Sorsdöntő találkozások, melyek egy életre nyomot hagynak a személyiségen. Könyvismertető
Vajon min múlik, hogy a szülő-gyerek kapcsolat szerencsésen alakul, vagy éppen szerencsétlenül? Hogy kiapadhatatlan erőforrást jelent-e számunkra az édesanyánk, az édesapánk, vagy ellenkezőleg, inkább mély fájdalmat és szinte lerakhatatlan terheket? Mi lehet az oka annak, hogy ebben a legalapvetőbb kapcsolatban gyakran hiába szeretnénk jól szeretni egymást, valahogy mégsem találjuk az utat a másikhoz?
Mi történik, ha a megszülető gyermek karaktere nem felel meg a szülő tudatos vagy tudattalan várakozásainak, reményeinek? Hogyan hatnak a kapcsolat és az életút alakulására a különböző kötődéstípusok és nevelési attitűdök, a határtartás sajátosságai? Miként alakul a nem várt, nem tervezett gyerekek sorsa? Hogyan jelennek meg a kapcsolatban a szülő saját gyermekkori tapasztalatai, traumái? Miféle sérüléseket okozhat az elmérgesedő, csúnya válás, a szülőtárs szidalmazása, a gyerekek tőle való elidegenítése? Milyen terheket jelent az úgynevezett szülősítés, amikor a gyermek felnőtt szerepbe kerül, ő hallgatja meg szülei problémáit, ő ad tanácsokat, ő hoz döntéseket, ő visel gondot anyjára vagy apjára?
Sok fontos kérdést vet fel a Sorsdöntő találkozások – Szülők és gyermekek c. kötet. Nem új könyv, sokan ismerhetik, hisz az egykori Mesterkurzus sorozat egyik legnépszerűbb kiadványa volt. Évek óta nem volt kapható, átszerkesztve és két szerző új írásaival kibővítve jelenik meg újra. A szerzők: Ranschburg Jenő, Popper Péter, Vekerdy Tamás, F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi.
Lebilincselő olvasmány – nemcsak szülőknek, akik szeretnék a lehető legjobban alakítani gyermekeikkel való kapcsolatukat, de olyan felnőtteknek is, akik a saját szüleikkel való viszonyuk nehézségeit és életük ebből fakadó problémáit szeretnék jobban megérteni és feldolgozni.
Részletek a kötetből
Nem ilyen gyereket akartam!
Az első találkozás természetesen az anyáé és a gyermeké, amelyre nem teljesen érintetlenül érkezik egyik fél sem. A babának a puttonyában már rengeteg olyan dolog van, amely a találkozás sikerét vagy kudarcát befolyásolja. Ezeket szokták genetikus vonásoknak, biológiai adottságoknak is nevezni. Közülük számomra a legfontosabbaknak az egyértelműen jelenlévő temperamentum jellemzők tűnnek: a gyermek mennyire aktív, mennyire érzi fontosnak, hogy a jelenlétére felhívja a környezete figyelmét? Mennyire tud ő maga figyelni a környezete tárgyaira és személyeire? Mennyire elterelhető a figyelme, és mennyire tud tartósan koncentrálni, vagy éppen ragaszkodni vágyaihoz, igényeihez? Ezek a jellemzők már mind a születés pillanatában jelen vannak, regisztrálhatók, és érzékelhető-mérhető individuális különbségeket mutatnak.
A másik oldalon pedig ott van az anya, akiben megfogalmazottan vagy kimondatlanul, de él egy kép arról – és ezt ő már hónapokkal, néha évekkel a gyermek megszületése előtt őrzi és ápolja magában –, hogy milyen gyereket szeretne. Képzeljük el például, hogy egy olyan házaspárnak, amelyik egy használat előtt felrázandó gyerekre vágyik – az amerikai szakirodalom könnyen kezelhető gyerekeknek nevezi őket –, egy magas temperamentumszintű, aktív, mozgékony, folyamatos foglalkozást igénylő gyereke születik. Azt kell mondanom: az ilyen találkozás nem túlságosan szerencsés. Ugyanis, ha a szülők várakozása, elvárása megegyezik a világra jött gyerek genetikai adottságaival, veleszületett temperamentumjellemzőivel, akkor ez a konzisztencia egészséges fejlődést, jó szocializációs folyamatot ígér. Ha viszont mást vár a szülő, mint ami a gyerek puttonyában van, nem lesz szerencsés a találkozás, ami nagyon megnehezíti a gyerek szocializációját. Ez a jelenség valójában választ is ad egy nagyon régi kérdésre, jelesül, hogy az örökletes tulajdonságok vagy a környezeti hatások játszanak-e domináns szerepet a fejlődésben – mert megmutatja, hogyan jelentkezik mind a kettő együtt. (Dr. Ranschburg Jenő)
Nem szeretlek, de elfogadlak
Igaz az, hogy minden apa és anya szereti a gyerekét? Már a kérdésen is fel lehet háborodni – mégsem igaz. Ezért telnek meg a pszichológiai rendelések a félresiklott kapcsolatok tömegeivel, mert az emberek kötelességszerűen megjátsszák, hogy mindig és minden körülmények között szeretik a gyereküket. Ez társadalmi kényszer, mert ugye micsoda szörnyeteg anya vagy apa, aki nem szereti a gyerekét… Pedig egy gyerekkel akkor is lehet jól bánni, lehet hozzá kedvesnek lenni – például emberségből, jóindulatból, felelősségérzetből –, ha az ember nem szereti ugyan, de felvállalja a helyzetet: így alakult az élet. A megjátszott szülői szeretet viszont rengeteget árt, és rendszerint ki is derül, hogy a gyerek bajai a szülőtől származnak. Jobb lenne ezt a kapcsolatot igaz alapokra építeni.
Hadd mondjak indiszkrét módon egy példát a saját életemből. Anyám kissé uralkodni vágyó nő volt, aki szeretett beleszólni a családtagok életébe. Kamaszkoromban őrjöngtem ettől. Apám legtöbbször így próbált csillapítani: Péterkém, igazad van, de lásd be, hogy szeretetből teszi! Igaz szöveg, hatásában mégis nagyon rossz, ugyanis majdnem megutáltam miatta a szeretet szót. Mert ha a szeretet feljogosít erre bárkit is, akkor nekem nem kell! (Popper Péter)
Forrás: eletszepitok.hu
Reklám 
