Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A teltházas kaliforniai Palm Springs Nemzetközi Filmfesztivál után New Yorkban is teltházzal vetítették Breier Ádám Lefkovicsék gyászolnak című filmjét. A „dramedy” (azaz a dráma és a komédia stílusjegyeit vegyítő alkotás) a Miami Zsidó Filmfesztiválon is bemutatkozik, mielőtt február 22-én a hazai mozikba kerül. A Lincoln Center patinás mozijában, a Walter Reade Theatre-ben, a New York-i Zsidó filmfesztivál keretében zajló vetítésre a rendezőt elkísérte Csaba Bálint társforgatókönyvíró, Ausztrics Andrea producer és Szabó Kimmel Tamás főszereplő, akik részt vettek a vetítés utáni rövid nyilvános beszélgetésen is.
A New York-i vetítés előtt már napokkal elfogytak a jegyek, egy órával a kezdés előtt pedig hosszú sor állt a pénztárnál, át nem vett jegyekben reménykedve. Mivel fél órával hamarabb érkeztem, volt időm elbeszélgetni a mellettem ülő házaspárral, akikről kiderült: a lengyel-orosz zsidó származású feleség harminc éve részt vesz ezen a kéthetes mega-filmfesztiválon, kolumbiai származású férje pedig idén 24. alkalommal kísérte el. Vagyis amióta ismerik egymást minden évben együtt érkeznek; a férj így is támogatja feleségét zsidó kultúrája ápolásában. A bőbeszédű férfi kapva-kapott a lehetőségen, hogy a mellette ülő, Amerikában (nem oly régóta élő) magyar újságírót alaposan kikérdezze amerikai ittlétének körülményeiről, majd a magyarországi zsidóság helyzetéről is, főleg a jelenlegi gázai háború fényében. Örömmel tudtam elmondani neki, hogy hazánkban a háborútól függetlenül a legnagyobb békében gyakorolhatja hitét és élheti meg kultúráját az egyik legnagyobb európai zsidó közösség. Még el sem kezdődött tehát a magyar és héber nyelven, angol feliratozással vetített film, és én már (pontosabban ismét) amolyan magyar „kulturális nagykövetnek” érezhettem magam, és a tavaly ősszel látott Semmeiweis után ismét büszke lehettem arra, hogy a tengerentúlon (is) ennyien kíváncsiak egy magyar alkotásra.
A vetítés előtt a filmről nem tudtam többet a néhány mondatos beharangozónál. Lefkovics Tamás (Bezerédi Zoltán), a nagy szívű, de konok bokszedző fia, Iván (Szabó Kimmel Tamás) Izraelbe menekül az apjával fennálló konfliktus elől, ahol ortodox zsidóként él és alapít családot. Csak az édesanyjával (Máhr Ágnes) tartja a kapcsolatot; apjával évek óta nem beszél. Édesanyja váratlan halálakor hat éves kisfiával, Ariellel (Leo Gagel) hazatér, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően egyhetes gyászt, azaz shivát üljenek a szülői házban, annak ellenére, hogy az apa egyáltalán nem tartja a zsidó szokásokat. A vita borítékolható, hiszen a két férfin keresztül két világ feszül egymásnak; aminek tétje a család jövője. Kíváncsian vártam, mit hozott ki mindebből az elsőfilmes rendező, és nemhogy nem kellett csalódnom, hanem a hol hangos nevetéssel reagáló, hol könnyeivel küzdő közönség soraiban kihúztam magam, és a film után örömmel zsebeltem be a mellettem ülő házaspár sűrű gratulációit, majd adtam át a visszajelzéseket a jelenlévő rendezőnek és főszereplőnek. A mellettem ülő házaspár egyébként még azt is hozzátette a gratulációhoz: sok jó filmet láttak már a fesztiválon az elmúlt harminc év alatt, ahogy idén is, de ez az alkotás azok közül is kiemelkedik. A vetítés utáni beszélgetést vezető házigazda hölgy is csak szuperlatívuszokban tudta említeni a filmet, tehát Kalifornia után New Yorkban is beigazolódott: az amerikai (nemzetközi) közönségtől pozitív fogadtatásra számíthat a film.
Magyar szemmel nézve is hasonlóan éreztem, így azt sejtem: otthon is nagy sikere lesz. Miért is? Ha azt halljuk, hogy elsőfilmes rendező és elsőfilmes társforgatókönyvíró állnak a film mögött, akkor előzetesen igyekszünk nem túl magasra helyezni a lécet. Viszont – ahogy Szabó Kimmel Tamás is mondta Breier Ádámnak, miután először megnézte az első vágatot – egyáltalán nem érződik a filmen, hogy „kezdőkkel” lenne dolgunk. Minta rendező elárulta a beszélgetésen, kifejezett célja volt a magyarországi zsidóságról filmet készíteni, de sokáig nem találta a témát. Végül volt barátnője unszolására a saját családja történeteihez fordult. Ugyanezt tette a társforgatókönyvírónak felkért Csaba Bálint is, hozzátéve a saját családi élményeit. A felnőtt szereplőválogatáson viszont a vonatkozó családi élmények megléte nem volt szempont, a jelen lévő főszereplő – kérdésre válaszolva – el is árulta: nem zsidó származású, a karakter megformálása részéről tiszta színészi teljesítmény volt. Nemcsak szellemi, hanem fizikai is, ugyanis a forgatás előtt kérték, hagyja abba a sportot, egyen és igyon jóval többet, hogy „megfelelően” nézzen ki. A harmadik, hat éves főszereplő azonban a magyar zsidó közösségből került ki. A rendező elárulta: amikor annak idején kiderült, hogy a Filmintézet Inkubátor Programja és magyarországi zsidó közösségek támogatásával készülő film büdzséje nem teszi majd lehetővé az izraeli gyerekszereplő-válogatást, a magyarországi zsidó közösségekhez fordult, héberül és magyarul is beszélő kisfiút keresve, így talált rá az összesen tucatnyi jelentkezőből Leora. Mint mesélte, a felnőtt színészekkel elég sokat, a kisfiúval viszont alig kellett próbálni, kivéve a szellemes jeleneteket, amiket eleinte nem teljesen értett. (Hogy milyen szellemekről van szó, az egyelőre maradjon titok…)
Mindenesetre e nehézségekből semmi sem látszik a filmben, ahol a rendkívül tehetséges, a közeli kameraállások során arcjátékukkal is nagyon meggyőző két férfi főszereplő mellett a kisfiú is végig remekel, nemcsak kétnyelvűségével, hanem szintén beszédes arcvonásaival is. A végeredmény egy drámaiságában is humoros, meghatóan bájos, tulajdonképpen családi mozi, ahol lehetőségünk van a súlyos, többrétű családi konfliktusokra, a különbözőképp megélt gyászfolyamatra és több, elsősorban gyásszal kapcsolatos ortodox zsidó szokásra is rátekinteni, ráadásul egyforma súllyal mindkét (apa-fia, nem ortodox-ortodox) szemszögből. Egyszerre szimpatizálhatunk mindkét féllel és ezért tiszta szívvel szurkolhatunk is nekik, hogy az évek alatt felgyűlt és kezeletlen sérelmeket végre – hol dühösen-sértődötten kikiabálva, hol csúnyán-közönségesen átveszekedve, hol békésen vagy éppen feszülten átbeszélve –, egy hét gyász (és egy gyermekkórházi kaland) után végre közösen feldolgozzák és kibéküljenek. S hogy az élet folyhasson tovább a maga szokásos hétköznapi, már nem sértő vitáival. Generációk és kulturák csapnak össze, fájdalmasan, mégis humorral, és azzal a – sokak által talán naívnak tartott, általam örömmel fogadott – meggyőződéssel, hogy az együtt töltött idő és a sok beszélgetés – minden fájdalom ellenére – feloldhat (majdnem) minden egymásnak okozott sebet.
A film a jelenben játszódik, mégis az az érzésünk, hogy a késő-Kádári Magyarországot látjuk. Fő helyszíne egy külvárosi, málló falú, ‘70-’80-as évek stílusában bútorozott panellakás és annak kopott udvara. Egy pillanatra felbukkan a Bosnyák téri Geodézia Zrt épülete, a nagykörúti villamos és egy kórház (talán a Heim Pál) épülete és rikító színű műanyag székes folyosója. Némileg meglepően a Sabbath ünneplése (melyre végül a nagyapa is elmegy és még kipát – ahogy ő gúnyosan hívja: úszósapkát – is tesz a fejére) számomra ismeretlen helyszínen zajlik, a Dohány utcai zsinagóga kívülről közismert épületét nem látni – legalábbis én nem emlékszem ilyen pillanatképre, pedig nagyon számítottam rá. Nem látjuk a filmben Budapest egyetlen ikonikus épületét sem (az előbb említett monstrumokon kívül). A film alkotói nyilván szándékosan választották a lerobbant helyszíneket, de nem jöttem rá, pontosan milyen céllal tették. Bár nekem a látható lepusztultság ellenére pozitív és nosztalgikus élmény (viszont)látni a megjelenített környezetet, elgondolkodtam azon is, milyen mai Budapestet (és általa Magyarországot) ismernek meg általa az ott még sohasem járt nézők.
Bár a filmajánlók nem említik a mellékszereplőket, én mindenképpen szeretném kiemelni őket: ilyen például a hátrányos közegből érkező boksztanonc Ferike, akit a filmbeli nagyapa felkarol és fogadott fiának tekint (a tehetséges fiatal színész nevét egyelőre nem találtam). Neki jut az a szerep, hogy egyszerűen megfogalmazott, őszinte aggódásból feltett kérdéseivel közelebb vigye az öreget a fiához. Gyakorlatilag ugyanez a feladata az nagyapa Zsiga nevű barátjának (Török András), a magyarországi rabbinak (Kardos András) – aki még egy jól sikerült viccet is megenged magának a halotti tor közben a vendégek elől a wc-be menekülő nagyapának – és az apa Izraelben élő, csak telefonon látható, egy nemrég született kisbabát gondozó ortodox zsidó feleségének (a színésznő nevét sem találtam meg).
A Filmintézet Inkubátor Programjának támogatásával, az ULab gyártásában és a Proton Cinema koprodukciójában készült film operatőre Dévényi Zoltán, producerei Kázmér Miklós, Felszeghy Ádám és Ausztrics Andrea, executive producere pedig Sümeghy Claudia. A New York-i vetítést követő beszélgetésen Andrea kérdésre válaszolva elmesélte, hogyan készülnek Magyarországon a filmek, és mik a terveik ezzel: a bevezetőben említett három filmfesztivál után Amerika-szerte tervezik vetíteni a filmet, a február 22-i magyarországi bemutató után pedig Európában viszik különböző fesztiválokra. A film legközelebbi vetítései Miamiban, január 22-én (Miami Theatre Center) és január 24-én (Coral Gables Art Cinema) lesznek. További információ ITT, az előzetes pedig ITT érhető el.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
