A háborúhoz hasonló pusztítást végez a gyermekek személyes kapcsolataiban az okoseszközök használata – mondta Pál Ferenc római katolikus pap az InfoRádió Aréna című műsorában. A Pál Feri atyaként közismert mentálhigiénés szakember azt mondja, a gyermekekben benne van a természetes kapcsolódási szándék, a szülőkön múlik, hogy egy gépet adnak neki, vagy önmagukat.
A magány nagyon eluralta a közösségeinket is, de magányosnak lenni nagyon sokféleképpen lehet.
A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének a kutatásai alapján a magyar felnőtt lakosságnak ötven százaléka kötődési zavarral él, ami azt jelenti, hogy érzelmileg nehéz kapcsolati helyzetekben elbizonytalanodik vagy magában, vagy a társában, vagy a kapcsolatban. Manapság egy olyan kultúrában élünk, ahol
az alfa nemzedék már csecsemőkortól kezdve az okoseszközök világába születik bele.
Ezt miért hangsúlyozom? A ’60-as, ’70-es években egyre többen érkeztek pszichológusokhoz, pszichiáterekhez, terapeutákhoz kapcsolati problémákkal. A kutatók elkezdték föltenni a kérdést, hogy miért jönnek most ilyen sokan. A válasz nagyon egyszerű volt, mert a háborús gyereknemzedék érkezett, már felnőttek voltak, és kiderült, hogy a korai kötődési zavarok egy életen keresztül éreztetik a hatásukat.
A korai kötődésnek a későbbi kapcsolati készségek szempontjából, beleértve az Istennel való személyes kapcsolatot is, döntő és maradandó jelentősége és hatása van.
Most pedig az történik, hogy ha két-, három-, négy-, öt-, hatéves gyerekeknek oktalanul adunk okoseszközöket, pedagógia eszközként használva az okostárgyakat, mindazt, aminek képernyője van, mi lesz ennek a következménye? Tudjuk a kutatásokból, hogy
egy kicsi gyereknek nincsen szüksége okoseszközökre.
Ilyen szükséglet nem létezik, hanem az létezik, hogy a gyerek érzelmileg rászorul a megnyugtatásra. Tulajdonképpen egy emberre van szüksége. És nem embert kap, hanem tárgyakat. Az okoseszközök függőséget alakítanak ki, a kialakulatlan idegrendszert és személyiséget olyan módon kezdik el birtokba venni, hogy
mi naivul azt mondjuk, hogy személyre szabjuk az okoseszközeinket, ám az történik, hogy az okoseszközök személytelenre szabnak bennünket.
Nem egy szükségletről van szó gyerekkorban, hanem függőség kialakulásáról, és ráadásul ilyenkor nem a boldogságközpontunk aktiválódik, hanem az élvezetközpontunk. És egy olyan kötődés alakul ki okoseszközökhöz, amely már őket elvonja a személyektől való kapcsolattól. Kialakul egy olyan függőség, amely már akadálya nemcsak az emberi személyekhez fűződő kapcsolatunk vagy a meghittség kibontakozásában, hanem akadály a személyes Istennel való, a Jézussal való bizalmi viszony kialakulásában is.
Tanulható a jó kapcsolódás?
Mi felnőttek tudjuk, hogy a gyerekeinknek elsősorban ránk, emberekre van szükségük, nem tárgyakra és nem okoseszközökre. De
már mi is függők vagyunk, mi is a saját pillanatnyi rövidtávú érzelmi stabilitásunkat és egyensúlyunkat okoseszközök révén szabályozzuk.
Arra van szükség, hogy mi felnőttek kezdjünk el kicsit alakulni és változni, és ismerjük föl, hogy egy következő nemzedéknek az életét, kötődési készségét most döntően befolyásoljuk.
Ez tud működni szigetszerűen? Nagyon leegyszerűsítő válasz, amikor azt mondják, hogy így működik a világ? A virtuális világ itt él közöttünk, bennünk van, velünk van.
Mikor erről a témáról beszélek, akkor széttárják a karjukat, azt mondják, hát ezzel nem lehet mit kezdeni, a kritikusabbak pedig azt mondják, hogy Feri, te vissza akarsz minket vinni a múltba? Nem a múltba szeretnék visszatérni, hanem a gyerekeinkhez, az emberi viszonyokhoz, és nagyon szomorú vagyok, mikor miközben nagyon tetszik nekem ez a technológiai információs kultúra és a fejlődés, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk szabadok és ne tudnánk döntéseket hozni arról, hogy a gyerekeinkkel hogyan bánunk. A Szilícium-völgyben ennek a technikai és információs kultúrának az atyjai nagyon is szabályozták az okoseszközök használatát a saját gyerekeiknél. Nem elég azt mondanom apukaként és anyukaként, hogy ne kapcsold be, hogy tilos netezned, hanem a fontosabbik, hogy ott vagyok-e, hogy játsszak a gyerekeimmel.
Nem elég csak kivenni a kezéből valamit, ha nem adom magamat oda.
Vajon nem arról van egyszerűen szó, hogy sokkal könnyebb a virtuális világban jelen lenni, mint a saját életünkben?
Persze, hogy könnyebb. És stimulál bennünket, hogy nagyon gyorsan élvezeteket ad. Akik a játékokat elkészítik, pszichológiából elég okosak, pontosan tudják, hogyan kell stimulálni az emberi agyat, és hogyan lehet függővé tenni a következő nemzedéket.
Hogyan legyünk jelen az életünkben?
Egy élményemet hadd mondjam el, autóval utaztam egy családdal, és a hét-nyolcéves kisfiúk nagyon élvezte, hogy a szülei ott vannak, elkezdett kérdezgetni: apa, apa, mondd meg légy szíves, hogy Ausztrália nagyobb vagy Európa! És akkor most Afrika nagyobb vagy Európa? A harmadik-negyedik kérdésnél valaki azt mondta, ne kérdezz már hülyeségeket, Pistike! Ne nyaggasd az apádat, nézd meg a Google-ban! A kisfiú két másodpercig csöndben volt, utána igazi gyermeki csalódottsággal azt mondta: hát pedig én csak beszélgetni akartam, már azt sem lehet? Tulajdonképpen egészséges kisfiú, hogy ő még kérdez.
Az a kérdés, hogy mi vagyunk-e még olyan egészségesek, hogy fölismerjük, a gyerekeink még minket akarnak.
Amikor megkérdezi, hogy Ausztrália nagyobb, vagy Európa, nem információt akar, hanem kapcsolódni szeretne. És azt az örömet átélni, hogy apa tudja a választ, hogy nekem milyen apukám van, hogy apukám ezt is tudta, és hogy apukámhoz mindig lehet fordulni, és hogy amikor apa válaszol, akkor nem információkat ad pusztán, hanem egy érzelmi kapcsolat bontakozik ki kettőnk között. És ha apa válaszol, amikor én kérdezek, mit tanulok meg: hogy érdemes bíznom az apámban, hogy az egy biztos dolog, mert apához fordulhatok.
A gyerekekben megvan ez a természetes kapcsolódási szándék?
A technológia semmiről sem tehet, mi tehetünk bármiről is, ami történik. A technológia se nem jó, se nem rossz, egyszerűen kész van, a kezünkben van. Azt látom, még a szűkebb környezetemben is, hogy apukák és anyukák, akik szeretik a gyerekeiket, a megfelelő és pontos információ hiányában pedagógiai eszközként használják az okostárgyakat, nem is sejtve, hogy annak mi a hosszú távú következménye.
Forrás: infostart.hu
