Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.
A clevelandi nyugati oldali református egyház főgondnoka másodgenerációs magyar. Daróczy Zsuzsa – a szüleit követve – aktívan részt vett a magyar közösség életében, ahogy férje és később gyermekei is. A vasárnapi iskolát vezette, annak megszűnéséig. Hat éve az elöregedő és folyamatosan fogyó gyülekezet főgondnoka lett, hogy fenntartsa azt, legalább addig, amíg szülei és a gyülekezet idős tagjai élnek.
Hogyan kerültek szülei Amerikába?
Szüleim Miskolcon éltek. Az 1956-os események után hagyták el az országot. Először Bécsbe, onnan Salzburgba kerültek. Édesapám Sárospatakon végzett tanítóképzőt, iskolai szünetek alatt járt a falvakba prédikálni, Ausztriában is rögtön elment az ottani református pappal különböző lágerekbe és segített az igehirdetésben. Ford-ösztöndíjat kaptak, így alkalmuk nyílt egyetemen tanulni. Ez később segítette amerikai életüket is. ‘58-ban érkeztek Clevelandbe, és abban az utcában laktak, ahol a magyar református templom állt. Daróczy Mátyás (névrokon) tiszteletes mindenben segített nekik. Anyukám nyolc hónapos várandós volt a bátyámmal, és a tiszteletes segített, hogy kórházba vigyék és minden költséget kifizetett. Így kezdődött a clevelandi életük. Édesapám, mivel az angoltudása minimális volt, egy gyárba került, ott dolgozott 30 évig. Anyukám közgazdasági szakiskolába járt. Érettségi után egy mezőgazdasági üzem könyvelési osztályán dolgozott; amikor pedig nagyobbak lettünk, a Cuyahoga megyei közigazgatásban volt könyvelő, hetvenéves koráig. Édesapám érkezésük után rögtön bekapcsolódott a református templom életébe, a magyar vasárnapi iskola igazgatója lett, kórusba járt, a férfikör tagja volt. Később presbiter lett, majd főgondnok, éjjel-nappal a templom körül voltak feladatai; ezekben a pozíciókban én is követtem. Anyukám eleinte inkább rólunk gondoskodott: bátyám ‘58-ban, én ‘64-ben születtem.
Milyen családi és magyar közösségi emlékeket őriz fiatalkorából?
Nagyon jó élményeim vannak. A családdal sok nyarat töltöttünk mi is a Lake Chautauqua-n, az amerikai Balatonon. Volt, hogy két hetet édesanyámmal, majd ugyanennyit édesapámmal nyaraltunk ott, mert ő csak két hét szabadságot kapott nyaranta. Rengeteg magyar töltötte ott vakációját akkoriban, rendkívül élénk közösség volt, a fiatalság szabadon jöhetett-mehetett, annyira biztonságos hely volt. Rengeteget kajakoztunk, úsztunk, strandoltunk. A tó partján levő kulturális központba rendszeresen jártunk angol nyelvű színházi és zenei előadásokra, moziba. Előfordult, hogy kajakkal mentünk. A magyar egyesületek rengeteg programot szerveztek, a szüleim, amelyiken csak tudtak, részt vettek. A bálokon kívül engem is mindenhová magukkal vittek. Emellett természetesen jártunk templomba és vasárnap iskolába. Négyéves koromban kezdtem cserkészkedni, 6-7 évesen cserkésztáborokba járni. Őrs- és rajvezető is voltam.
Aktívan részt vettem a cserkész összejöveteleken, mindaddig, amíg a gyerekeim meg nem kapták a hajtási engedélyüket. Hat évig a Cserkészbál főrendezője is voltam. Vezetőképző táborban kiképzőként tevékenykedtem, az öt évente szervezett Jubi-táborokban pedig részt vettem a programtörzs munkájában. 2016-ban 18 őrsvezetőt kísértem el háromhetes körútra Magyarországra. És természetesen magyar iskolába is jártam, ahol édesanyám is tanított. Amikor a ‘80-as évek elején, 18 évesen a barátnőmmel a kis óvodában tanítottunk, édesanyám még mindig ott dolgozott, így kollégák lettünk. Később addig tanítottam, amíg a gyermekeim magyar iskolába jártak. A cserkészek regös-néptánccsoportját is végigjártam, sokszor segítettem a programokat levezetni. Az ötévente rendezett úgynevezett „nagy szereplésből” kivettem a részem, és többször is betanítottam a kicsik táncát. Idén is részt vettem a családi táncban. Férjem a Regösök vezetője is volt, sőt lányunk is. Ekkor a magyarországi többhetes Regös-körútra is elmentem kísérőként és pénzügyi intézőként. A közösség mindig számíthatott rám.
Hogyan lett férje és családja?
A regösöknél ismertem meg a férjemet. Egy utcányira laktunk egymástól, egy iskolába is jártunk, két év volt köztünk. Szélpál Károly 16 éves koromban kezdett udvarolni, ‘88-ban házasodtunk össze. Két gyermekünk van: Tamás és Zsófia. Ők is végigélték a magyar közösségi életet: templom, vasárnapi iskola, magyar iskola, cserkészet, regösök. A most 35 éves fiam 17 évvel ezelőtt Balassi-ösztöndíjjal Budapesten tanult, ott akart maradni. Végül visszajött, itt fejezte be az egyetemet, majd tíz éve Budapestre költözött, jelenleg Bécsben él. Egy állatvédelmi cégnek dolgozik, operatőrként. A 32 éves lányom könyvvizsgáló Woosterben (Ohio), egy regösfiú felesége. A szüleimmel és a gyerekeimmel is magyarul beszélünk. A fiam ezért is találhatta meg a helyét Magyarországon, bár néha kicsit angolosan beszélt magyarul, Budapesten meg is szólták érte. Pedig ha összeadjuk mindazokat az órákat, amikor magyar közösségbe járt 18 éven keresztül, évente kevesebb mint egy hónapnyi foglalkozás alatt tanult meg olvasni, írni, kommunikálni, és ezzel elboldogult Magyarországon.
Beszéljünk a clevelandi nyugat-oldali református egyház helyzetéről! Előbb a kezdetekről.
Eredetileg a kelet-oldali első református egyházi gyülekezet alakult meg a magyar negyedben. De ahogy egyre többen érkeztek, és telepedtek le a város keleti oldalán, 1906-ban megalakították a nyugat-oldali református egyházat, eredetileg közel a piachoz. Ez még ma is egy fontos találkozóhely, nem csak a magyarok számára. Azon a környéken akkor egy német gyülekezet volt, tőlük vették meg az épületet. A templom mellett volt egy gondnoki ház, egy nagy terem konyhával és iskolai célra alkalmas termekkel. Az épület most Szent Ignác iskolaként működik. Az új tulajdonosok az átalakítások és felújítások folyamán gondoskodtak arról, hogy lényeges tárgyakat és ismereteket összegyűjtsenek mindegyik gyülekezetről, amelyek valaha abban a templomban működtek. Ugyanis mi közben elköltöztünk a központból, ahogy a másik gyülekezet is. A ‘70-es években megváltozott a belső városrész, mindenki törekedett kifelé, ahogy a Buckeye magyar negyedből is. Az utóbbi években ismét tele van felújított házakkal és fiatalokkal. Divat lett tehát ismét ott élni, ahonnan mi eljöttünk. A ‘70-80-as években eléggé megromlott a közbiztonság, ezt végigéltük. A gyülekezet megoszlott e tekintetben, de a többség megszavazta a költözést, az építkezést és a bingójáték engedélyezését, hogy abból fizessük ki a tartozásunkat. ‘74-ben megvettünk egy kisebb templomot, és ráépítettünk egy nagyobbat, illetve egy nagy termet, és öt év alatt a bingójátékból származó jövedelemből kifizettük az építkezésre felvett hitelt. Abból is származott rendszeres bevételünk, hogy a nagytermet és a régi pincét szombatonként kiadtuk esküvői helyszínnek.
Ki volt akkoriban a lelkész, és mekkora volt a közösség?
Elek Áron születésem idején, 1964-ben érkezett Pennsylvaniából. Az első babák között voltam, akit megkeresztelt. Emlékeim szerint a ‘80-as évek végéig szolgált itt. A Puritas utcai templomba költözés idején szerintem mintegy száz magyar és száz angol nyelvű családból állt a gyülekezetünk. Amikor szüleim érkeztek, az angol rész erősebb volt, nagyjából száz gyerek járt a vasárnapi iskolába, miközben alig volt magyar gyerek. De jöttek az ‘56-osok, megszülettek a gyerekeik, és a ‘60-as években feltöltődött a magyar rész is. Később, a templom költözése utáni évtizedekben, az emberek is kezdtek egyre távolabb letelepedni, és a létszám is folyamatosan csökkent, különösképpen az angol nyelvű részben, mert ők már az új lakóhelyükhöz közeli templomokba kezdtek járni. Az angol gyülekezeti csoport idővel fele akkora lett, mint a magyar, de mindkettő folyamatosan csökken. Sokan meghaltak. Ma a nyilvántartás szerint 75-80-an vagyunk, de jóval kevesebben járnak rendszeresen istentiszteletre: a magyarra mintegy huszonöten, az angolra tizenöten. Viszont mindenki kiveszi a részét a munkából, sőt, a pénzadományban az angol nyelvűek még bőkezűbbek is: mindig kétszer annyit adnak, mint a magyarul beszélők.
Ön mikor és hogyan kapcsolódott be a gyülekezeti életbe?
A vasárnapi iskola után az ifjúsági csoportban is aktívan részt vettem, majd konfirmálás után kezdtem tanítani a kicsiket a vasárnapi iskolában. Amikor megszülettek a gyerekeink, egy időre kimaradtam, de amint a fiam betöltötte a harmadik életévét, én lettem a vasárnapi iskola igazgatója – amíg volt gyerek. Ma már nincs, egyik nyelvű sem, így nem működtetjük tovább. Ezt követően vállaltam, hogy presbiter leszek. Tizenketten vagyunk tagok, mert már annyira kevesen maradtunk, hogy nincs is kiből választani: az említett rendszeres istentiszteletre járó magyarból ketten vagyunk hatvan év körüliek… Havonta egyszer van elvitelre vacsoránk: csirkepaprikás vagy töltött káposzta; elő- és elkészítésében (bevásárlás, főzés, kiosztás) minden presbiter, egyháztag és a papné is részt vesz. Ez több napi munka, de élvezzük az együttlétet. A bevétel a templomé. Régen a helyszínen lehetett elfogyasztani, a Covid-járvány óta csak elvitelre lehetett elkészíteni. Maradtunk e könnyebb megoldásnál, az emberek is kedvelik, sőt ebben az évben még többen is rendelnek, mint korábban. Legtöbben a környékről érkeznek, nincs is közük a magyar közösséghez. Vannak köztük „öreg amerikások” leszármazottjai, akiknek a nagyszülei a századfordulón vándoroltak ki. Csak az ételek nevét tudják magyarul, de kötődnek ezekhez, mert a magyar nagymamák emlékét idézik számukra. Persze valamennyit a magyar közösségből is rendelnek, de nem ők és nem a mi gyülekezetünk tartja fenn ezt, hanem egy külső közösség. Mindig elmondjuk nekik, mikor van istentisztelet, hirdetjük is a közösségi médiában, de nem csatlakoznak új tagok, viszont legalább anyagilag hozzájárulnak a gyülekezet támogatásához. Néha visszajön egy-egy régi tag.
Milyen események zajlanak még önöknél?
Ma már egyre kevesebb. A női körbe százával jártak, például csigatészta-készítésre vagy kórusokba. Férfikör sincs, bár ma is van néhány férfi, aki így tartja számon magát. Ők rendezték mindig a templomdíszítést: mikulásvirágot karácsonyra, liliomot húsvétra, pálmaágat virágvasárnapra, tavaszi virágot anyák napjára. Régen voltak reggelik is. Például húsvétkor az angol gyülekezet reggel hatkor ment templomba, utána közös étkezés következett. Rendezvények a Covid járvány óta nincsenek. Korábban, amikor előadók jöttek Clevelandbe, sokszor megfordultak nálunk is. Például rengeteg énekkar jött, köztük a híres kolozsvári kórus. Különböző előadások is elhangzottak. Gyakran volt vacsora és tánc, szüreti mulatság, anyák napi ebédek. Én is táncoltam szüreti rendezvényen, sőt tanítottam is táncot erre az alkalomra. Több nagy tánccsoportunk volt, de a gyerekek hiánya miatt megszűntek azok is. Azért is maradtak el az ebédek és mulatságok, mert nincs, aki végigvigye őket: megfőzze, felszolgálja, megterítsen. A szakácsnő is már nyolcvan év felett jár. Néha azért van egy-egy rendezvény, például a Bocskai Rádió filmestje, vagy a dicsőítő estek. Ezeket két-három havonta felváltva tartják különböző gyülekezetekben, és természetesen a két nagy nemzeti ünnep, amit szintén felváltva vállalnak az egyházak. Mi tavaly október 23-án voltunk a házigazdák. A programot az Egyesült Magyar Egyletek szervezi, a cserkészek és az egyházak is mindig szerepelnek, ahol még vannak gyerekek, mint például az Első Református Gyülekezetnél.
Ki a mostani lelkészük?
László Imrét reformátusnak keresztelték, később baptista lett. Ötgyermekes családként tíz évig Kárpátalján éltek misszióban egy cigány gyülekezetben. Kalandos életű, érdekes ember. Mivel kevés a lelkipásztor, a különböző felekezetek megegyeztek abban, hogy támogatják egymást. Amikor nálunk nem volt lelkész, az evangélikus papné szolgált. Öt évvel ezelőtt, egy viharos időszak után a mi gyülekezetünk lelkész nélkül maradt. Nem tudtunk volna eltartani egy lelkipásztort teljes állásban, így örültünk, hogy az akkor majdnem 70 éves László Imre nyugdíjasként elvállalta nálunk ezt a feladatot. Ezt Isten áldásaként éltük meg: éppen visszajöttek Kárpátaljáról, megkereste Krasznai Csaba püspököt, ő pedig hozzánk irányította. Vasárnaponként istentiszteletet tart, hétközben bibliaórát. Rendszeresen látogatja az öregeket, és két napot tölt az irodában is. Régebben két bibliaórát is tartottunk, angol és magyar nyelven, de sajnos az egyiket vezető egyháztagunk elég fiatalon meghalt, és Csia Pali bácsi azt mondta, nincs értelme két külön foglalkozást tartani, ő szívesen jár az angol nyelvűre. Mintegy nyolcan járnak rendszeresen, de ők hűségesek, mert nagyon jók ezek a bibliaórák.
Mi a főgondnok feladata?
A főgondnok feladata megváltozott az évek során. Régen mindenre volt külön ember: titkárnő, pénztáros, takarító stb. A főgondnok az ügyeket koordinálta. Most mindenki önkéntes, én is. Most én nyitom az ajtót minden vasárnap, elintézem, hogy minden rendben legyen, fűtés-hűtés, lámpák, mikrofonok, a kamera készen álljon, mire kezdődik az istentisztelet, az úrvacsorát is előkészítem, besegítek az irodában is: meghallgatom az üzeneteket, pénzt számolok, a tiszteletestől megkérdezem, elvégezte-e ezt vagy azt a feladatot. A kiviteli vacsorákat is évekig én szerveztem, majd kérésemre átvette egy kedves presbiter hölgy. Ezekre továbbra is én vásárolok be, és segítek a többnapos főzésben is. A fő feladatom ma is az, hogy figyeljek a templom fenntartására, a gyülekezet anyagi biztonságára. Most hála Istennek jó helyzetben vagyunk, van tartalékunk. Volt egy nagyon nagy parókiánk, ahol korábban a lelkészek éltek a családjukkal, de tíz-egynéhány éve kiadtuk. Egy idő után viszont már nagyon sok munkával járt az állandó javítás, több volt a kiadás, mint a bevétel, ezért tavaly elintéztem, hogy eladjuk. Elég jó árat kaptunk érte, a pénzt befektettük. Most nemcsak a számláinkat tudjuk fizetni, de ha egy nagyobb anyagi probléma megoldására kényszerülnénk, azt is tudnánk fedezni. A kiadások és a bevételek ugyan havonta változnak, de elég közel állnak egymáshoz, így nem kell hozzányúlnunk a tartalékainkhoz.
Hat éve főgondnok. Hogyan látja a következő hat évet?
A következő öt-hat év szerintem még hasonló lesz, mert az idősek hosszú életűek, jól bírják magukat. Utána viszont nagy kérdés, leszünk-e elegen a gyülekezet további fenntartására. Próbálkozunk a környékbeli angol nyelvű lakosság bevonásával, s többen elkezdtek jönni, mégsem maradnak meg. Igaz, a tiszteletesnek elég erős az angol akcentusa, de akik rendszeresen járnak hozzánk angol istentiszteletre, nagyon szeretik. A magyarokat illetően a gyerekek, unokák jellemzően távolra költöztek, vagy nem járnak templomba, újakat vonzani nem tudtunk. Lányom egy órányira délre lakik innen, és még messzebbre dolgozik, így ő sem jár ide. Mi is próbáltunk újítani, például modernebb énekekkel, de ha nincsenek új hívők, a régieknek meg az újítás nem kell, az nehéz ügy. Templomunk könnyen elérhető, biztonságos helyen áll, egyszintes, népszerű helyszín. A miénk hagyományos istentisztelet. A többség idős. Értékeljük, amit tettek a templomért és a gyülekezetért, ezért továbbra is úgy szolgálunk, ahogy ők szeretnék. Magam is csak a szüleim miatt végzem mindezt. Apukám tavaly halt meg, 94 évesen, anyukám most 89 éves. Tudom, nekik mennyire fontos (volt), hogy legyen magyar református gyülekezet és magyar istentisztelet úgy, ahogy mindig is volt.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.
A képek a Daróczy család archívumából származnak
