„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” – ez a mondat 1990. március 20-án, a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák -, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékeztetett a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.

A forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Zajlott az elrománosítás, de a magyarok, akiknek fontos pozícióik voltak a helyi közigazgatásban, nem adták be a derekukat. Akkor kezdték a nép összeuszítását, és

akik nem tudták tollban kiönteni bánatukat, azok erőszakkal, meg ököllel próbálták.

A helyzet addig ment, hogy tizenhatodika után már nem dolgozott senki. Egész gyárak be voltak zárva, hogy a románok és a magyarok ne kerüljenek össze a gyár területén.

Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre.

Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A Sütőékre [Sütő András író] aznap este rágyújtották a padlást, a Barabás Józsefnek a fejébe vágták a fejszét és falhúzó csákánnyal eltörték a lábát. Az én tizenhat éves kisfiamba is belevágták a fejszét.

Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Megállítottunk, s átvizsgáltunk minden autót. De csak egyetlen fegyvert találtunk, egy magyarnál. Átadtuk a rendőrségnek, igazolni tudta, hogy vadász, épp a Havasokból jött haza. Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak.

A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat.

Onnantól kezdve autó már nem tudott átmenni. A legtöbben visszafordultak, egyedül egy tíztonnás billencs tudott elmenni. Az olyan fanatikus volt, hogy belehajtott volna a tömegbe. Átjutott.

Puczi Béla emlékezik:

Ezek az emberek, akik bejöttek Vásárhelyre, nem gondolták, hogy ők lesznek a román hősök. Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszonyok vallották be, hogy a férje úgy be volt itatva drogos itallal, hogy a saját házát fejszével vágta le. Nem tudták mit csinálnak, java részük nem tudta.

Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat.

Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát:

ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!

A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül.

(Részlet az RSK Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról című könyvéből)

Puczi a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy itt befogadják, “hiszen magyar”, de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.

Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.

Sorsa viszont soha nem rendeződött: Puczi Béla majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.

Forrás: romasajtokozpont.hu

Reklám

Kossuth Nagydíjat kapott minap Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő. Példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgálta, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában is óriási szerepet vállalt.

– Győzi fogadni a gratulációkat?
– Sokan hívnak telefonon a határ mindkét oldaláról.

– Ez már a második Kossuth-díja…
– Igen, 2006-ban megkaptam a „rendeset”, most pedig a nagydíjat.

– A rendszerváltás után számos elismeréssel jutalmazták, hogy csak a Magyar Örökség-díjat, a Magyar Corvin-láncot és a Nemzet Művésze címet említsem.
– A néprajz iránti szeretet, a szenvedélyes gyűjtés a természetemből fakad. Soha nem tudtam nélküle meglenni. Eszembe sem jutott, hogy ezért bármiféle kitüntetést érdemelnék.

– Egyszer nemet is mondott. Miért utasította vissza 2005-ben a Csángó Kultúráért Díjat?
– Nyílt levélben fordultam Bozóki András akkori kulturális miniszterhez, hogy ne díjakat osztogassanak, hanem inkább támogassák a romániai szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerét, amire azokban az időkben nemigen láttam megfelelő akaratot. Mivel késve, július végén hirdették meg a pályázatokat, a Kallós Alapítvány tizennégy esztendő után abban az évben nem tudott csángó gyerekeket táboroztatni. Ám hiába emeltem fel a szavam, semmi foganatja nem volt.

– Tavaly februárban a Hagyományok Háza átszervezése ellen tiltakozva Orbán Viktorhoz fordult.
– Igen. Kértem, hogy gondolják át a dolgot.

– Tényleg pulikutyát kapott a miniszterelnöktől és feleségétől a 90. születésnapjára?
– Nem szeretek személyes dolgokról beszélni.

– Milyen a kapcsolata az anyaország folkloristáival?
– Sokan nincsenek már köztünk. Többekkel rendszeresen beszélek és találkozom. A Hagyományok Házával szinte napi kapcsolatban vagyok. Legutóbb Sebő Feri tartott előadást, Borbély Jolán etnográfus is járt nálunk. Sajnos az egészségi állapotom miatt én egyre kevesebbet tudok Magyarországra utazni.

– Sokan élő legendának, lélekmentőnek, korunk Bartókjának tartják önt. Mit szól ezekhez?
– A papír mindent elbír.

– Még rekorder is: tizennégyezer népzenei alkotást gyűjtött, Bartóknál is többet, ezzel meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét.
– És ehhez vegyük hozzá a néprajzi tárgyakat, melyekből a válaszúti múzeum tizenhat termében nyílik állandó kiállítás június 2-án. Többségük XIX. század végi, XX. század eleji mezőségi, kalotaszegi, moldvai magyar anyag. Felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Eddig ládákban lapultak. Amikor Orbán Viktor Válaszúton járt, megígérte, hogy az alapítvány kap pénzt a múzeum bővítésére. Most ebből sikerült megduplázni a kiállítóteret.

– Úgy tudom, a csángó anyagot Pécsre vitte.
– A válaszúti múzeumot még a Ceauşescu-rendszerben kezdtem el szervezni a helyi lelkésszel, az üresen álló kántori lak épületét tartottuk megfelelőnek hozzá. Furcsa módon nem sokára kiszálltak a lakásomra a kolozsvári múzeumtól leltározni. Minden egyes néprajzi tárgyat nemzeti kincsnek tulajdonítottak, s erre hivatkozva közölték, hogy a gyűjtemény őket illeti. Nem adtam oda, azt mondtam nekik, inkább felgyújtom. Mivel a csángó anyagot előzőleg elrejtettem a padláson, Andrásfalvy Bertalan néprajztudós barátom javaslatára át tudtam menekíteni a pécsi múzeumba.

– Mára beteljesedett a küldetés, vagy lehetne még valahol néprajzi értékeket gyűjteni?
– Sok olyan hely van, ahol soha nem járt senki. Nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. Az én generációm élő tagjai még tudnának mesélni. Amíg az 1970-es években öt kiadást megért Balladák könyvében 256, addig a 2014-es Balladás könyvben 550 tétel szerepel mintegy 250 adatközlő által. Talán húsz-huszonöten még élnek közülük.

– Mi történik, ha már ők sem lesznek?
– Könyvekben, hangfelvételeken élnek tovább.

– Érdeklik a mai fiatalokat az elődeik szokásai?
– Örömmel tapasztalom, hogy élénk az érdeklődés a népzene iránt, és egyre többen kapcsolódnak be a táncházmozgalomba is. Az egykor aktív szereplők hozzák a gyerekeiket, az unokáikat, akik továbbviszik a hagyományokat. Hogy mennyire nyitottak a fiatalok, azt a Fölszállott a páva sikersorozata bizonyítja. Határon túl is figyeltük az adásokat, magam is sok tehetséges énekest, táncost véltem felfedezni.

– Pályája során megannyi egyszerű ember tehetségét csodálhatta. Voltak emlékezetes találkozásai?
– Életem legszebb pillanatait az adatközlők adták. Egyik legkedvesebb énekesem Moldvában, Klézsén élt, Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa nem tudott írni-olvasni, még románul sem beszélt, életében csak egyszer mozdult ki a falujából. Viszont szívszorító balladákat és gyönyörű szerelmes dalokat énekelt magyarul, ami azokban az időkben nem kis bátorságra vallott. Repertoárját az Új guzsalyam mellett című könyvemben adtam közre. Kétszer találkoztam Kodály Zoltánnal. Kaptam tőle ajándékba egy magnót, amit vihettem magammal a gyűjtőútjaimra. Felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket és hangszeres zenét vegyek fel, melyeket addig felszerelés hiányában nem tudtam rögzíteni.

– Megvan még a magnó?
– Nincs. Egy házkutatás során szándékosan elrontották és elkobozták a szekusok.

– Sokat zaklatta a Securitate?
– Állandóan figyeltek. Egyik moldvai gyűjtésemen Lujzikalagorba utaztam, ahol a piacon szőtteseket árultak a csángó asszonyok. Amikor le akartam szállni a buszról, közölte a sofőr, hogy a hátsó ajtó nem nyílik. Elvitt a végállomásig, ahol már várt egy rendőr, és bekísért a Securitatére. Átkutatták a zsebeimet, felírták a nálam talált címeket, faggattak a kapcsolataimról. Végül megbüntették azokat, akiktől vásároltam.

– Börtönbe is került két évre…
– Megszenvedtem. Ne kérdezze, nem szeretek erről beszélni.

– Manapság nem kell gáncsoskodástól tartania a kutatás során?
– Befejeztem a gyűjtést. Nem szívesen mozdulok ki itthonról. Válaszúton minden megtalál: például táborokat szervezünk gyerekeknek és felnőtteknek. A kézműves foglalkozások mellett népi játékokat, népdalokat és néptáncot is tanulnak a résztvevők. Alkotnak és szórakoznak, egyszerre.

– Régi álma vált valóra az oktatási központtal?
– A tízholdas családi birtokunkon álló épület a Bánffyak vadászháza volt, a szüleim 1933-ban vették meg. Az ingatlant 1950-ben elkobozták azzal a kreált indokkal, hogy apám többet vetett, mint ami a vetési tervben volt. Szabotázsért hat hónap elzárást is kapott. Egykori tulajdonunkat negyven évig bitorolták mások, az 1989-es változások után sem akarták visszaadni, mígnem 1992-ben sikerült visszaperelnem. Felajánlottam az erdélyi református egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök öregek otthonának szánta, de én ezt elutasítottam, mivel úgy gondoltam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek.

– És az ön elképzelése győzött!
– Évekig nem történt semmi. Ez idő alatt három folyóvölgyben, húsz településen kerestünk fel magyar családokat, és kiderült, sehol sincs anyanyelvi oktatás. Ennek hatására indítottuk el 1999-ben a magyar óvodát és elemi iskolát bentlakásos rendszerben. Huszonöt év szünet után négy gyerekkel indultunk el! Ma már huszonkét eldugott faluból járnak ide. Később létrejött a kollégium, a mezőgazdasági szakiskola, a tangazdaság, a múzeum, a népművészeti központ, a zeneiskola. Intézményünket a magyar kormány nemzeti jelentőségűnek tartja, fenntartása javarészt pályázatokból történik.

– Sose gondolt arra, hogy Magyarországra költözzön?
– Meg sem fordult a fejemben. Erdélyben jobban meg tudom élni a magyarságomat. Magyarországon még mindig nem lehet kimondani, hogy magyar vagyok, mert azonnal nacionalistának bélyegeznek. Van egy társadalmi réteg, amelyik mindent megtesz azért, hogy ellehetetlenítse azokat, akik a magyarság ügyéért akarnak tenni.

– Addig leszünk magyarok, amíg magyarul táncolunk és magyarul énekelünk – mondta egyszer.
– Ez nem vitás.

– A Kossuth-nagydíj átvételekor milyen népviseletben jelent meg?
– Nádasmenti cifrabujkában, melyet a kalotaszegi férfiak hordtak. A Türéből származó Bálint Tibor varrta, aki a Népművészet Mestere és a kolozsvári magyar színház szabója. Ezt viseltem az első Kossuth-díjam átvételekor is, direkt arra az alkalomra készült. Egyértelmű, hogy most sem vehettem fel mást.

– Március 26-án lesz 91 éves. Hogyan ünnepel?
– Szűk körben. Válaszúton, a rokonokkal.

– Milyen ajándéknak örülne?
– Ebben a korban már csak jó egészséget kívánhat magának az ember.

Borzák Tibor
szabadfold.hu

Reklám