Szúrós tekintettel nézem arcod,
a kés éles, de életlen ehhez a pillanathoz.
Tudod én már vallottam, hogy a magány a legnemesebb kincs,
s megdicsőülés, s hogy elvész, ki hisz,
s hogy az embernek a legjobb így,
mert mit kaphat maga mellé, ennél jobb nincs:
miért vagy itt?
Én vakon bíztam régen a sorsot és fürödtem a csókot,
téptem a rózsát, s megrajzoltam mindnek az alkonyt.
Most az üres kert egyhangúsága mi gyógyít,
s e szöges makacsság, mi mint a balzsam, beborít:
miért vagy itt?
A vas évek téglái felépítettek bennem minden falat,
és sötét árnyéka e kővárnak elfed minden napsugarat.
Mióta beléptél, jellemed mind e tömörből olvadást szít,
s az évek hordta csakazértis, mint a vad szél ahogyan
a száraz homokvárnak ér, súlytalanul porlik:
miért vagy itt?
Hogy szerettem-e? Igen.
Hogy hazudtak-e? Igen.
Hogy sok volt-e? Igen.
Hogy megaláztak-e? Igen.
Hogy nem érdekelt? Igen.
Hogy mindent odaadtam-e? Igen!
Mindig! Mindig! Mindig!
Miért vagy itt???
…a vihar bennem elernyedten apad,
elmémben a csökönyös had fegyvert ejt, s térdet hajt .
Számban lassan nyíló, meleg tenyérré idomulnak a szavak,
füleim mosolyban zokogó ódát hallanak:
a megadás bennem attól, hogy itt vagy.
