tekinthető, amikor egy tehetséges és tisztességes elit kerül döntéshelyzetbe olyankor, amikor a történelem óriási lehetőséget kínál fel a közösség számára. Egy ilyen helyzet alakult ki számunkra a tizedik század végén. Európa új rendbe szerveződött, sorra alakultak az akkori államok, s mi, magyarok sem kerülhettük meg ezt a szükségszerű lépést. S óriási szerencsénk volt, hogy akkor két tehetséges ember s körülöttük egy tehetséges elit játszott – nem könnyű helyzetben – meghatározó szerepet nemzetünk életében. Géza és fia, a Vajknak született István szerepe ezért megkerülhetetlen a magyar történelemben, mert ilyen csak egyszer (vagy kevésszer) történik meg egy nemzet életében: államot alapítani (vagy néha újraalapítani). Géza és István (és az őket körülvevő elit) nagysága ebben van: megértették a kor szavát, s egy olyan művet alkottak, amelynek létrehozatala nélkül a magyar nép felmorzsolódott volna a történelem folyamán. A magyar állam védte minden polgárát (nemzetiségre való tekintet nélkül) évszázadokon keresztül – már amennyire ez a különböző korokban lehetséges volt. Függetlenül azonban az állam erejéről – vagy éppen átmeneti gyengeségétől – a magyarok, a hungarusok számára megtartó erőt, támaszt és reményt jelentett diadalmas és emberpróbáló helyzetekben egyaránt. Nem kevesebbről beszélek, mint arról, hogy ma nélküle biztosan nem élnénk itt, a Kárpát-medencében, magyarul beszélő közösségként. Ezt a gondolatmenetet gyakran hallhatjuk beszédekben, egyéb megnyilvánulásokban is állami ünnepeinken, joggal. Ám ezen a ponton gyakran megállnak a magyarországi szónokok, elemzők. Bővítsük tehát a felvetést két további kérdéssel: mi történik akkor, ha az ország elveszíti védelmi képességét, s ezzel együtt működőképességét, vagy mi van akkor, ha a nemzet tagjainak egy része az ország határain kívülre kerül? Tegyük tehát hozzá az alapdefinícióhoz a kérdést, amelyet amerikai vagy nyugat-európai partnereink gyakran felvetnek: hogy lehet az, hogy a külhoni magyarok, köztük a felvidéki magyar közösség is, száz évvel az impériumváltás után is őrzi nyelvét, kultúráját és hagyományait, s többségében nem akar asszimilálódni? Vagy még tovább megyek: hogy lehet az, hogy a nemzet túlélte azokat az időszakokat is, amikor az állam lényegében megszűnt létezni? Gondolok itt például a török időkre, amikor közel másfél évszázadig kaotikus viszonyok uralkodtak, de a klasszikus magyar nemzeti szállásterületen – eltérően néhány balkáni régiótól – egyetlen település sem vált muzulmánná? S persze, ez a belső tartás nem csupán magyar sajátosság: nézzük csak meg pl. a lengyelek történelmét, hiszen őket többször is felosztották, de a lengyel nemzet, a nyelv, a kultúra mindezek ellenére túlélte mindeme tortúrákat? Nos, most értünk talán egy mélyebb igazsághoz. Az állam léte fontos, néha akár cél is lehet a létrehozatala, de még fontosabb az a spirituális-belső tartalom, amely élteti azt. Ez az istváni tett igazi nagyszerűsége: ő ugyanis nem csak szerkezetileg, hanem tartalmilag is Európához csatolt bennünket. Ahhoz a klasszikus európai gondolatkörhöz, amelyhez a jelek szerint máig kitörölhetetlen kapocs köt bennünket, s amely igazi tartalmának néha ma hűebb őrzői a volt szocialista országok társadalmai, mint a néha értéktelenségbe (ál-liberalizmusba) süllyedő nyugat-európai társadalmi rétegek. Ám mi se feledjük: az európai hagyományt minden generáció továbbfejleszti, s a zsidó-keresztény és a görög-római pillérekhez hangsúlyosan kell, hogy csatlakozzanak az elmúlt évszázadok vívmányai is. Igen, a nagy francia forradalom által generált szabadságeszmék csakúgy, mint a később megjelent szocialisztikus eszmék, amelyek alapeleme, a szociális igazságosságra való törekvés napjainkban sem elhanyagolható elem. Az igazi művészet, az igazi kihívás minden generáció számára ebből új szintézist, új minőséget létrehozni. Ne feledjük tehát: Európába mi nem 2004-ben, hanem ezer évvel előtte léptünk be. Ez a mi igazi otthonunk, amelynek értékei gazdagítanak bennünket. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk.
Csáky Pál
