Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.
Magyari-Köpe Gábor ígéretesen induló erdélyi lelkészi karrierjét hátrahagyva, barátnőjét, későbbi feleségét követve, Svédországban szolgált öt évig. Több mint húsz éve (egy kisebb megszakítással) a San Francisco és Környéke Magyar Református Egyház lelkésze, ahol nemcsak a többnyire ‘56-osokból álló kiöregedő közösséget sikerült felfrissítenie, hanem közösségi összefogással lebonyolították egy új templom megvételét és egyben újból létrehozták a 40 éve megszűnt Magyar Kulturális Központot.
Hogyan lettél lelkész?
Tapasztalatom szerint a lelkészek nagy része fiatalon nem lelkésznek készül; gyakran még akkor sem, ha lelkészcsaládba született… Nálam is ez volt a helyzet. Édesanyám oldalán mindenki lelkész: nagyapám, dédapám, nagybátyáim, unokatestvérem – annyian voltak, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni velük. (nevet) A kolozsvári teológián időrendi sorrendben a második tablón – előtte is voltak végzősök, de akkor még nem voltak tablók – szerepel a dédapám.
Állatorvosnak vagy erdészmérnöknek készültem, mert az erdélyi Brassóban születtem és nőttem fel, közel az erdőhöz, és nagyon szeretem a természetet. 17-18 éves korom táján, az érettségi előtt, amikor már tényleg el kellett dönteni, hogy milyen irányba induljak el, kikristályosodott bennem, hogy nagyon szeretem a kommunikációt és a tanítást is. Rájöttem, hogy az emberek figyelnek rám, amikor elmagyarázok vagy elmesélek valamit. A mai napig kérdezik a gyerekeim, miért nem lettem tanár, mert jobban megtanítom nekik a tananyagot, érdekesebben mondom el nekik a történelmet, mint saját tanáraik… (nevet) Ugyanakkor a lelkészek élete nem egy távoli, kívülálló helyzet volt számomra, hanem testközelről megtapasztaltam, milyen, sőt a családom révén benne éltem, így végül a teológia mellett döntöttem. Édesanyám nagyon örült, de baráti körömben nagy volt a meglepetés, hogy éppen belőlem lesz lelkész… (nevet) ‘97-ben érettségiztem – végig magyarul tanultam az Áprily Lajos Főgimnáziumban –, de csak ‘98-ban, második nekifutásra jutottam be a teológiára. Akkoriban nagy volt a túljelentkezés, hatan-heten voltunk egy-egy helyre, mégsem vettem eléggé komolyan a felvételit, és kiestem. A következő évben összeszedtem magam és bejutottam. Így kezdődött.
És hogyan folytatódott?
Kolozsváron megismertem a későbbi feleségemet. Blanka hétfalusi születésű, Brassó környékéről. Együtt voltunk egyetemisták, de ő egy évvel korábban végzett mérnök-fizikusként, majd megpályázott egy kilenchónapos ösztöndíjat Svédországban. Megállapodtunk, hogy mire az lejár, elvégzem a teológiát, hazajön és összeházasodunk. Eszembe sem volt utánamenni, nagyon jó helyem volt otthon. Antal Ferenc akkori brassói esperes, püspökhelyettes – akinek a gyülekezetéhez tartoztam – alaposan megdolgoztatott a nyári vakációk alatt. Annyira, hogy a barátnőm és a baráti köröm sokszor morgolódott, mert miközben mások utazgattak és strandra jártak, engem majdnem minden hétvégén elküldtek valahová… Szombat este gyakran csengett a telefon, hogy másnap hova kell mennem prédikálni, így gyakran borultak a tervezett hétvégi programjaim. Ugyanakkor jó is volt ez olyan szempontból, hogy rengeteg tapasztalatot szereztem, az esperes pedig megfigyelte, mire vagyok képes, megbízott bennem, és úgy nézett ki, hogy a teológia elvégzése után Zernyestre kerülnék részállásba és közben a Brassó III. Reménység Háza gyülekezetben lennék segédlelkész. Különösen jó helynek számított ez akkor, amikor a frissen végzett teológusoknak esélyük sem volt városi gyülekezetbe kerülni; a legtöbben valamilyen kis falusi gyülekezetben kezdték a lelkészi hivatás gyakorlását. Arra készültem tehát, hogy visszakerülök szülővárosomba, ahol rengeteget tudok majd tanulni, fejlődni.
De az ígéretes és biztos pályával kapcsolatos terveim azonnal felborultak, amikor kilenchónapos ösztöndíjának közepén Blanka bejelentette, hogy a professzor, akivel együtt dolgozott, annyira meg van vele elégedve, hogy felajánlott neki egy doktori képzési lehetőséget az ösztöndíj lejárta után, amit ő el akar fogadni. Akkorra már négy éve együtt voltunk, házasságra készültünk… És abban az időben még szó sem volt Európai Uniós tagságról vagy schengeni övezetről, a román állampolgároknak vízumot kellett szerezni minden nyugati utazáshoz, tehát olyan távkapcsolat lett volna a mienk, ami valószínűleg nem ért volna meg újabb éveket. Ezért Blanka a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösségnél kijárta, hogy teológus barátja, azaz én, aki már ötödéves voltam, ‘97 karácsonyán elutazhassak Svédországba karácsonyi légációba.
Ez konkrétan mit jelentett?
A legáció során az évi három nagy egyházi ünnep alkalmával – azaz karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor – a teológusok a nagyobb gyülekezetekbe mennek segíteni. Itt a helyi lelkész felügyelete alatt végzik a lelkészi munkát, beleértve az istentiszteletet, az úrvacsoraosztást vagy akár vezetik a karácsonyi műsort, amire az adott helyen épp szükség van. Ennek fejében a gyülekezet gyűjtést rendez, amiből a teológus fizetést, ún. légátumot kap. Ez komoly segítség is lehet számára; legalábbis akkoriban, amikor én végeztem a teológiát, bizonyos gyülekezetektől nagyon szép összegek folytak be, amiből a légátus akár félévi tanulmányait is ki tudta fizetni. Ezek voltak az úgymond magasan kategorizált helyek, amelyek közül először a legjobb tanulmányi eredményekkel rendelkező ötödévesek választhattak, utána jöhettek a többiek, jegyeik és évfolyamuk szerint.
Hogyan lett Svédországban az ideiglenes légátusból állandó szolgálat?
Először is megismertem az akkori lelkészt, a főgondnokot és a gyülekezeteket. Akkoriban 18 magyar diaszpóra-gyülekezet volt Észak-Európában: Svédországban Uppsalától Malmőig 14, Észtországban és Finnországban pedig kettő-kettő. Volt időszak, amikor Norvégiában, Oslóban is voltak magyar istentiszteletek, de egy idő után sajnos megszűntek. Ezt a tulajdonképpen fél-európányi területet egyedül járta be Molnár-Veress Pál lelkész. Pali hatalmas egyéniség, okos, ügyes, karizmatikus pap. Most 70 év körüli lehet, Pécs környékén él. A lelkészség nem szűnt meg azután sem, hogy ő kb. öt éve nyugdíjba ment; ma is létezik tizenvalahány magyar protestáns gyülekezet Skandináviában. A sok kis gyülekezet és a hatalmas távolságok miatt azonban a lelkészi munka rettenetesen fárasztó volt, tehát nagyon kellett volna neki az állandó segítség. Tudta, hogy szívesen visszajönnék, ezért utána is tartottuk a kapcsolatot. A záróvizsgák környékén tájékoztattam Csiha Kálmán akkori püspököt is, hogy Svédországban szeretném elvégezni a segédlelkészi éveimet. Hála Istennek, sikerült meggyőzni, így tulajdonképpen ő nevezett ki hivatalosan svédországi segédlelkésznek. Két évet dolgoztam így, majd letettem a második lelkészképesítő vizsgámat, és visszatértem Svédországba, immár második lelkésznek.
Mivel járt ez a szolgálat? Mekkora gyülekezetekről van egyébként szó?
Nagyon dinamikus munka volt. Átlagosan négy-öt istentisztelet és 1000-1200 kilométer vezetés gyakorlatilag minden hétvégén. Úgy osztottuk be, hogy én indultam egyik irányba, Pali a másik irányba, hogy minél több gyülekezethez eljussunk. Havonta egy istentiszteletet tartottunk minden egyes gyülekezetben. Amerikai méretekhez képest persze jóval kevesebb, kb. 30-35 ezer magyar élt akkoriban Svédországban, mégis nagyon szépen megszervezték magukat. A svédek nagyon alaposak és szervezettek, és ezeket az értékes tulajdonságokat átvettek az ott élő magyarok is. Az egyes közösségek létszámai nagyon változóak voltak, a nagyobbak 100 fő körüliek lehettek. Ennél pontosabbat nehéz mondani, mert a 18 ún. leánygyülekezet tulajdonképpen egy nagy gyülekezetet alkotott; részben azért, mert így kaptak támogatást a svéd államtól. Göteborgban jártak a legtöbben istentiszteletre; egy átlagos vasárnap 30-40-en, ünnepek alkalmával akár 100-nál is többen összejöttek. Nagyjából hasonló volt a helyzet Stockholmban és Ljungby-ben, az ún. székely gyülekezetben is. Szerintem azért is jártak viszonylag többen templomba, mert csak akkor tudtak találkozni magyar ismerőseikkel.
Mit érdemes tudnunk erről a székely gyülekezetről?
Ljungby-ben akkoriban 100%-ban székely származású tagokból álló gyülekezet működött, amelynek tagjai a ‘70-’80-as évek folyamán vándoroltak Svédországba, Erdély Háromszék vidékéről. Amint lehetett, hívták maguk után a rokonságukat és baráti körüket, így egy teljes mértékben székely eredetű gyülekezet alakult ki Svédország közepén, akik a ‘90-es évek végén még nagyon erősen tartották szokásaikat és hitüket. Nagyon otthonos érzés volt, amikor a hideg, sötét és nedves svéd éjszakában beléptem egy csöppnyi székely közösségbe – mintha hazaérkeztem volna. Bizonyára az ő gyerekeik-unokáik már nem így élnek, de én még „elkaptam” az első kivándorló generációt.
Meddig bírtad ezt a kimerítő lelkészi munkát?
Öt évig, de már egy-két év után is a kifáradás erős jeleit éreztem magamon. A rengeteg utazás nagyon megterhelte Pali családját is, és a feleségem sem örült neki. Az istentiszteleteket szombaton és vasárnap tartottuk, nap végén a család, akinél éppen megszálltam, rendszerint meghívott vacsorára, beszélgetésre, néha egy kis buli is összejött. De másnap rohannom kellett tovább, hiszen minden hétvégére négy istentisztelet jutott, és azon kívül bőven volt más feladatom is. Amikor hétfő hajnalonként otthon beestem az ágyba, gyakorlatilag beszélni sem tudtam, olyan fáradt voltam. Kedden lábadoztam, majd elkezdődtek a telefonhívások, bibliaórák és egyéb programszervezések, valamint a különböző adminisztrációs munkák, és péntek délután vagy szombat hajnalban már indultam is újra.
A gyülekezetek vezetősége is rájött arra, hogy a lelkészek kiégése komoly problémát jelenthet, így az ottani negyedik évem során az a döntés született, hogy havonta „csak” három hétvégére jussanak szolgálatok, a negyedik maradjon szabad. Amikor kiderült, hogy végül el fogok jönni Svédországból Amerikába, és a teológián kérdezősködtem a lelkészek és professzorok között, hogy van-e esetleg egy fiatal végzős, aki átvenné a szolgálatomat, az volt az első kérdésük: mit kell az illetőnek tudnia? Az én válaszom így hangzott: könnyedén kell alkalmazkodnia az állandóan változó körülményekhez, bírnia kell a sok vezetést, le kell tudni „húznia” egy-egy hétvégét összességében 6-8 óra alvással, ismernie kell sok népdalt… és ha esetleg meg tud inni két-három pohár bort anélkül, hogy baj legyen belőle, az sem árt… (nevet) Végül lett utódom, mert Svédország mégiscsak vonzó hely; én is nagyon sokat tanultam és tapasztaltam ott.
Hogyan kerültél Amerikába?
Amikor feleségem megvédte a doktoriját, elkezdtünk komolyan gondolkodni azon, hol akarjuk leélni az életünket. Gyönyörű és érdekes volt Svédország, de szerintem nem „európai” embernek való. Európa és Skandinávia két külön világ. A svédek nagyon mások, mint mi, magyarok vagyunk, távolságtartóak, merevek és kissé robotszerűek. Az időjárást és a hosszú, sötét éjszakákat is nehéz megszokni. Az ottani nagyon liberális világ sem felelt meg az elképzeléseinknek. Annak ellenére, hogy akkoriban Svédország – összehasonlítva például Franciaországgal vagy Németországgal –, sokkal befogadóbb volt, azért egy idő után éreztük, hogy mégiscsak másképp kezelnek. Így aztán az öt év alatt kikristályosodott a döntés, hogy nem ott akarjuk leélni az életünket. Addigra természetesen a brassói állásomat már rég betöltötték, és ha azt választom, hogy hazamegyünk és egy kis faluban leszek lelkész, a feleségem svéd doktorival a kezében legfeljebb egy kis általános iskolában taníthatott volna… Magyarország is felvetődött, Blankának voltak munkakapcsolatai a budapesti KFKI kutatóintézetben, de ő inkább Amerikába akart költözni, ahol már többször járt tudományos konferenciákon.
Én pedig úgy voltam vele: Amerikáról az emberek mindenfélét mondanak; amikor Blankát követtem Svédországba, fejest ugrottam a mély vízbe anélkül, hogy tudtam volna, mi vár rám, de még egyszer nem teszem meg ugyanazt. Először látni akarom Amerikát, mielőtt egyáltalán komolyan beszélünk róla. Amikor legközelebb Dallasba, majd Miamiba utazott egy konferenciára, utánamentem turistáskodni, szétnézni, mit is jelent Amerika.
Hogyan kerültél kapcsolatba az ottani magyar református gyülekezettel?
Még mielőtt elindultam volna, egy sötét és hideg estén az egyik egyházi portálon böngészve megláttam egy hirdetést: a San Francisco és Környéke Magyar Református Egyház lelkészt keres. Mellette egy e-mail cím, de semmi más, még dátum sem, nemhogy részletes munkafeltételek… Írtam, bemutatkoztam és kértem további információt. Levelemre az Amerikai Magyar Református Egyház Nyugati Egyházmegyéjének akkori esperese, későbbi püspöke, Szabó Sándor válaszolt. Megadta a San Franciscó-iak elérhetőségét, akikkel elkezdtem levelezni. A gyülekezet lelkészkereső bizottsága kérte, hogy küldjem el a végzettségemet igazoló iratokat, valamint egy prédikációt DVD-n, lehetőleg mielőbb, mert több jelentkező van az állásajánlatra, de azért még befogadják az én jelentkezésemet is, ha már így felbukkantam… Sietve elküldtem, amit kértek és megemlítettem, hogy néhány nap múlva a tengerentúlon leszek, nagyon szívesen elmennék San Franciscóba, hogy személyesen is megismerjük egymást.
Akkor ezt már nem a feleséged intézte el… Hogy tetszett San Francisco?
Valóban, de szerintem Isten Svédországban is nagyon szépen gondoskodott rólunk, és azóta is nagyon sokszor megtapasztaltuk a gondviselését Amerikában…
Dallastól és Miamitól egyáltalán nem voltam elragadtatva, de San Francisco nagyon tetszett: kora áprilisban érkeztem, gyönyörű tiszta volt a város, az évnek abban a részében még nem volt ködös, mint általában, és megtapasztaltam, amit mások mondtak róla: az egyik legeurópaibb város Amerikában. Már akkor úgy éreztem, minden további nélkül el tudnám ott képzelni az életemet. A bemutatkozó istentisztelet után elbeszélgettünk a Presbitériummal, majd visszatértem Svédországba. Éppen a harmincadik születésnapomon jött az értesítés: a gyülekezet engem választott lelkészének. Közben a feleségemnek San Francisco közelében, egy livermore-i laboratóriumban ajánlottak állást, egyszóval minden tökéletesnek tűnt…
Tehát elindultatok Amerikába…
Igen, 2003. október 3-án érkeztünk San Franciscóba, ahol a gyülekezet nagy örömmel fogadott minket, de közben feleségem livermore-i állásajánlatát visszavonták. Kapcsolatba lépett volt kollégáival, akik felajánlottak számára egy posztdoktori állást Los Angelesben, a UCLA egyetemen. Viszont a két város távolsága 400 mérföld, azaz 700 kilométer, amit nem lehetett napi ingázással áthidalni. Blanka két évig dolgozott Los Angelesben, miközben én San Franciscóban szolgáltam, és közben egymást látogattunk, főleg én jártam hozzá. Kaptam a gyülekezettől egy öreg Mercedest, amiben már akkor 400 ezer mérföld volt… Ez az autó lerövidítette a Los Angeles és San Francisco közötti távolságot.
Két év után viszont már éreztük, hosszú távon ezt sem lehet fenntartani. Feleségem új állás után nézett San Francisco környékén. Csodálatos, ahogy Isten dolgozik: csokorban adja a lehetőségeket. Egy darabig semmit sem talált, aztán egyik pillanatról a másikra öt meghallgatásra hívták. Itt volt velem egy hétig, szinte minden nap más-más egyetemre és céghez ment interjúkra. Az öt lehetőségből három helyről kapott állásajánlatot, s végül a Stanford Egyetem ajánlatát fogadta el, ahol 15 éven át dolgozott. Azóta váltott, s most egy nagy chipgyártó cég munkatársa. Miután ideköltözött, már nagyon itt volt az ideje a családalapításnak, így gyorsan egymás után születtek a gyerekeink: Norbert már elkezdte az egyetemet, Ingrid pedig jövőre érettségizik. Azért döntöttünk e nemzetközi nevek mellett, mert az amerikaiaknak épp elég nehéz volt kimondaniuk a hosszú családnevünket. Egyébként eredetileg Magyari Gábor vagyok, feleségem pedig Köpe Blanka, de a házasságkötéskor összevontuk a nevünket, mert neki egyetemi évei alatt már megjelentek cikkei, és fontos volt nevét referenciaként megőriznie.
Milyen magyar gyülekezet fogadott San Franciscóban?
2003 őszén még majdnem 100 százalékban ‘56-os gyülekezet volt, tehát a magam 30 évével messze én voltam a legfiatalabb, a gyülekezeti tagok gyermeke lehettem volna. Kb. 40-50-en voltak, és fiatalok akkoriban egyáltalán nem jártak templomba, még az ő saját gyerekeik sem. Amikor ugyanis az ‘56-osok idekerültek, Amerika egy óriási nagy olvasztótégely volt. Többször elmesélték, hogy rájuk szóltak az üzletekben, hogy beszéljenek angolul. Emellett sokan azt hitték, hogy teljesen fel kell adniuk magyarságukat, mert az otthoni szovjet rendszer soha nem fog megszűnni, ezért sokan közülük a gyerekeiket is inkább amerikaiaknak nevelték, mert nem látták értelmét a magyarság továbbadásának. Tisztelet a kivételnek, de ez volt az általános hozzáállás, amit ők maguk mondtak el nekem. Mire a politikai helyzet változott, a ‘60-’70-es években született gyerekeik már felnőttek, és általában már késő volt magyarul tanulniuk, gyökereiket újra felfedezniük. Az unokákról nem is beszélve. Persze vannak ellenpéldák is; például azok, aki a legtöbbet tettek azért, hogy idekerüljek, harmadgenerációs magyarok. Az Örly Múzeum tulajdonos-testvérpárjáról, Ilonáról és Elviráról van szó, akiknek nagymamája, ha jól tudom, tizenvalahány éves lányként került Felvidékről Amerikába, még az 1900-as évek legelején. Ilona volt az, aki először körbevezetett engem a városban és érkezésemkor szárnyai alá vett. Akkor hallottam először, hogy milyen szépen, ugyanakkor érdekesen archaikus, 100 évvel ezelőtti felvidéki hangsúlyokkal és szókészlettel beszél magyarul. Kiderült, szüleivel és férjével angolul beszél, nagymamájától tanult meg magyarul.
Mi volt a feladatod a szigorúan vett lelkészi szolgálat mellett? Gondolom a közösség megújítása, fiatalítása…
Igen, azt várta el tőlem az idősödő gyülekezet, hogy csináljak fából vaskarikát… (nevet) Azaz virágoztassam fel a közösséget, töltsem meg fiatalokkal a templomot, legyen sok új élet, jöjjön be az összes környékbeli magyar az istentiszteletekre, és fél éven belül lehetőleg 200 tagja legyen a gyülekezetnek… Természetesen túlzok, de valóban nagy várakozásaik voltak, hiszen érkezett egy fiatal lelkész, aki biztosan nagyon könnyen meg tudja majd szólítani a fiatalokat és pillanatok alatt behozza majd őket a templomba. De tudjuk jól, hogy ez nem ilyen egyszerű…
Biztosan elmondták már ezt neked más diaszpórában szolgáló lelkészek is, hiszen sok helyen hasonló volt a helyzet, legalábbis az USA nyugati partján: 1956-tól az 1990-es évek végéig kevesen jöttek, utána viszont ismét érkezett egy nagyobb hullám a Kárpát-medencéből.
Amikor idekerültem, az ‘56-osok 65-70 év körül voltak, kicsi, de viszonylag erős, életképes közösség várt, amely hála Istennek fizikailag és anyagilag is viszonylag jól tartotta magát. A gyermekeik már felnőttek, tehát ráértek templomba járni, közösséget építeni. De már lehetett látni azt is, hogy hamarosan baj lesz, mert ahogy az ‘56-osok kiöregednek, nincs egy következő generáció, aki átvegye tőlük a stafétát, nincs egy új csoport, amely a közösség gerincét képezhetné. Látszott, hogy nagyon sürgősen be kellene hozni a fiatalabb nemzedéket. De az is kérdés volt: ha eljönnek istentiszteletre, esetleg egy-egy nagyobb rendezvényre, elég lenne-e? Mindenki dolgozik látástól vakulásig, és hétvégén is sok a program: cserkészet, magyar iskola, sportok, kirándulás… Hogyan is férne bele a gyülekezeti élet?
E tekintetben hasonló a helyzet az USA keleti partján is. Mihez kezdtél?
Amitől San Francisco környéke egyedi: a Szilícium-völgy rengeteg fiatalt vonz; s a mai napig sokan érkeznek ide az egész Kárpát-medencéből. Az érkezők jelentős része igen magasan képzett, mert a munkakörük ezt követeli meg. Ez jó, a mai napig segít nekünk is. A mai gyülekezet 90 százaléka ismét első generációs, miközben ‘56-osok sajnos már alig vannak. Van néhány másodgenerációs, vagy olyan gyülekezeti tagunk is, akik Magyarországon születtek, de évtizedekkel ezelőtt, kisgyerekként kerültek ki ide. A megoldás a vasárnapi iskola lett. Elkezdtek ugyan jövögetni a fiatalok a gyülekezetbe, de valójában a gyermekeikkel lehetett „megfogni” őket. Ha egy fiatal ideérkezik és helyi magyar kapcsolatokat keres, sok esetben elmegy a magyar közösségekbe, így a templomhoz is, és igyekszik felmérni mindenhol helyzetét. De aztán ahogy lassan kialakul az új élete, gyakran elmarad, egyre kevésbé érdekli a gyülekezet élete. Viszont néhány év múlva újra megjelenik a menyasszonyával vagy vőlegényével, mert szeretnének összeházasodni. Aztán megint eltűnnek párosan, majd újra megjelennek a gyerekeikkel együtt. Ezután már viszont kevésbé maradnak el, mert a gyermekeik számára tartósan igénylik a magyar közösséget. Ezért erősek sok helyen a hétvégi magyar iskolák és a cserkészcsapatok, vagyis a gyerekközösségek. Ahol ilyeneket létre tudnak hozni, ott a magyar közösségek hosszú távon életképesek.
Ez is általános jelenség a diaszpórában. Ami viszont nálatok szintén egyedi: a két egyház együtt tartja fent a cserkészcsapatokat és a hétvégi magyar iskolát.
Ez a felállás még 50 évvel ezelőtt alakult ki. Eredetileg a Református Egyház volt a cserkészet patrónusa, de viszonylag gyorsan hozzákapcsolódott a Magyar Katolikus Misszió is. Gyönyörű helyen tartják a foglalkozásokat minden második vasárnap, a mise, istentisztelet után magyar iskola, majd cserkészet következik.
Visszatérve a vasárnapi iskolára, tulajdonképpen úgy kezdtük el, hogy láttuk: a cserkészetnél a gyerekeknek beszélniük kell magyarul, legalább minimális szinten, viszont sok gyerek vegyes házasságból született, vagy a szülők nem beszéltek eleget velük magyarul, ezért nem volt elég erős a magyar nyelvtudásuk. Szükségessé vált a magyar nyelvoktatás még a cserkészetet megelőző, öt év alatti korosztálynak, azzal a céllal, hogy a magyar nyelvtudást erősítsük. Ebből az alapötletből nőtte ki magát a vasárnapi iskolánk, amit Gyereksaroknak neveztük el. Akkoriban került ide egy fiatal házaspár, akik ezt nagyon felkarolták. Lassacskán egyre több család kapcsolódott be. Eleinte csak az iskolába hozták a gyerekeiket, de miután látták, hogy a gyülekezet befogadó, és a hitélet mellett élénk kulturális élet is zajlik – koncertek és előadások, piknikek, disznótoros vacsora, süteménykészítő tanfolyam stb. –, így lassan elkezdtek bekapcsolódni a gyülekezet életébe is – mindezt a gyermekeikért. Ne felejtsük el: olyan emberekről is van szó, akiknek azelőtt sok esetben minimális, vagy semmilyen kapcsolatuk nem volt sem a vallással, sem a Református Egyházzal. Persze azokkal, akik esetleg egy másik templomi közösségből érkeznek, sokkal egyszerűbb a helyzet.
Mi a helyzet ma?
A vasárnapi iskola 2019-ig nagyon szépen működött. Voltak olyan időszakok, amikor huszonvalahány pici gyerek járt ide, több korosztály is. Egyre nehezebbé vált a szervezés, mert csak egy ebédlőnk volt, ahol elkülönítettünk egy sarkot a legkisebbek és édesanyjuk számára, majd a könyvtárszobát átalakítottuk gyerekszobává, ahol egyik sarokban az idősebbekkel, a másikban a fiatalabbakkal foglalkoztak. Viszont a Covid-járvány óriási törést okozott, s azóta sem sikerült újraindítani az iskolát, aminek oka az is, hogy a gyülekezetben is nagy változások történtek, hiszen azóta már egy új helyen működünk. Hála Istennek, ennek ellenére az egykori kisgyerekes szülők bent maradtak a közösségben, ma kb. 80-85 tagunk van, sok fiatallal és középkorúakkal; már ők képezik a gyülekezet gerincét.
Tehát van miből újrakezdeni, építkezni. És ha már építkezés, meséld el a templom adásvételének manapság már Amerika-szerte egyedi történetét.
Az 1951-ben alakult gyülekezet öt év után megvette első templomát San Franciscóban. Az tulajdonképpen egy családi ház volt, aminek a földszintjén kiverték a falakat, átalakítva azt egy nagy gyülekezeti teremmé, az emeleten pedig kialakítottak egy pici lelkészlakást. Amikor a környéken élő ‘56-os magyarság kezdett lehúzódni a félszigetre, vagyis kiköltözni San Franciscóból, felvetődött a kérdés, hogy a templomnak is követnie kellene a gyülekezet tagjait. A városban magam sem szívesen laknék, mivel az év nagy részében hideg és ködös, de ha délre megyünk húsz mérföldet, gyönyörű mediterrán éghajlatban élünk az év 90 százalékában.
A gyülekezet végül eladta említett első templomát, és 1989-ben megvette a másodikat Redwood City-ben, ahova én is érkeztem 2003-ban. 2016-2017 környékén viszont már úgy láttam, nagyon kinőttük az épületet és lehetőségeinket nagyon behatárolja a környezetünk. A Redwood City-i templom egy nem túl jó mexikói negyed szélén állt, ellenben a szomszéd települések és kisvárosok nagyon-nagyon drága környéknek számítanak, így az újonnan érkezett magyar fiataloknak esélyük sem volt a templom közelében letelepedni. Az épület belseje szép volt, de nagyon pici parkoló tartozott hozzá és egyetlen gyülekezeti terme volt csak, ami egyben ebédlőként is szolgált, az alagsorban. Amikor ott rohangált az ebédlőben 15-20 gyerek, miközben az idősebb generáció szeretett volna egymással beszélgetni, volt is nagy morgolódás; nem volt tehát egyszerű úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy ne legyen belőle további súrlódás…
Egyre többször vetődött fel a kérdés, főleg a fiatalabbakban: jó lenne elmozdulni, barátságosabb és zöldebb környezetbe és nagyobb épületbe, ahol a közösség tovább fejlődhet. Ugyanakkor köztudott, hogy Kaliforniának ezen része Amerika egyik legdrágább területe. Ennek ellenére elkezdtünk nézelődni, miután közgyűlési határozat született, hogy ha találunk egy megfelelő épületet, akkor komolyan elgondolkodunk a vásárlásról. Találtunk is egyet. Messze nem volt tökéletes, de sokkal jobb volt, mint az akkori. Nagyon szerettem volna, ha megvásároljuk, de leszavaztak, amit nem viseltem jól, mert láttam, hogy mielőbb költözni kellene.
Akkor mentél el Miamiba?
Akkor már 15 éve szolgáltam itt, kicsit el is fáradtam, és a vásárlás leszavazása, meg más okok miatt is úgy éreztem, nem tudom folytatni. Eleinte csak pihentem, de egy-két hónap után meguntam. Isten megint olyan érdekes módon szólt közbe: Miamiban lelkészt kerestek. Mivel feleségemnek jó állása volt, és a gyerekek itt jártak iskolába, megegyeztünk abban, hogy ők maradnak, én pedig átmegyek Miamiba három hónap próbaidőre, hogy lássam: egyáltalán működne-e? Többen „problémás” gyülekezetként írták le őket, de szerintem nem volt az. Nagyon jó viszonyom alakult ki velük. Nekem is jó volt, hogy odamentem, hiszen egy nagyobb, komplexebb és szétágazóbb közösségbe kerültem, ahol jó érzés volt megtapasztalni, hogy ott is megállom a helyem. Sőt, nem is kerül különösebb erőfeszítésbe, vagyis nem volt akkora nehézsége a munkának, mint amire előtte gondoltam. A korábbi kudarcként megélt döntés után Miami megerősített az önértékelésemmel kapcsolatban, de sok más tekintetben is.
2020. február közepén választottak meg Miamiban lelkésznek, de néhány hét múlva a Covid miatt megállt a világ… Rettenetesen nehéz volt így, hiszen a fiam 15, a lányom 13 éves volt, a feleségem a lakásba bezárva élt velük itt, miközben én Amerika másik partján szolgáltam. 2020 végéig húztuk, de akkor még mindig olyan kilátástalannak tűnt ez az egész helyzet, hogy dönteni kellett… Blankának nem volt lehetősége állást találni Miamiban, abban az időben még mindenhol leépítések zajlottak. A család egyre nehezebben viselte a távollétemet. Nagyon sajnáltam, de 2020 végén kénytelen voltam otthagyni Miami-t és visszajöttem San Franciscóba a családomhoz.
A család nyilván örült, de mit szólt ehhez a két gyülekezet?
A miami gyülekezet megértette, sőt, fenntartották az állást még további közel háromnegyed évig, hátha vissza tudnék oda térni. Amikor már egyértelművé vált, hogy ennek nagyon kevés a valószínűsége, megkeresték Csiki-Mákszem Lóránd lelkészt, aki azóta is ott szolgál. Közben San Franciscóba hívtak egy lelkészt Felvidékről, aki kilenc hónap szolgálat után a hazatérés mellett döntött. Utána Tóth Viktor lelkész szolgált itt, de ő az első pillanattól fogva nyilvánvalóvá tette, hogy a doktorátusát szeretné elvégezni, egy évig szívesen kisegíti a gyülekezetet, de utána visszatér Los Angelesbe. Az Úristen megint érdekes módon dolgozott: itt voltam, Tóth Viktornak lejárt az egy éves szolgálata, és a gyülekezet újra lelkészt keresett. Viszonylag könnyen ment az újbóli egymásra találás. Azelőtt sem voltunk rossz viszonyban, tartottuk a kapcsolatot, csak más lelkészük volt. 2020 december végén jöttem vissza San Francisco környékére és 2021 szeptemberében újra alkalmaztak.
Azóta tulajdonképpen folytatom azt a munkát, amit azelőtt 15 éven át végeztem. Merem állítani, hogy a szünet határozottan jót tett nekem és a gyülekezetnek is. Miközben én Miamiban megtapasztaltam egy másik közösséget, ők kipróbáltak két másik lelkészt. Jó volt a váltás abból a szempontból is, hogy addigra a gyülekezet idősebb tagjaiban szintén megérett az igény a továbblépésre, aminek hiányában néhány éven belül bezárhattuk volna a templomot. Akkor végre megszületett a döntés, hogy a gyülekezet költözik, a San Franciscó-i öböl keleti oldalára, ahol a gyülekezet gerincét képező magyar fiatalság lakik, hogy lehetőség szerint senkinek ne kelljen fél óránál többet vezetni, hogy elérje a templomot. Így találtuk meg Newark-ban azt az eredetileg amerikai evangélikus gyülekezeti templomot, ahol most vagyunk.
Ez is egy hosszabb folyamat volt, ha jól sejtem…
Igen, fokozatosan haladtunk, hiszen manapság egy templomot sem eladni, sem megvenni nem egyszerű. Eleinte az istentiszteletek még Redwood City-ben, a régi templomunkban zajlottak, és csak havonta egy alkalommal tartottuk azokat az öböl keleti oldalán, délutánonként. A Newark-i amerikai evangélikus gyülekezet temploma két nagy épületből állt, méretes parkolóval és jelentős zöld területtel. Miután láttuk, hogy működik, a gyülekezet úgy döntött, költözzünk át teljesen oda, azaz béreljük ki teljes egészében az új templomot, és közben hirdessük meg eladásra a régi templom és a parókia épületét. Az új templomban rajtunk kívül még két tongai gyülekezet is működött velünk párhuzamosan, akiknek szintén kiadták. Viszont a tulajdonos amerikai evangélikus gyülekezet a Covid-járvány alatt nagyon megroppant, egyre kevésbé tudták fenntartani az épületeiket, ezért úgy döntöttek, csatlakoznak egy közeli, erősebb evangélikus gyülekezethez.
Akkor még nem tudtuk, mi a szándékuk, de azt már láttuk, nekünk nagyon megfelelne a hely: könnyebben elérhető, szívesebben jönnek az emberek, nagy terület áll rendelkezésre, akár a vasárnapi iskolát is újraindíthatnánk, és sokkal könnyebb itt rendezvényeket szervezni. Sikeresen megtartottuk az apák napi pikniket, a disznótoros vacsorát és egyéb eseményeinket. Amikor jönni kezdtek a hírek, hogy az anyagyülekezet eladáson gondolkodik, azonnal jeleztük: bennünket érdekelne a vétel. Sokáig kellett várnunk, míg végül 2023 novemberében – tehát a lehető leglehetetlenebb időpontban – meghirdették az épületegyüttest eladásra. Nem határoztak meg árat; azt mondták, várják az ajánlatokat, s majd azok alapján döntenek. Mi is beadtuk az ajánlatunkat és reménykedtünk, hogy nincs túl sok érdeklődő, és hogy meg akarják tartani templomnak, és nem egy jóval többet fizető befektetőnek akarják eladni…
Bár a végeredményt ismerjük, nagyon izgalmas belelátni ebbe a folyamatba…
Megtudtuk, hogy összesen hét ajánlatot kaptak, és a két legmagasabb ajánlat 7-7 millió dollár volt, mindkettő befektetőtől. Az elsőt valamilyen okból kifolyólag nem fogadták el, a második befektetőnek pedig az volt a feltétele, hogy csak abban az esetben vásárolja meg az épületet, ha minden engedélyt megkap a bontáshoz és egy új házsor építéséhez. Viszont az ilyen engedélyek beszerzése akár évekbe is telhet, ez idő alatt az eladó tulajdonképpen a levegőben lóg, mert ha a vevő esetleg az utolsó pillanatban mégis visszalépne, az eladó kezdheti elölről az egészet. Megtudtuk, hogy más gyülekezetektől is kaptak ajánlatokat, továbbá, hogy ajánlatunk az alacsonyabbak közé tartozik, ezért 2024 januárjában a gyülekezeti közgyűlésünkön azt mondtam: látva a valóságot, készüljünk fel lelkileg arra, hogy nem tudjuk megvenni az épületeket; nem hiszem, hogy valaha is az otthonunk lehet… Utána sokszor elgondolkodtam azon, az Úristen megint oktatott: ne legyek kishitű. Néhány hónappal később, 2024 májusában ugyanis miénk lett…
Megtudtad, hogy miért választottak titeket?
Igen. Egyrészt nagyon jó kapcsolat volt közöttünk; megismertek minket, amíg ott voltunk. Másrészt elsősorban nem befektetőnek akarták eladni az épületeket, szerették volna, ha megmarad templomnak. Ugyanakkor mivel a pénzt jótékonyságra kívánták felhasználni, minél többet akartak érte kapni. Végül visszajöttek hozzánk azzal, hogy ha az ajánlatunkat komolyan meg tudnánk „erősíteni”, akkor reális esélyünk lenne… Nem keveset kértek és nagyon rövid időn belül. Közben sikerült eladnunk a régi templomot és parókiát, beleszámoltuk a régi Magyar Ház eladásából félretett 500 ezer dollárt is, de még ezen felül is kellett közel egymillió dollár… Tehát egy nagyon komoly adománygyűjtést kellett elindítanunk, most vagy soha alapon. Tudtuk, ennél jobbat ezért az árért nem fogunk kapni; ekkora terület ilyen felszereltséggel sokkal drágább lett volna bárhol máshol. Csodálatos volt megtapasztalni a San Francisco környéki magyarság összefogását ebben az ügyben. A mai napig lélekmelegítő visszaemlékezni, ahogy elkezdett gyűlni a pénz… Volt néhány nagy adományozó, de rengeteg kis összeg is befolyt. Két hónap alatt kb. 800 ezer dollárt sikerült összegyűjteni. Végül 4 millió 700 ezer dollárért vettük meg.
Kitérnél röviden a már említett Magyar Házra is? Manapság ritka egy ilyen új épület megszerzése a diaszpórában magyar közösségi célokra.
San Franciscóban sokáig volt Magyar Ház, amit, ha jól emlékszem, 1991-ben adtak el, mert a környék leromlott és az épület fenntartásával is gondok voltak. Pontos részleteket nem tudok, hiszen én még nem voltam itt abban az időben. Miután eladták az épületet, kifizették az eredeti vételhez felvett hitel még fennálló részét, és a maradék 300 ezer dollárt nekünk, a helyi református gyülekezetnek adományozták – tulajdonképpen csak azért, mert a gyülekezet nonprofit szervezet, és így az épület eladása után nem kellett adót fizetniük. Gyülekezetünk egy külön számlán tartotta a pénzt, és egy Magyar Jövő Alap nevű csoport feladata volt a 300 ezer dollár kezelése és kamatoztatása, illetve a kamatok egy részéből a San Francisco környéki magyar szervezetek segítése. Később gyülekezetünk presbitériuma átvette a pénz kezelését, és végül nagyjából 500 ezer dollár gyűlt össze az erre elkülönített számlán, amit azzal a feltétellel tudtunk a templom vásárlására fordítani, ha annak épületében helyet kap az új Magyar Kulturális Központ.
Az emberek nem ódzkodnak attól, hogy egy korábban civil tulajdonú épület ezzel egy egyházi intézmény része lett?
Számunkra ez egyértelműen missziós terület, ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a magyarság egy részét csak a Magyar Kulturális Központ fogja érdekelni, a református gyülekezet és temploma kevésbé. Ez tény; aki ezzel nem néz szembe, az becsapja magát. Ezért mi első pillanattól fogva azt mondtuk: bár a Magyar Kulturális Központ tulajdonjogilag a gyülekezeté, civil kezdeményezésként igyekszünk működtetni. A Központ öt tagú vezetőségből három személynek fontos szerepe van más helyi magyar szervezetekben is; alattuk pedig ott áll az ún. Tanácsadó Testület, amelynek tagja az összes öböl-környéki magyar szervezet képviselője. A Vezetőség és a Tanácsadó Testület feladata, hogy nemcsak vallási, hanem számos világi, kulturális rendezvényt szervezzen a Központban. A gyülekezet Presbitériumának természetesen van beleszólási joga: ha nagyobb anyagi kiadásról van szó, hozzájárulásuk szükséges. A részletek kidolgozása még zajlik, hiszen csak nemrég, 2024 októberében avattuk fel az épületet, de a Magyar Kulturális Központ már most is nagyon szépen működik.
Vannak már konkrét terveitek?
Persze; például az Eszterlánc Magyar Népi Együttes és a Mazsola gyermektánccsoport már áttette próbáit a Központba, és voltak más eseményeink, rendezvényeink is: a magyar cserkészet által szervezett Kodály-nap, az „István a Király” nap, a Magyar Dal napja, az Innovátor Klub rendezvénye, táncházak, piknikek, disznótoros vacsorák, év végi ünnepi koncert, közös szilveszteri parti stb. Már most több foglalásunk, tervünk van a 2025. esztendőre is…
Elismered, hogy jobb hely, mint amihez korábban annyira ragaszkodtál?
Egyértelműen. Néha az ember annyira benne van az események forgatagában, hogy nem látja a fától az erdőt. De így utólag visszatekintve megint csak azt mondhatom: az Isten olyan szépen elrendezi a dolgokat. Egyrészt lehetőséget adott nekem arra, hogy kipróbáljam magam máshol is, ugyanakkor a gyülekezetben is megérjen az igény arra, hogy megtegyük ezt a nehéz lépést. Belegondolva abba, ahogy ezt az új templomot megtaláltuk, ahogy a vásárlás sikerült, ahogy létrejött a Magyar Kulturális Központ, újból és újból rácsodálkozom arra, hogy Isten milyen gyönyörűen dolgozik, és milyen szépen mozgatja a szálakat… Itt vagyunk feleségemmel már több mint húsz éve, a gyermekeink lassan kirepülnek, nem tudom, mit hoz a jövő, de nagyon remélem, hogy Isten még megtart bennünket, hogy szolgálhassam tovább a közösséget, és örülhessek a többiekkel együtt ezeknek a szép fejleményeknek.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.
A cikkben szereplő képek Magyari-Köpe Gábor archívumából származnak.
