Eddig is csodájára jártam  az Erie-tónak, nem tudok betelni végtelen látványával, amely a Lakewood parkból nyílik Cleveland tornyaira, de ugyanúgy imádom az Edgewater Park menti sétányt a tó mellett, de a kedvencem amikor  9. utca felől hagyjuk el a várost, s egy rövid szakaszon úgy tűnik, hogy egyenesen belehajtunk a tóba, s gyerekesen kicsit mindig várom, hogy meg is történjen ez a csoda. Ez alkalommal más csoda történt velem. Elhagytam Clevelandet, autóval vágtunk neki a 3 és fél órás útnak, hogy megtekintsük a Niagara-vízesést. Az Erie-tó mellett halad még egy darabig az út Kanada felé, s szinte útitársként kísérjük egymást a tóval. Amiért legjobban szeretem a Nagy- tavak legdélibb fekvésű tagját az nem más, minthogy belőle ered a Niagara folyó. Az a folyó, amely az Ontario-tó közelében felgyorsulva érkezik meg a zuhataghoz, s ahol 55 méteres eséssel dübörögve zúdul le a mélysége.

Természetesen kíváncsiságomat csillapítva  néhány információval gyarapodva érkeztem meg a Niagara Falls-hoz vagy ahogy a kanadai oldalon mondják franciául les Chutes du Niagara. Indiánok nevezték el, jelentése: mennydörgő víz. Kilométerekről látszik már a látóhatár fölött amorf  formákban játszó párafelhő. Észak-Amerika legnagyobb vízhozamú vízesése ez, ahol a széles zuhatagokon percenként körülbelül 110 000 köbméter víz ömlik le. Nem tudom pontosan mit jelent ez az számadat, mert nem tudom felfogni ezt a mennyiséget, nem tudom viszonyítani semmihez sem, még akkor sem, ha pontos mértékegység fejezi ki. Viszont a rengeteg víz látványa magával ragadó, a meg nem szűnő, zúgó és robajló hangok, a szivárvány állandó tündöklése egy másik dimenzióba röpíti az embert. Én mindenesetre 4 órán keresztül nem tudtam szabadulni az elém táruló panorámától, úgy éreztem, hogy rendkívül szerencsés vagyok, hogy láthatom ezt a csodát, amely energizál, örömmel tölti fel minden sejtemet, s gyermeki boldogsággal áraszt el. Nem tudtam pontosan hogy mi történik velem, mert eksztázis fogott el a látványtól, s miután sejtjeim örömtáncot jártak, már csak nyugalmat éreztem és biztonságot. Úgy éreztem, hogy rendkívüli  láthatatlan erők vannak jelen, melynek hatására el is mormoltam  magamban egy  mantrát.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A két gyönyörű vízesést a Kecske-sziget választja el, a nagyobbik zuhatag patkó formája miatt kapta a nevét, amelyről finoman, fátyolszerűen ömlik a  megszűnni nem akaró víz, s amely a kanadai oldalon terül el. A kisebbik zuhatag  az Amerikai zuhatag, az amerikai oldalon természetesen. Azt vettem észre hogy folyamatosan kattog a fényképezőgép a kezemben, s túristáskodom, mint mindenki, de ez most az egyszer nem zavart, bár igyekeztem alaposan bevésni a retinámba a látványt, hogy a saját winchesterembe mentsem el a bejövő információt. A zuhatag fölött halvány ködfátyol lebeg, s a szétporladó vízpermeten megtörő napsugár csodálatos szivárványt varázsol a vízesés fölé.

A látvány annyira lenyűgözött, s sokkolt, hogy a következő két napra elment a hangom, csak suttogni tudtam. Talán nem is érdemes ezt az élményt elkiabálni, s ahhoz hogy kíméljem a hangszálaimat pedig még suttogni sem kell, csak leülni a klaviatúra mellé, s megpróbálni szavakba önteni a természetnek e csodás képződményét.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.