Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Pápai Éva huszonegy évesen, egyedül disszidált Németországba, majd onnan Amerikába. San Franciscóban telepedett le, ahol három munkahelye, családja, majd saját vállalkozása mellett 35 éve aktívan támogatja a Magyar Katolikus Missziót, kezdetben lelkes önkéntesként, majd két részletben, összesen több mint 15 éve elnökként és közben 10 évig alelnökként, gyümölcsöző harmóniában a Misszió spirituális vezetőjével, a 88 évesen is irigylésre méltóan energikus és derűs Németh Maurus atyával. Szervezetük a helyi magyarság összefogása érdekében szorosan együttműködik a helyi magyar református egyház vezetőjével.
Mikor és hogyan kerültél Amerikába?
1986-ban, 21 évesen disszidáltam Magyarországról. Az egészségügyi szakközépiskola elvégzése után az I. számú Belklinikán kaptam állást és közben elvégeztem az egészségügyi főiskola három éves klinikai laboráns képzését, 1986 májusában diplomáztam. Családom abban az évben Egerbe költözött, én pedig ott maradtam Budapesten egy mosókonyha méretű albérletben. A főiskola utolsó évében az orvosi egyetemre is felvételiztem, de sajnos néhány ponttal lecsúsztam. Németországban, Münchenen találtam egy csoportot, akik frissen végzett orvosokat szponzoráltak gyakornoki munkára és felvettem a kapcsolatot az ottani szervezővel abban a reményben, hogy laboráns végzettséggel is találnék ott állást. Érkezésem után röviddel kiderült, hogy ez a program nem fog legálisan működni laboráns végzettség esetén, így csak feketén dolgozhattam volna Nyugat-Németországban. Mivel semmiképpen nem akartam visszamenni Magyarországra, bejelentkeztem politikai menekültnek és egy menekülttáborba kerültem. Disszidálásomról a professzoromon kívül senki sem tudott, anyámnak is csak annyit mondtam, hogy Németországba megyek egy hematológiai konferenciára… Őt viszont olyan durván vallatta rólam a rendőrség több hónapon át, hogy végül idegszanatóriumban kötött ki, amit Egerben maradt testvéreim is nagyon megsínylettek. Engem három hónap múlva hivatalosan tájékoztattak arról, hogy a politikai menekült kérelmemet nem tudják tovább érvényben tartani és az emigráció az egyetlen járható út, ha nem akarok visszatérni Magyarországra. Akkoriban már csak Ausztrália, Kanada vagy Amerika fogadott magyar menekülteket. Végül az utóbbit választottam, így érkeztem meg tizenhárom másik magyar menekülttel együtt New Yorkba 1986. augusztusában, ahol mindannyian állami szponzorálást kaptunk az International Rescue Committee-től (IRC).
Azt mondtad: New York városa nem vált be neked, „továbbmenekültél”… Miért?
A tiszta, zöldövezeti München után egy koszos, csótányos két hálószobás apartmanban laktunk tizenhárman, egy kábítószeresekkel teli színes bőrű környezetben, Brooklynban. 90 napra szólt az állami támogatás; ez idő alatt lefordították a diplomámat és segítettek önéletrajzot írni, utána viszont a magunk lábára kellett állnunk. Féltem, teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, de ettől függetlenül igyekeztem angolul tanulni és munkát kerestem. Hatalmas szerencsémre a IRC-ügyintézőm hazavitte az önéletrajzomat és megmutatta az édesanyjának, akinek főnöke (egy közismert orvos, Dr. Atkins) behívott a laboratóriumába interjúra, mert sejtanalízisre keresett laboránst. Kevés angoltudással, de erős latin nyelvű szakmai szókinccsel kétszer is 100%-osan teljesítettem a felvételi tesztet, s bár a szóbelin inkább csak a latin szavakat értettem, mintsem az angolt, mégis felvettek három hónap próbaidőre, amelynek letelte után véglegesítettek. A 90. nap lejárta előtt sikerült Queens-ben egy picike szobát bérelni. A főnököm vállalati karácsonyi partiján, amit saját penthouse-lakásában tartott, először láthattam felülről az esti New York-i panorámát – akkor éreztem először, hogy a városnak is megvan a maga szépsége és láttam a jövőmet Amerikában, de továbbra sem szerettem ott élni. Kaliforniába költözésem után 34 évvel, 2022-ben mentem vissza először oda.
Hogyan kerültél San Franciscóba?
Óriási szerencsémre édesanyám főnökének volt egy ismerőse, aki bentlakásos ápolót keresett San Franciscóban, így egy Péter nevű magyar fiúval, aki szintén ott talált munkát, odaköltöztem ‘88 májusában. Azonban hamar rájöttem, hogy az idős bácsinak inkább élettárs kellett, mintsem ápoló, így két hét után elköltöztem a Menlo Parkba, a Tőrös Ferenc utazási ügynök által kiadott stúdió-apartmanok egyikébe. A Stanford kórház közelében találtam egy laboratóriumi állást, de nagyon szerettem volna bejutni magába a kórházba: kitartóan, másfél éven keresztül 15-ször adtam be laboráns pozícióra állás kérelmet, mire végül 16 próbálkozásra felvettek teljes állásba, ráadásul nappali műszakra. Úgy éreztem, aranyat találtam! 1991-től 2002-ig dolgoztam ott, az utolsó öt évben már klinikai laborfelügyelőként, 16-an dolgoztak a kezem alatt.
A Stanford labor napi nyolc órája után a Mills-Peninsula kórházban folytattam a munkát délután 4-től este 8-ig, hétvégeken pedig a Palo Alto veterán kórházban dolgoztam hajnal 5 és 10 óra között. Onnan egyenesen mentem a vasárnapi misékre, utána pedig beájultam az ágyba. Tehát összesen heti 70 órát dolgoztam laboránsként, hét és fél éven keresztül. 1992 júniusában vásároltam egy háromszobás kertes házat Santa Clara-ban, amiből kettő szobát kiadtam albérletbe, emellett volt a három állásom, így tudtam fenntartani magam.
Mikor jutottál el a Katolikus Misszióhoz és hogyan lettél annak elnöke?
Miután elmondtam Tőrös Ferencnek, hogy katolikus vagyok és egy katolikus templomot keresek, ahova járhatnék, azt válaszolta: itt nemcsak katolikus, hanem magyar katolikus templom is működik, és elvitt Portola Valley-be. Erről a csodálatos zöld környezetben fekvő helyszínről tudni érdemes, hogy a Magyarországról 1955-ben elmenekült pannonhalmi bencés szerzetesek 1957-ben a San Franciscó-i öböl környékén telepedtek le, ahol Jávor Egon atya és hat társa bencés közösséget és gimnáziumot alapított, amely Woodside Priory School néven vált ismertté és a Magyar Katolikus Misszió otthona lett a ‘60-as évek elején. Akkoriban Jaszovszky József atya tartott magyar nyelvű miséket; ő 1984-ban nyugdíjba ment, utódja Hites Kristóf atya lett, őt 1994-ben Németh Maurus atya követette, aki azóta is a Misszió spirituális vezetője.
Érkezésemkor Szabó Kati néni volt a Misszió világi elnöke, akinek önkéntesen segítettem hosszú éveken át. Maurus atya látott bennem annyi erőt, energiát és fantáziát, hogy érkezésem után tíz évvel, 1998-ban engem bízott meg a Misszió elnökségével. Közben férjhez mentem, két gyerekem született, ezért 2003-ban szóltam neki, hogy a két pelenkás és egy akkoriban beindított ingatlanügynöki saját vállalkozás mellett nekem már túl sok az elnökség. Szerencsére Zentai Ildikó, egy fantasztikus talpraesett hölgy, éppen akkoriban érkezett Kanadából férjével, és nekik már nagy gyerekeik voltak. 2004-ben őt szavazták meg elnöknek, én pedig maradtam alelnök, intéztem továbbra is a háttérmunkát, tartottam a kapcsolatot az emberekkel. Tíz év múlva egy tragikus betegség az akkor még csak 60 éves Ildikót elragadta tőlünk, így egyik napról a másikra vissza kellett lépnem az elnöki pozícióba. Azóta többször újraválasztottak, így 10 éve újra elnökként vezetem a Missziót. Háromévente van választás, legutóbb idén februárban megint engem kértek fel erre a feladatra. Amíg a közösségnek szüksége van rám és megvan hozzá az egészségem, vállalom, de hiszem, hogy mindenki pótolható, és amikor majd én is kiöregszem ebből a pozícióból, nagyon bízom benne, hogy lesz kinek átadni a stafétabotot.
Mit is jelent ez a feladat? Honlapja szerint a Missziónak három fontos küldetése van: a hit, a magyar kultúra és a jótékonyság.
Igen, elsődleges célunk természetesen a hit ápolása. Minden vasárnap 11 órakor van magyar nyelvű szentmise. Még a ‘90-es években bevezettük, hogy mise után van egy kis összejövetel és ingyenes agapé-ebéd, amit mindig egy-egy család finanszíroz és készít el. Egy jó ideig hidegétel hoztunk, de egyszer, amikor én kerültem sorra, rájöttem, hogy nekem könnyebb előző nap megsütni például egy töltött karajt, mint aznap reggel 150 darab szendvicset elkészíteni, így meleg ebédet hoztam, és azóta más is azt teszi, mert mindenkinek jobb így.
Az újonnan érkező, elsősorban értelmiségi magyar családokat a 2010-es évek óta erősen vonzza a Szilikon-völgy. Akit érdekel a hit, előbb-utóbb megtalál minket és és csatlakozik hozzánk, hiszen most már köszönet a technológiának online is létezünk, saját web- és közösségi oldalunk, email-listánk is van.
A magyar kultúra ápolása önmagában is egy óriási feladat. A nemzeti, egyházi és egyéb ünnepeinket – március 15, augusztus 20, október 23, karácsony, farsang, húsvét, anyák és apák napja, Szent István piknik, disznótoros vacsora stb. – természetesen minden évben megünnepeljük, gyakran meghívott magyar kormányzati képviselőkkel és fellépő művészekkel. Ezeket a hagyományokat elnökként megörököltem, ezért kötelességemnek érzem őket megtartani és tovább vinni. Ami a művészi esteket illeti, a zenei és az irodalmi műfajok iránti igények minden szintjét próbáljuk kielégíteni; fogadunk könnyűzenei és komolyzenei vagy prózai előadókat, színházi társulatot és néptánccsoportot is. Ha felkérés jön a Nemzeti Kulturális Alapból finanszírozott pályázatok révén, akkor segítünk megszervezni az előadó(k) amerikai turnéját. Van annyi összeköttetésem, sok amerikai államban és városban (például Seattle, Los Angeles, Arizona, Texas, Florida, New York, New Jersey, stb.), hogy összehangoljuk, hogy az előadók minél több helyre eljussanak, minél nagyobb közönséget elérjenek, és a magas utazási költségeket megosszuk. Mindez rengeteg időt vesz igénybe, de sok fellépőt sikerült idehozni nagy sikerrel, a helyi magyarság örömére.
A hit és a magyar kultúra kapcsolódási pontjaként ez a helyszín ad otthont minden második vasárnap a Kányádi Sándor hétvégi magyar iskolának és az 1969-ben alapított 77. számú Béri Balogh Ádám fiú, és a 43. számú Losárdy Zsuzsanna leány cserkészcsapatoknak, amelyeknek két fenntartó testülete van: a Magyar Református Egyház és a Magyar Katolikus Misszió – tagjai jelenleg Maurus atya, Magyari-Köpe Gábor lelkész, két-két egyházi és három szülői képviselő –, így minden második vasárnap kis kápolnánk megtelik a magyar kisgyermekes családokkal is. Emellett ma is működik az 1977-ben alapított Eszterlánc táncegyüttes és annak Mazsola kiscsoportja, akik jelenleg a református templomhoz tartozó Magyar Kulturális Központban tartják a próbáikat; velük is együttműködünk, gyakran fellépnek nálunk is.
Mekkora és milyen korosztályú a helyi magyar közösség?
A közösség nagyon sokat változott az elmúlt 30-40 év alatt. Korábban nagyrészt az ‘56-os generációból és azok családjaiból állt, a ‘80-’90 években következett egy nagy szünet, amikor kevés új, fiatal bevándorló érkezett. A 2000-es évek elején indult újra a komolyabb bevándorlás, akkoriban sokan érkeztek illegálisan is. A 2010 évek óta pedig folyamatosan érkezik a fiatal értelmiség a Szilikon-völgybe; az ő gyerekeik látványosan fellendítették az iskola és a cserkészet életét is, ahova jelenleg 83 gyerek jár. Az utóbbi időben tehát nagyon megfiatalodott a közösség, ami jó hír, azonban szembe kell néznünk egy erős kihívással is: a 25-35 éves generáció számára kevésbé ismert az önkéntes munka, hiszen nem ebben nőttek fel és ezért nem feltétlenül értik, hogy itt anélkül nincs közösségi élet. De tisztelet a kivételnek; és egyébként is: ma már a cserkészetben is egyre több szülő segít. Ami a katolikus missziót illeti, gyakorlatilag két réteg létezik: a 70 felettiek és a 45 alattiak viszonylag sokan, de a köztes, 40-60 éves generációt nagyon kevesen képviseljük, ezért is lenne szükség a fiatalabbak segítségére.
Miben nyilvánul meg a harmadik missziós cél, a jótékonyság?
A Katolikus Missziónak mindig is fontos célja volt, hogy segítse a rászorulókat. Most elsősorban a kárpátaljai magyarokat támogatjuk, korábban főleg az erdélyi magyarokat, de küldtünk már anyagi támogatást a Vakok Intézetének, árvaházak és templomok felújítására is. Folyamatosan érkeznek kérések Maurus atyához, például: egy kisebb közösségben nem tudnak templomba járni, mert szétázott a fal, összeomlott a kémény stb., ezért gyűjtőakciót szerveznek, amely révén különböző katolikus szervezetek küldenek nekik segélyt, így mi is. De nemcsak távoli helyekre küldünk anyagi támogatást; voltak helyi rászoruló magyar családaink is, akikkel valamilyen tragédia történt, így nekik is szerveztünk gyűjtést. Maurus atya rengeteg köszönetet kap, amit mindig megosztunk a hívőkkel is, hogy ők is tudják: a mi egy-két ezer dolláros segítségünk egy egész templom vagy közösség megújulását segítette valahol.
Emellett állandó feladatunk például az éves piknik és disznótoros vacsora szervezése, amelyeket eleve úgy hirdetünk meg, hogy azok teljes bevétele egy adott jótékonysági célra megy. Ezek megszervezése elsőre talán egyszerűnek hangzik, de mi házilag készítjük a kolbászt és a májas hurkát, és mindig igyekszünk kitalálni valamilyen desszert-különlegességet is. Egy teljes csapat dolgozik azon, hogy minden jól és időben elkészüljön, és minél többen jöjjenek, Maurus atya pedig rengeteg időt és energiát fektet abba, hogy az értékes tombolaajándékok jó áron leljenek gazdára. A Missziónak tehát gyakorlatilag nincs saját pénze; ami az adománygyűjtő akcióinkon bejön vagy amit eseti adományként kapunk – a hívők gyakran írnak nagyobb összegű csekket, de megindokolják, mire szánják –, azokat mindig elkülönítve kezeljük, továbbítjuk.
Azt gondoltam, hogy egy katolikus misszió vezetése elvont, főleg szellemi munka, de most látom, hogy nagyrészt hétköznapi, prózai feladat. Mindemellett, gondolom, a benne résztvevőket is e hármas cél tartja össze.
Valóban, ez a hármas cél úgy kapcsolódik össze, mint egy fogaskerék fogai. Mi egy nagy család vagyunk, szoros baráti kapcsolatok tartanak össze. Minden vasárnap közösen ebédelünk, beszélgetünk, egymást segítjük; az eseményeinkre együtt készülünk. Számunkra nemcsak a hit, hanem saját emberi kapcsolataink is nagyon fontosak. De mivel közös hitünk van, így még jobban összefonódunk, mint esetleg más magyar közösségek, akiket nem a hit tart össze. És most hadd tegyem hozzá: amikor ideérkeztem, megismertem a református lelkészt, Katona Jenőt, és eljártunk egymás programjaira, de később, amikor másodszorra lettem elnök, és Magyari-Köpe Gábor lett a református lelkész, nemcsak személyes baráti kapcsolat alakult ki vele, hanem közös célunk lett összehozni a San Francisco-öböl környéki magyarságot. A két egyház híveit gyakorlatilag „összeboronáltuk”: kialakítottunk olyan közös eseményeket, ahol mindenki megjelenhet. Nemcsak arról van szó, hogy például a reformátusok eljönnek a nálunk szervezett március 15-i ünnepségre, hanem sok református hívő maga is részt vesz a szervezésben és a lebonyolításban: például zenélnek, szavalnak, rendezői és gasztronómiai segítséget nyújtanak. Mi több, próbálunk olyan eseményeket szervezni, ahova a nem hívők is eljöhetnek, ilyenek például a nemzeti ünnepeink vagy a kulturális eseményeink. A helyi összmagyarságot igyekszünk összefogni, ami nem kis feladat, már csak az óriási távolságokat tekintve sem, de hála Istennek, mindkét helyen van erre fizikai lehetőség is: nálunk a 400 fős előadóterem, a reformátusoknál az új Kulturális Központ.
A hét alapító bencés atyából négyet személyesen ismertél. Milyen emlékeket őrzöl velük kapcsolatban?
Amikor huszonéves lányként mély katolikus hittel és nagy lelkesedéssel megérkeztem ide, Hites Kristóf, Horváth Pius, Jávor Egon, Jaszovszky József atya mindannyian fölkaroltak, szárnyakat adtak nekem, mindenben támogattak, hogy a Misszió céljait együtt teljesíthessük. Szabó Kati néni elnöksége alatt rengeteg dolgoztunk, akkor önkéntesként, később pedig elnökként, Maurus atyával sok újítást vezettünk be. Rengeteg ötletem és energiám volt, néha talán túl sok is voltam az idős papoknak. (nevet) A hagyományok megtartása mellett gyakran próbáltam újítani és ezáltal bevonni a fiatalokat is. Például javasoltam, hogy hozzunk létre magyar könyvtárat, az ‘56-os menekült Rékay Andrással felfrissítettük a régi telefonkönyvet, Ki mit tud versenyt és disznóvágásról szóló kulturális előadást szerveztem. Ma már készítünk disznótorost személyes átvételű eladásra is. Már 1998-ban javasoltam, hogy hozzunk létre online hírlevelet, honlapot, emailcímet, de az akkoriban még nem valósulhatott meg, mert az atyák egy családi közösségként tekintettek magukra. 2005 tájékán kezdtünk ezzel foglalkozni és hamarosan elkészült a misszió weboldala. A Covid-járvány egyetlen pozitív hozadéka, hogy elkezdtük online is közvetíteni a szentmisét. Ezt azóta is folytatunk, így azok az idős, illetve beteg híveink, akik már nem tudnak minden vasárnap eljönni, be tudnak kapcsolódni a liturgiába.
Az atyák nemcsak missziós ügyekben, másban is támogattak. Amikor például készültem az ingatlanügynöki állami vizsgára, úgy tudtam csak tanulni, hogy a mise és ebéd után kinyitottak nekem egy osztálytermet. Amíg gyermekeim a magyar iskolában és cserkészeten voltak a férjemmel, én csendben és nyugalomban tanulhattam az új szakmám vizsgájára. Egon atya gyakran azzal fogadott: „Ma melyik termet nyissam ki neked?” Pius atya is nagyon szeretett, sokszor kinyilvánította, milyen nagyra értékeli a munkámat; mindig megsimogatta a fiaim fejét és kedvesen elbeszélgetett velük. De a legközvetlenebb kapcsolat Maurus atyával alakult ki, ő esketett minket, ő keresztelte a gyerekeinket, ő kért fel elnöknek és vele dolgozom együtt szorosan több mint 30 éve…
Maurus atya 88 évesen is hihetetlen energiával és lendülettel vesz részt a bencés gimnázium és a misszió vezetésében. Erős személyiségnek tűntök mindketten, mégis harmonikusan működtök együtt. Mesélj még róla.
Maurus atyának csodálatosan mély hite, fantasztikus szervezési és előadói készségei vannak, egy üzletember veszett el benne. Az adománygyűjtéseken úgy beszél, hogy attól elolvadnak a szívek és megnyílnak a pénztárcák. Én a résztvevők számát tekintve igyekszem a legtöbbet elérni, ő pedig a jelenlévők anyagi hozzájárulásából hozza ki a maximumot.
Valóban hasonló természetűek vagyunk, de nem két dudás egy csárdában módra, hanem mint egy kétmotoros repülőgép: egymásnak adunk energiát.
Mindketten megfogjuk a munka bármelyik oldalát: ő a papi szolgálat mellett velem együtt takarít vagy ebédhez terít, ha arra van szükség; én pedig hosszú forgatókönyvet írok a nemzeti ünnepségekre vagy előadást tartok a misszióról. A munka iránti alázat nála a bencés mentalitásból ered, nálam apai nagyapai örökség. Ő mondta: „minden nap legyél hasznos legalább egy picit”. Ezt még tinédzser koromban hallottam tőle, azóta is próbálok eszerint élni. Mindig imádkozom a hitemért és egészségemért, mert tudom: ha ez a kettő megvan, akkor lesz munkám is. Maurus atya szokta mondani: „Éva, az önkéntes munkádért a Jóisten vatikáni valutában fizet neked. És valóban, életem során a nem kevés nehézségből valahogy mindig a legjobbik rossz verzióval jöttünk ki; olyankor mindig elmondtam neki: „Atya, most beváltottam egy kis vatikáni valutát”.
Maurus atya az általad készített virágvasárnapi ebéden így szólt kedvesen és viccesen: „Zoltánnak Éva mellette nincs más választása, csak segíthet”- Hogyan ismerkedtetek meg, családod hogyan kapcsolódik a Misszióhoz?
Zoltánnal 1995-ban találkozunk először, amikor egyhetes látogatásra érkezett Kaliforniába. Akkor éppen csak bemutatkoztunk egymásnak. Volt egy közös házaspár ismerősünk, akik majdnem közvetítőként próbáltak minket összehozni hónapokon keresztül. Férjem fizikus, először diákvízummal járt Amerikában, majd magyarországi visszatérése után pár évvel később visszajött és ledoktorált a nashville-i Vanderbilt egyetemen, majd munkát kapott a Szilikon-völgyben. Sokáig udvarolt nekem, randevúnk hétköznap abból állt, hogy bejött a másodállásom helyszínére, a Mills Peninsula kórházba, és együtt vacsoráztunk.
1998. május 31-én volt az esküvőnk és esküvői ajándékként önmagam számára feladtam a Palo Alto veterán kórházi harmadállásomat. 1999 decemberében megszületett első, 2001 decemberében pedig a második gyermekünk.
Zoltánnal mindkettőnket katolikusként neveltek, a rendszeres templomba járás és az egyházi közösség támogatása mindkettőnk számára természetes volt.
A gyerekeinket illetően annyira fontos volt a katolikus nevelés, hogy 4 éves kortól 18 évesig, katolikus óvodába, majd általános iskolába és gimnáziumba járattuk őket. A két katolikus templomba való tartozást úgy oldottuk meg, hogy Maurus atya „igazolást” írt az amerikai katolikus iskola templom vezetőjének arról, hogy minden második vasárnap nem hozzájuk, hanem a magyar katolikus templomba járunk misére. A katolikus iskola egy anyagilag és logisztikailag is nehéz vállalás, de egyértelmű közös döntésünk volt. Mindkét fiú végig járta a hétvégi magyar iskolát és a cserkészetet, csak a fillmore-i nyári vezetőképző táborokba nem jutottak el, mert minden évben éppen azon a héten kezdődött az iskolájuk. Fiaim a Mazsola néptáncegyüttes első tagjai voltak, jó pár évig jártak. Idősebbik fiunk Los Angelesben járt egyetemre, számítástechnika és pénzügyi szakon végzett masters diplomával; jelenleg egy kriptovaluta-cégnél dolgozik. Második gyerekünk a Colorado egyetemen végez az idén, repülőgépipar és számítástechnika szakon, és már kapott is egy 10 hetes fizetett nyári állást.
Bizonyára lelkes cserkészszülők is voltatok…
1999 óta vagyok tagja a cserkészet ún. Fenntartó Bizottságának, mint katolikus képviselő, amelynek elsődleges célja a csapat anyagi hátterének biztosítása, azaz adománygyűjtések szervezése és kivitelezése. Emellett évekig voltam a csapat Szülői Munkaközösségének elnöke, amelynek feladata a csapat vezetőinek támogatása. 2004. októberében, az őszi táborban jelentkeztem először szakácsnak és a fakanál azóta is a kezemben maradt. A mai napig gyakran felkérnek, mert tudják, hogy nagy mennyiségben is tudok ízletesen főzni, így 100 plusz főre évente többször is főzök, úgy a misszió keretén belül, mind a cserkészcsapat kérésére. A hegyekben lévő házunk adott otthont az elmúlt években a csapat téli sítáborának. Minden önkéntes munkámhoz férjem a jobbkezem: a főzéseknél elsősorban a fizikai segítségnyújtásban, a missziós munka során a technikai dolgokban segít; és mindezt természetesen örömmel és önkéntesen, nem kényszerből teszi. Minden elnöki riportban megemlítem őt is, mert nélküle ezt nem tudnám végezni. „Éva, ráérsz majd a sírban pihenni”, jut eszembe erről néha Maurus atya másik mondása. Augusztusban leszek 60 éves, de az agyam és a lelkem időnként még mindig 25-30 éves szinten működik, bár azért már vannak kisebb jelek arra, hogy talán lassulni kellene… De ha 20-30 év múlva is ilyen energikus, nyitott és modern leszek, mint Maurus atya, az isteni áldás lesz…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Pápai Éva archívumából származnak.
