Az orgona kezdte! Szinte csobbant,

mikor a kertben megcsapott:

fűszere gázként gyűlt a roppant

éj tavába, a völgybe, ahogy

nyomta a párás ég: nehéz

volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,

de mint tündér meglepetés

lengett körül, mint álmodott hang

vagy holdfényfátylas csillagok.

Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,

mint alvó agyban a túlvilág,

vagy halk izzása a testi kéjnek,

amit hajnalban szít a vágy.

Az kezdte, az orgona! A mai! De

félszáz tűnt május hozta vele,

jázmin, rózsa s akác özöne

ringatta vele, lidérc, kísértet,

a rég s a nemrég illatát.

Káprázva álltam a kapum előtt, és

ópiumittas szellemek

kaszaboltak, mint zene a levegőt és

ahogy a fény az üveget:

csókolva, belül, selymesen,

mint mikor mélyen, a meztelen

szív alján zsong a szerelem

s lobbanni gyűjtenek új erőt

és csendülni a lankadt idegek.

S a rácsnak dőltem, az édes égig

tágulva, nyílva, ahogy soha még,

és ittam az orgonaízt, a régit,

az újat, a zenénél zenébb

mérget, emlékek és tavaszok

szeszét, és amit a jelen adott,

a visszatért nagy pillanatot,

mely a betegen ím újra végig-

borzongta az élet gyönyörét…

Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte,

s azóta csupa fölszakadt

sajgás vagyok, álom és csupa zsenge

sóvárgás, néma indulat,

s az hangot követel, éneket,

zengőt, emberit, édeset,

mintha enélkül – így fenyeget –

nyomtalan halnék szét az egekbe,

ahogy a májusi orgonaszag.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.