A Le Monde mai online kiadásában tette közzé a szerző identitásról, demokráciáról és az Európai Unióról szóló cikkét. Az írást eredeti formájában és eredeti címével közöljük.
A kommunista diktatúra mintegy fél évszázada után igazi ajándékként élte meg hazám, és személyesen én is, a szovjet birodalom összeomlását, nemzeti függetlenségünk visszaszerzését és a demokrácia kivívását. Mindennek következtében szabad és független országként léphettünk át a 21. századba. Magyarország számára ez nagy lehetőség és egyben nagy felelősség is.
A szovjet megszállás alatt ránk kényszerített kommunista rendszert mi, magyarok soha nem támogattuk, és ezt 1956 dicsőséges forradalmával bizonyítottuk. Példa nélküli hősiességről tett tanúbizonyságot a magyar nép akkor, amikor fegyveresen szembeszállt a szovjet világbirodalommal. Erre az egyenlőtlen harcra azért vállalkoztunk, mert nemzeti létünk, önbecsülésünk és méltóságunk forgott kockán. A diktatúra ugyanis minden olyan érték ellen támadást indított, ami számunkra becses és fontos volt: hadjáratot viselt a család, a nemzet és az istenhit ellen, le akarta cserélni a hőseinket, az ünnepeinket, nevetségessé akarta tenni és le akarta járatni mindazt, amire büszkék voltunk és amit tiszteltünk. Szabadságharcunkat a kommunisták ugyan kíméletlenül leverték és kegyetlenül megtorolták, de mégsem folytathatták többé ott, ahol abbahagyták. Kölcsönös félelmen alapuló kiegyezésre kényszerültek. A kommunisták féltek a magyar néptől, mert tudták, következmények nélkül nem feszíthetik túl a húrt. Mi pedig féltünk a kommunista hatalomgyakorlóktól, mert tudtuk, hatalmuk megtartása érdekében mindenre képesek. A hetvenes évektől a kommunista rendszer bukásáig ezen a kölcsönös félelmen alapult a kádári gulyáskommunizmus, amit a nyugati megmondóemberek annyira ajnároztak. Amikor azonban a szovjetek kinyilvánították, hogy nem vetik be többé a Vörös Hadsereget birodalmuk megtartása érdekében, egy pillanat alatt eldöntöttük, hogy kivívjuk a szabadságunkat. 1989. június 16-án eltemettük 1956-os hőseinket és a fiatal Orbán Viktor térségünkben először a nyilvánosság előtt kimondta: nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követelünk.
Azóta demokráciában élünk, amit féltőn óvunk. Szuverenitásunkat, vagyis nemzeti függetlenségünket szabadságunk zálogának tekintjük. Államiságunk 1100 éves, sorsunkat harminc évvel ezelőtt újra a saját kezünkbe vettük és mi akarjuk megszabni, milyen értékek mentén akarunk élni. Nincs szükségünk arra, hogy ezúttal nyugati megmondóemberek diktátumainak megfelelően alakítsuk a jelenünket és a jövőnket. Visszásnak és ellenszenvesnek tekintjük minden olyan törekvésüket, amely arra irányul, hogy kioktassanak bennünket arról, kikkel és hogyan kell élnünk. Különösen visszás az, ahogy a zömükben balos, nem ritkán egykori és mai kommunisták veszik maguknak a bátorságot és diktatúrának hazudják a magyar demokráciát. Mi, akik alaposan kitapasztaltuk a diktatúra mibenlétét, pontosan meg tudjuk különböztetni, mi a különbség demokrácia és diktatúra között. Nem szorulunk rá azok kioktatására, akik soha nem tapasztalták meg a kommunista diktatúra hideg valóságát, a „népi demokráciának” becézett reálszocializmus igazi természetét pedig azért nem akarták megismerni, nehogy a tények megzavarják őket utópikus ábrándozásukban.
A kommunizmus bukása után tele voltunk illúziókkal Nyugat-Európáról. Mert a diktatúra a legtöbb ismerettől elzárt minket, és miután mindig mindenben hazudott, a róluk megfogalmazott kritikákat is hazugságnak tartottuk. Nem ismertük tehát őket, ezért azt hittük, ők is ugyanolyan lelkesen fogadnak majd minket, amilyen lelkesedéssel mi fogadtuk Európa újraegyesülését. A valóság azonban fokról fokra kijózanított bennünket. Megértettük, hogy ők egyáltalán nem lelkesek attól, hogy mi szabaddá váltunk. Balos véleményvezéreik kudarcként élték meg, hogy abbahagytuk a szocializmussal való kísérletezést, amit ők annyira fontosnak és haladónak tartottak. Egyesülni velünk? Mikor nekik pont előnyös és jó volt a kettéosztottság, ami szavatolta számukra a felelőtlen jólétet? Ezért aztán szó sem lehetett nagyvonalúságról, gesztus értékű egyesülésről, Marshall-segélyhez hasonló támogatásról. Helyette kivásárolták a piacainkat, megszerezték közműveinket, a francia Suez a vízműveinket, és egy úgynevezett csatlakoztatási folyamatot csináltattak velünk végig, ahol az ő általuk megszabott feltételeknek kellett eleget tennünk ahhoz, hogy 2004-ben betagolódhassunk az ő Európai Uniójukba. Úgy viselkedtek velünk, mint a legyőzöttekkel szokás. Szolidaritásról szó sem esett.
Az Unión belül azóta is minden percben éreztetik velünk, hogy potyautasoknak tartanak minket. A 2008-as válság alatt sem voltak velünk szolidárisak. Első dolguk volt kijelenteni, hogy a pénzügyi védőhálót alánk nem feszítik ki. A költségvetési hiányra vonatkozó előírásokat rajtunk rigorózusan számon kérik. Ellenünk túlzottdeficit-eljárást indítottak, Franciaországesetében ugyanezt nem tették meg. Juncker bizottsági elnök indoklása szerint azért, mert Franciaország Franciaország.
Az Európai Unió és benne a hangadó nyugati elit képviselői eközben folyamatos ideológiai háborút is vívnak ellenünk. Akciójuk fedőneve: „demokrácia”. Mondvacsinált ürügyekkel támadnak minket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a maguk képére formáljanak bennünket, megtörjék ellenállásunkat, megroppantsák a gerincünket, megsemmisítsék az identitásunkat. Mindezt a „liberalizmusra” hivatkozva teszik. Fogalmuk sincs arról, hogy nálunk a liberalizmus szót már a nyugati 68-as elit magyarországi politikai lerakataként működő Szabad Demokraták Szövetsége (1990-2010) szitokszóvá tette. Ez az egykori liberális párt még ma, nyolc évvel a megsemmisülése után is a legellenszenvesebb politikai erő errefelé. A liberális jelző tehát önmagában is ellenszenvet kelt, a „liberális demokrácia” szóösszetétel pedig az egykori „népi demokráciára” emlékeztet, arra, amikor a jelzők fosztóképzőként működtek. A „liberális demokrácia” ezért a mi értelmezésünkben kevesebb a demokráciánál. Egy olyan ideológiai irány kizárólagosságát jelenti, amelynek nem akarjuk alávetni magunkat. Mert a liberalizmusra hivatkozó nyugati elit képviselői bele akarnak szólni abba, hogyan, milyen értékek mentén éljünk, hogyan rendezzük be a saját országunkat. Elő akarják írni, hogyan gondolkodjunk a történelmünkről, milyen szerepet játszhatnak az életünkben a keresztény értékek. Hogyan kell nevelnünk a gyermekeinket, hogyan gondolkodjunk a férfi ̶ nő viszonyról. Milyen udvarlási normák szerint ismerkedhetünk, működtethetjük kapcsolatainkat. Még a paplanunk alá is bekukkantanának, hogy ellenőrizhessék, nem metoozunk-e? Ki akarnak oktatni arról, mit kell demokrácia és sajtószabadság alatt értenünk.
Ez a liberalizmus nem más, mint arrogancia, tudatlanság és egy olyan világ ránk erőszakolásának a kísérlete, amiből nem kérünk.
Melocco Miklós Áttörés szoborkompozíciója a Páneurópai piknik emlékére
Harminc évvel ezelőtt függetlenek és szabadok lettünk. Újra kellett tanulnunk sok mindent, mert a szocializmusban elsajátított tudás egy része a piacgazdaság és demokrácia viszonyai között használhatatlanná vált. Sikerült, de nagy áldozattal járt. Több mint egymillióan vesztették el a munkájukat az első pár évben. Megtanultuk a piacgazdaságot. 2004-ben az uniós szabályokat is el kellett sajátítanunk. Sikerült ez is. A 2008-as gazdasági válságból is felálltunk. Saját hajunknál fogva húztuk ki magunkat a szakadékból. Ma 4% feletti a növekedésünk. A munkanélküliség 3% alatt van. 40%-os a bérnövekedés. Mindezt a liberális elit gyámkodása nélkül értük el.
Fenyegetéseik, hisztijeik nem hatnak ránk. Mi akarjuk eldönteni, hogy kikkel és hogy akarunk élni a hazánkban, és kikkel nem. Eddig sem akartuk és ezután sem tervezzük megmondani másoknak, hogyan éljenek, de másoktól sem fogadunk el ezirányú útmutatást. Nem gyarmatosítottunk senkit, nem szipolyoztunk ki más kultúrájú embereket, ezért nincs lelkiismeretfurdalásunk, és nem tartozunk jóvátétellel senkinek. Ha a Nyugat úgy dönt, hogy migránsokkal áraszttatja el az országait, legyen az az ő döntése, aminek következményeit is ő viselje. Ne kérjen és várjon el tőlünk szolidaritást, mert ők sem voltak soha szolidárisak velünk. Nem juttattak nekünk a gyarmatokon szerzett javakból, nem jöttek a hidegháború alatt, hogy részesítsenek minket abból a jólétből, amiben éltek. Ahogy a rendszerváltoztatás után sem mutattak nagyvonalúságot. Ezért van az, hogy Európán belül még ma is az dönt arról, hogy kinek, milyen az életszínvonala, hogy Európa nyugati vagy keleti felén él! Még mindig a harmadát se keressük annak, amit a nyugat-európaiak. Ez folyamatos agy -és munkaerőelszívást eredményez a mi kárunkra! Nem tartozunk tehát nekik semmivel!
Magyarország egy sikeres, szabad ország saját érdekekkel. Ezeket az érdekeket érvényesítjük az Unióban, és mindaddig, amíg tagságunk előnyös a számunkra, maradunk. Mert ez nem érzelmi viszony. Lehetett volna. 1990-ben még úgy gondoltuk. Lebontottuk a vasfüggönyt és kivertük az első téglát a Berlini Falból. Nem kaptunk viszonzást. Ahogy most is csak kioktatást, beszólást. Rágalmak tömegét zúdítják a nyugati megmondók ránk nap mint nap. Visszaélnek azzal, hogy csak kevesen beszélik a nyelvünket és ezért nem tudják leellenőrizni a vádaskodások igazságtartalmát. De jöjjenek el, látogassanak el hozzánk! Látni fogják a saját szemükkel, hogy ez egy biztonságos, épülő, szépülő ország. Virul a szólás- és sajtószabadság. Mi nem ismerjük a politikailag korrekt kánont. Itt mindenki szabadon kifejtheti és ki is fejti a véleményét. Nincs cenzúra. Gyülekezési szabadság van. A rendőrök udvariasak és barátságosak, de nem lepik el a köztereinket, mint Nyugaton. Budapesten vibráló, nyüzsgő az élet.
A diktatúra nem ilyen. Megéltem, megéltük. A nyugat-európai elit megmondóit a történelem ettől a tapasztalattól megkímélte. A diktatúrázás, diktátorozás, a fékek és ellensúlyok hiányára, a jogállamiságra, a korrupcióra, az illiberalizmusra való hivatkozást, idegen beavatkozási kísérletként azonosítjuk be, olyannak, amit a kommunista ideológia hiábavaló és meddő ránk oktrojálása idején már kitapasztaltunk.
Mi keresztény ország vagyunk, büszkék történelmünkre és arra, hogy mindig megküzdöttünk a szabadságunkért, bátrak vagyunk, és soha nem hagyjuk magunkat. Nem hagytuk magunkat az első világháború után sem, amikor a versailles-i békerendszer bűnös és felelőtlen kiötlői nemzeti megmaradásunkat is kérdésessé akarták tenni. Száz évünk ment rá, mire térségünk megértette, hogy annak a békeműnek az volt a célja, hogy mi, itt, ezen a tájon ne tudjunk egymással szót érteni és hogy az akkori nagyhatalmakra békebíróként tekintsünk. Mára azonban több köt minket össze szomszédainkkal, mint ami elválaszt. A kommunista diktatúra és a szovjet megszállás tapasztalata közös, ahogy az azóta eltelt három évtizedé is. Egyenrangú, szabad nemzetek szabad szövetkezéseként tekintünk az Európai Unióra. Mindaddig, amíg ez így marad, Európa számíthat ránk.
(A Le Monde oldalán itt olvasható az írás.)
