Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.

Papp Györgyi Pozsonyban született 1934-ben. Budapesten dolgozott, amikor férjhez ment a nála három évvel idősebb építészmérnök Bőjtös Lászlóhoz, akivel már 14 éves kora óta ismerték egymást.‘56 december elsején menekültek el Magyarországról azzal a szándékkal, hogy hamarosan visszatérnek. A történelem ezt megakadályozta, honvágyukat a magyarság iránti szolgálattal, a magyar szellemi-lelki örökség ápolásával enyhítették. Őzek látogatta csodálatos erdei otthonuk számtalan irodalmi est, mély baráti beszélgetés és hivatalos közéleti fogadások helyszíne lett, ahol rengeteg (eleinte főleg erdélyi) magyar író- és költő, illetve közéleti szereplő megfordult; látogatásaik nyomát négy vaskos emlékkönyv őrzi. Férje halála óta Györgyi visszavonultan él, de a fontosabb magyar eseményeken megjelenik; szíve, lelke és háza még mindig készen áll a vendéglátásra. Ismeretlenül is baráti szeretettel fogadott. 

Szívesen idéz magyar költőket, írókat. Honnan a lelkesedés a magyar irodalom és a költészet iránt?

Pápán kezdtem a középiskolát, ahol fantasztikus magyar nyelv és irodalom tanárunk volt; ő szerettette meg velem az irodalmat. Mindig másról beszélt, mint amiről szabadott vagy kellett volna – hiszen ekkor már a kiépülő kommunista diktatúra éveit éltük -, és azt ígérte nekünk: ha jól felelünk, ad nekünk olyan könyvet, ami „be van zárva”, vagyis tiltólistás, mint például Az ember tragédiája. Egy jó tanár nagyon sokat számít, nagyon nagy hatással lehet az ember életére.

ReklámTas J Nadas, Esq

Ki az, aki még nagy hatással Önre volt gyermekkorában?

A válaszhoz vissza kell mennem az időben és egy imával kezdenem: „Uramat áldom én, ő a világom és életem. Ő adta testemet és lelkemet énnekem. Már kiskoromban ápolt, oltalmazott, áldása számtalan, mellyel elhalmozott.” Pozsonyban születtem 1934-ben, 13 évesen koromig ott éltünk. A nagyapám nagyon vallásos volt. Volt egy malma, egy óriási üzem, 200 alkalmazottal, az egész országba szállították a lisztet. A pozsonyi református templom oszlopos tagja volt. Cseklészen éltünk, Pozsonytól 15 kilométerre, és minden hónapban megkért egy diakonissza nővért, hogy jöjjön le egy hétre, és minden nap biblia órát tartson az egész családnak, amim kötelező volt részt venni, még nekem is. 6-7 éves koromban már én is kaptam feladatot: részleket kellett olvasni a Bibliából, és másnap elmondani, mit jelent nekünk. Minden vasárnap mentünk templomba, akkor is, ha nagy havazás volt. Mély hitemet neki köszönhetem, nagyon nagy áldás volt, amit kaptam tőle, végigkísérte az egész életemet. És nagyon jó szüleim voltak. Édesapám bármennyire el volt foglalva, minden este eljátszott velem egy társasjátékot, édesanyám pedig gyönyörű mesekönyveket és szép zongoradarabokat, kottákat hozott nekem. Fogadtak egy magyar tanárnőt, aki az unokatestvéreimet és engem tanított otthon, hetente kétszer pedig bevittek az egyetlen pozsonyi magyar iskolába, ahol levizsgáztattak, így tettük le az elemit. Nagyon szép gyermekkorom volt; annak ellenére, hogy a történelem már egészen korán beleszólt az életembe. ‘39-ben úgy tudtuk, hogy visszacsatolják a falunkat Magyarországhoz. Nagynéném, aki Bécsben tanult ruhatervezést és nagyon tehetséges volt, megvarrta a selyemből készült címeres magyar zászlót és kitűzték a malomra. Az unokatestvéremnek és nekem nagyon szép magyar ruhát varrt, abban fogadtuk a katonákat, virágcsokorral és elmondtuk nekik: „Magyar vagyok, magyarnak születtem. Magyar nótát tanult a dajka felettem, magyarul tanított imádkozni, anyám is téged szeretni, gyönyörű szép magyar hazám…”, de sajnos végül Cseklész helyett egy másik helyiséget csatoltak vissza, mi maradtunk Szlovákiában. Esterházy Jánosék is ebben a faluban éltek, ők is próbálták kapcsolataik révén a magyar ügyet támogatni, de nem sikerült.

A másik nagy ihletforrás, akitől sokszor idéz, a férje. Hogyan ismerkedtek meg?

Amikor vége lett a háborúnak, és jött a lakosságcsere-egyezmény, a szüleimnek megsúgták, hogy el fogják kobozni a vagyonunkat, és munkatáborba küldik őket. A családi ügyvédünk megtudta, hogy Magyarországon Mihályiban van egy vízimalom, akinek tulajdonosa szlovák. Azt javasolta a családnak, próbáljanak meg cserélni és áttelepülni Magyarországra. Édesanyám Amerikában született és nőtt fel, anyai nagyszüleim az első világháború után vándoroltak ki. Nagyanyám halála után, két huszonéves fiát és tizenéves édesanyámat hátrahagyva anyai nagyapám visszament Szlovákiába, ahol újra megnősült. Amikor anyám 19 éves lett, nagyapám meghívta őt magához; akkor ismerkedett meg a nagyon jóképű apámmal, össze is házasodtak. Anyám tehát Szlovákiában maradt, de nem veszítette el amerikai állampolgárságát, és utána én is megkaptam azt. Apám azt javasolta, jöjjünk ki Amerikába a két nagybátyámhoz, akik akkor már Clevelandban éltek, és ha sikerül a malomcsere, akkor visszamegyünk Magyarországra. Ha nem, akkor ő is kijön majd utánunk. Így egy évet Amerikában éltünk, itt jártunk iskolába az öt évvel fiatalabb húgommal, és amikor apám ‘48-ban megírta, hogy már újra magyar földön él, hajóra ültünk és hazamentünk. Velem egyidős unokatestvéremmel együtt kezdtem el járni a pápai református kollégiumba. Januárban volt egy jótékonysági tűzoltóbál. Nem akartam menni, senkit sem ismertem, de apám ragaszkodott hozzá. Nagynéném megvarrta az első báli ruhámat. Késve érkeztünk, de amint beléptünk a terembe, egy nagyon magas fiatalember azonnal felkért, sokáig táncoltunk.

Utána Laci visszament Sopronba, én pedig Pápára, de kaptam tőle egy nagyon szépen fogalmazott levelet. Három évvel volt idősebb, a szomszéd Vadosfán laktak, édesapja evangélikus esperes volt. A falunkban nem volt protestáns templom, mi is oda tartozunk, szüleink ismerték egymást. Amikor mindketten otthon voltunk, mindig megkérdezte a szüleimet, meglátogathat-e. Nagyapám kertjében kiépítettek nekünk egy kis strandot a Rába partján, odajöttek a fiatalok: nappal strandoltunk, este táncoltunk, zongoráztunk vagy együtt elmentünk a falusi búcsúba táncolni. Kedves emlékem az is, amikor az aratás alatt gyerekekre vigyáztam. Szemben lakott velünk Dőry báróné, az ő kertjét használták erre a célra. A diáklányoknak részt kellett venni ebben, én jelentkeztem legelőször. Nagyon élveztem, vittem nekik mesekönyveket. Egyik nap az ebédszünet végén a „főnökség” a kertben odahívott: köszönik szépen, de most már nem kell a segítség, mert rossz irányba vezetem a gyerekeket. A gyerekek nagyon szerettek, de az volt a gond velem, hogy imádkoztattam őket evés előtt. Nagyon sajnáltam, hogy abbamaradt, de ha utána átmentem a falun biciklivel és a gyerekek kint voltak, vadvirágot szedve jöttek utánam: „Györgyi, gyere vissza!

Mikor lett a nyári udvarlásokból házasság?

Sokáig más irányba vitt minket az élet, de valami mégis mindig összekötött bennünket: a kapcsolattartás, a sok közös érdeklődés és az a bizonyos kis szikra. Gyerekként, 14 évesen ismertem meg, de 21 éves felnőttként mondtam igent. Laci orvosnak készült, de nem vették fel „osztályidegen” édesapja miatt, így elment Tatára egy építkezéshez. Egy év után munkásként jelentkezett az építészmérnöki egyetemre, így sikerült bejutnia. Budapestre került. Én közben Győrbe, a Kazinczy Ferenc Leánygimnáziumba jártam. Nagyon szerettem az irodalmat, de végül reál irányban tanultam tovább, kémia-fizika szakon. Amikor Budapestre kerültem a Textilkutató Intézetbe, megint felvettük a kapcsolatot, és akkor már egyértelmű volt, hogy együtt maradunk. ‘55 áprilisában húsvétra kitűztük az eljegyzést, de megtudtuk, hogy édesapja rákbeteg, úgyhogy csak fölhúztuk a gyűrűket. Csodálatos útravaló lett volna, ha a vadosfai templomban esket össze bennünket, de sajnos nem így alakult. Egy év gyász után, ‘56 április 28-án esküdtünk meg. Esküvői igénket Ruth Könyvéből választottuk: „Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is.” (1:16-17) Apámék akkorra már mindent elvesztettek, Laci édesanyja özvegy volt, így csak a szűk család vett részt. De egyikünk sem vágyott nagy lagzira. Egy albérleti lakásban laktunk, egyik oldalon egy öreg nénin keresztül kellett a szobánkba jutni, a másik oldalon egy fürdőszobán keresztül, mégis boldogok voltunk. Sokat jártunk színházba, operába, nyáron a Balatonra. Laci együtt dolgozott legjobb barátjával, Szittya Bélával, akinek feleségével én is életre szóló barátságot kötöttem. Örököltek egy házat, általában náluk töltöttük a legtöbb időt. Laciék Amerikából is tartották a kapcsolatot, irodalmi értékű levelezéseiket nagy szeretettel őrzöm.

Hogyan történt az Amerikába menekülés?

‘56. október 23-án Laci visszament a Műegyetemre, majd elindult a diákokkal a Bem szoborhoz. Nekem otthon kellett maradni, mert a szenest vártam, csak azzal lehetett fűteni. Közben kitört a forradalom, és Laci már azzal a hírrel jött haza este, hogy az utcák tele voltak halottakkal. Borzasztó volt. A forradalom szervezésében vagy a fegyveres harcokban nem vettünk részt, de a jelentősebb eseményekre kimentünk, ránk is lőttek. Az azt követő heteket Győrben és Vadosfán töltöttünk, de Laci időnként felment Budapestre az irodájába, ahol figyelmeztették: ha nem megy el, nagy bajba fog kerülni. Megbeszéltük a családdal is a menekülést. Laci édesanyja nem tudott jönni, másik két egyetemista fia miatt. Anyám kijött volna, de azt kértük, inkább mind a ketten maradjanak otthon. Nekünk semmilyen tervünk vagy célunk nem volt Amerikában, csak elmenekültünk azzal a gondolattal: amint lehet, visszamegyünk; hittük, hogy biztosan rendeződni fog minden néhány éven belül. December elsején elindultunk. Egy ismerősünk éjjel motorbiciklivel egyesével elvitt minket egy földműveshez, akinek a földje már Ausztriában végződött. A bácsi vezetett át a határon, egy hosszú bottal ellenőrizve a lerakott aknákat. Az oroszok akkor már rakétáztak is, de szerencsére előbb jött a hang, utána a fény, volt időnk hasra feküdni. Egyszercsak szólt: most már itt vagyunk Ausztriában. Ott álltunk a hideg éjszakában, otthontalanul, bizonytalanságban, a szabadságharc leverésének tudatával. Az osztrák vöröskeresztesek már vártak és egy iskolaépületekbe vittek, ahol nagyon sokan aludtak egy-egy teremben, gumimatracokon. Laci egyik kollégája már ott élt Ausztriában, volt egy kis szobája, amit átadott nekünk. Segített felvenni a kapcsolatot a konzulátussal is, hogy megszerezzük az kivándorlási engedélyt. Szűk hónap alatt sikerült, a Lutheránus Világszövetség lett a szponzorunk. Tudom, másoknak sokkal tovább tartott a várakozás, de nekem ez is nagyon hosszú volt… 

az első tekercs Amerikában… – 1957 koratavasz

Az amerikai állampolgárság miatt tartott csak ennyi ideig?

Nem, az útlevelem nem volt kéznél, nem is gondoltam rá az utolsó pillanatokban, hogy kihozzam. Olyan volt, mintha nem is lett volna. A karácsony estét Ausztriában töltöttük. Aranyosak voltak az osztrák nénik: amikor bementünk egy fűszerüzletbe két szelet húsért, kifizették nekünk. Mégis nagyon nehéz volt a szenteste, hiszen az utcán bolyongva láttuk a sok szépen díszített ablakot, de nekünk nem volt semmink és senkink, csak a Bibliánk, amit a menekülteknek ünnepi istentiszteletet tartó Szépfalusi István evangélikus lelkésztől kaptunk. Kányádi Isten háta mögött című csodás karácsonyi verse jutott eszembe. Mégis, az volt a legigazabb karácsonyunk. Akkor éreztük át a legjobban, tulajdonképpen mit is jelent. Sosem felejtem el, ahogy ülünk a szalmaágyon a kiürült orosz kaszárnyában, indulásra várva, és olvassuk a Bibliát. Semmi csillogás, ajándék, csak a békesség, a jóakarat és a szeretet üzenete, és a Megváltó születésének öröme. Azt kell ünnepelnünk, hogy velünk lesz, megsegít bennünket, megerősítést ad, hogy nem vagyunk egyedül. És azóta is érezzük, hogy kísér utunkon. Ezt próbáljuk átadni gyermekeinknek is.

Hogyan kezdődött életük Amerikában?

Két hétig voltunk a Camp Kilmer táborban New Yorkban, utána kaptunk vonatjegyet Clevelandbe. Egy ruhában és egy kabátban érkeztünk, egy kis kartondobozban tartottam összes vagyonunkat: a ruhákat meg a Bibliánkat, ami a legdrágább volt nekünk. Szombaton érkeztünk, várt a család, anyám testvérei, akik másnap, vasárnap elvittek az evangélikus templomba, ahol kiállítottak minket is az oltár elé: el kellett mondani, kinek mi a foglalkozása, mihez ért. Egy építész rögtön odajött Lacihoz, hétfőn már el is vitte a vállalkozásához, kedden már volt állása. Rajzolónak vették fel, mert először meg kellett tanulnia az eltérő mértékegységeket, és a nyelvet is. Én jobban tudtam angolul, anyám tanítgatott, így két hónap múlva már egy kutatóintézetben dolgoztam, közben Lacit kellett kísérnem autóbusszal a munkahelyére. Nagy szerencsénk volt, nem gondoltuk volna, hogy a szakmánkban fogunk elhelyezkedni; azt hittük, takarítani fogunk. A templom szerzett nekünk lakást, bérelt nekünk egy padláslakást egy néninél. Vettünk egy kinyitható heverőt, éjszaka azon aludtunk, nappal összecsuktuk, egy asztalt négy székkel, és néhány edényt. A rokonok kölcsönadtak egy porszívót. A kádban mostam. Hőség volt, de a néni nem engedte meg, hogy kinyissuk nyáron az ablakot, „nehogy a tornádó elvigye a házat”, úgyhogy minden vasárnap autóbusszal elmentünk a legközelebbi moziba, akármit is játszottak, mert ott hűvös volt.

Közben nagyon sok barátjuk lett…

Igen, akik kijöttek, hasonlóan szegények voltak, mint mi, úgyhogy összefogtunk. A második világháború után kijött ún. DP-sek is nagyon felkaroltak bennünket. ‘58-ban született Anita, ki tudtuk cserélni a padláslakást egy jobb bérlakásra. Miután öt évvel később megszületett Barbara, vettünk egy házat Brecksville-ben. Az itteni kutatóintézetben dolgoztam és Laci szerint az anyának kell közel dolgozni a gyerekeihez. Anyám többször is ki tudott jönni látogatóba, és sokáig maradt. Nehéz volt apámat otthon hagynia, de párszor megtette, sőt, egyszer apámat is kihozattuk. A menekülés után ‘68-ban jutottunk először haza. Csodálatos érzés volt magyar földre lépni, utána gyakran mentünk, annak ellenére, hogy figyeltek bennünket; de erős honvágyunk volt, hiányzott a család, és a levelezés akkoriban olyan lassan ment…Bár terv és cél nélkül érkeztünk Clevelandba, a hazaköltözés a rendszerváltásig nem jöhetett szóba, utána már késő volt: Lacinak önálló irodája volt, gyerekeink itt nőttek fel, már nem tudtuk volna elölről kezdeni. Laci úgy érezte: többet tud Magyarországért tenni innen, mintha hazaköltözne. ‘90-ben Antall József lett a miniszterelnök, ‘91-ben kijött ide Amerikába, Clevelandben négyszáz ember várta, Laci mutatta be és köszöntötte őt. ‘93. március 18-án kinevezték tiszteletbeli clevelandi konzulnak; övé volt az első ilyen tisztség Amerikában, amelyet haláláig, közel 30 évig viselt.

A Bőjtös család Orbán Viktor társaságában

Mi mindennek volt ez köszönhető? Hogyan lett a házuk időközben magyar szellemi központ?

Legelőször, 1971 novemberében egy erdélyi csapat jött: Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád és több színész. Püski Sándor, akinek volt egy kis könyvesboltja New Yorkban, küldte őket hozzánk busszal, és mi felkaroltuk őket. Laci és Gyékényesi Gyurka költő fogadták őket. Utána Laci is sok ilyen utat szervezett nekik és másoknak is. Vendégkönyvünk a ‘70-es évek elejétől ‘90-ig 82 bejegyzést tartalmaz. Ezek az alkalmak erős honvágyunkon is segítettek, mi is nagyon feltöltődtünk tőlük és barátság lett szinte minden ilyen kapcsolatból. Az erdélyiek után jött Csoóri Sándor, Czine Mihály, Görömbei András, Pomogáts Béla, Für Lajos, Csurka István, de sok felvidéki is megfordult nálunk, például Püspöki Nagy Péter, Duray Miklós, Dobos László. Utóbbival nagyon közeli barátságba kerültünk. Évente találkoztunk, szeretettel őrzöm csodálatos leveleit. De nem mindenki nézte őket jó szemmel; sokan azt hitték: akik otthonról jönnek, mind kommunisták. Szegényeket otthon is megbüntették ezekért az utakért. Volt, amikor a templom kölcsönadott egy termet, de nagyon gyakran nálunk zajlottak ezek az események, miután ezt a nagy házat megvettük, ahol már sok ember elfért. Nem hivalkodó, árad belőle a melegség és a természetesség: a sok ablak behozza a természetet. Közös életünk során fontos kérdésekben általában Laci döntött, de ehhez én ragaszkodtam. Amikor élete végén kerekesszékbe kényszerült, ő is hálás lett érte, mert itthon ápolhattuk és könnyen ki tudott menni az udvarra. Azt mondta: ez a mi paradicsomunk.

Férje gondnoka lett a Magyar Baráti Közösségnek. Hogyan váltak a diaszpóra szellemi motorjává?

Az Itt-Ott értelmiségi találkozókat szervező Magyar Baráti Közösség (MBK) úgy indult, hogy a ‘60-as évek vége felé sok fiatal értelmiségi magyarral találkoztunk, akiket ugyanaz foglalkoztatott: a menekült állapot bizonytalansága. A különböző emigrációs ifjúsági megmozdulásokon nem látták az amerikai magyar lét hosszú távú perspektíváját, ezért elindult egy másként gondolkozás. „Amíg az emigrációs mentalitás csak két utat hagy nyitva, a hazatérést vagy beolvadást, addig a szétszórtsági lelkület a külföldi megmaradást tette lehetségessé. A szétszórtsági mentalitás a magyarság értelmét a népi-nemzeti értékekben találja meg, és ezeket az egész világtérségben szorgalmazza. Nem szigetelődik el sem a világtól, sem a jelen Magyarországtól, hanem szem előtt tartja a fejleményeket mindkettőben; épít és fenntart kapcsolatokat mindenfele. Nem ragaszkodik görcsösen a múlthoz, hanem állandó útkeresésben vesz részt népe fejlődése érdekében. A szétszórtsági mentalitás kell, hogy leváltsa a meddő és merev emigrációs lelkületet” – hirdették akkoriban. A „határtalan haza” gondolata fogalmazódott meg tehát:  „Ahol egy magyar van, ott van Magyarország, bárhol is legyen az. Nem vagyunk határok közé szorítva. A mi magyarságunk egy világszerte küldött nemzeti hitközösség, amit ott szolgál minden egyes magyar, ahol épp tartózkodik”. A szorosabb kapcsolattartás céljából évi egyhetes közösségi együttlét kezdődött ‘73-ban Laci szervezésében, ami három év után a Reménység tavához (Ohio állam) költözött. A magyar szellemi élet több száz képviselője megfordult ott, és utána nálunk. Eleinte háromszázan is részt vettek. Viszont rendszerváltozás után az is megváltozott, a kapcsolattartás könnyebb lett, az érdeklődés megcsappant…

Itt-Ott találkozó 2014

Házuk viszont a rendszerváltás után is sűrűn látogatott szellemi központ maradt.

A ‘90-es évek elejétől vendégül láttuk az Egyesült Államok USIA és USAID programjai által támogatott magyarországi és határon túli magyar szakmai és politikai szervezeteket és egyéneket: polgármestereket, egyetemi küldötteket, gazdasági vezetőket, továbbá többek között Entz Gézát, Granasztóy Györgyöt, Romániából Frunda Györgyöt, Tokay Györgyöt, Jugoszláviából Kasza Józsefet, Józsa Lászlót, Szlovákiából Gyurcsik Ivánt. A vendéglátások elismeréseként a Cleveland Council on World Affair szervezet ünnepélyes oklevél elismerésben részesített mindkettőnket. ‘99. májusában a NATO-ba került Magyarország, amelynek előzményeként, ‘93 augusztusában az amerikai hadügyminisztérium a clevelandi Nemzeti Gárdát kérte fel a magyar hadsereg NATO-előkészítése koordinálására, mi pedig háromszor fogadtuk a magyar és amerikai törzsi tiszti delegációt, amiért Ohio állam az „Ohio Distinguished Service Award”-al tüntetett ki minket. 2000 márciusában Pokorni Zoltán oktatásügyi miniszter és küldöttsége járt itt, nálunk is. 2002. szeptember 18-án Lacit Mádl Ferenc köztársasági elnök, a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki a magyarság érdekében végzett tevékenységéért. 2003. május 26-án Pro Auxilio Civium Hungarorum emlékérem kitüntetésben részesült a magyar külügyminisztertől. 2004. október 23-án a szónokként Clevelandbe látogató Orbán Viktor is nálunk vacsorázott. Az utat New Yorkból szervezték, és 35 főnél már kértem, többet ne küldjetek, nincs hová leültetnem őket. A magyar miniszterelnökkel ‘98 szeptemberében is találkoztunk Washingtonban. Laci az MBK gondnoksága mellett a Clevelandi Magyar Klub háromszoros elnöke, az Amerikai Magyar Szövetség igazgatói tanácsának elnöke és az Amerikai Magyar Koalíció kuratóriumi tagja is volt.

Bőjtös László és Györgyi

Kétszer is kaptak közös elismerést, de férje minden kitüntetése mögött ott állt Ön is. Meséljen most arról a vállalkozásról is, aminek Ön volt sokáig a vezetője és a férje támogatta a háttérből.

Laci két templomot is épített Chicagóban, és egyszer elvitt engem is oda. Pont a házassági évfordulónk volt, ezért elkísért egy ékszerüzletbe, hogy vegyen nekem egy szép gyűrűt az egyedi, csodás ékszerekből. Kinyomoztuk az ékszerész címét, akivel összebarátkoztunk. Laci javaslatára vettünk pár ékszert, később nyitottunk egy kis üzletet egy új bevásárlóközpontban. Ez 40 éve történt, ma már van saját épületünk, stúdiónk, staranyművesünk, nemzetközi tervezőkkel dolgozunk. Eleinte nagyon nehéz volt; ha tudtam volna, nem vágtam volna bele. Reggel 10-től este 9-ig nyitva kellett lenni, és sok kockázattal járt. Szerencsére nem kerültem nagyobb bajba egyszer sem. Barbara még diákként kapcsolódott be. Laci azt akarta, hogy folytassa az építészetet, de miután lányunk egy nyarat gyakornokként nála töltött, nemet mondott. Az egyetemen üzletet és programozást, férje pénzügyet tanult, ez nagyon jó kombináció, jól tudják hasznosítani. Nagyon sokáig együtt dolgoztunk remekül, aztán átvette az üzletet.

Nemcsak háziasszonyként, hanem szellemi társként is férje mellett/mögött állt mindvégig. Ez nem mindig volt könnyű, jól sejtem? És most nem elsősorban férje utolsó, beteges éveire gondolok.

Amikor kijöttünk Amerikába, Laci mindkét veséjét megtámadta a betegség, nem lehetett gyógyítani. Én rengeteget imádkoztam a Jóistenhez: ne engedje elmenni, hiszen most kezdtük el életünket az Újvilágban. A baj teljesen megszűnt, megnyugodott a veséje, normális életet élhetett, amíg el nem végezte a dolgát. Ez egy csoda volt, hiszen az orvos egyáltalán nem biztatott bennünket, mégis majdnem 90 éves koráig élt.

Itt-Ott találkozó 1979

Mindent, amit a magyarságért tett, különösen a találkozásokat, én is nagyon átéltem és szerettem, ahogy sütni-főzni is. Barátai az én barátaim is voltak. Tudtam: ha csak az építészettel foglalkozna, anyagilag jobban állnánk, de egyetértettem azzal, hogy ez óriási kincs, ami többet ér nekünk a vagyonnál. Voltak olyan dolgai is, amivel nem értettem egyet, mégis támogattam. Például szeretett vadászni, és a mi négyholdas területünkön rengeteg őz élt. Nagyon sajnáltam őket; csak azért bocsátottam meg neki, mert tudtam: jótékonysági célra megy. Ezeket a vacsorákat Laciék öten szervezték, mindenki mást készített, én főztem a húsgombóc levest. Az öt férfi öltönyben, fehér kesztyűben tálalt fel a nagyon gazdag amerikaiak számára, mi asszonyok mosogattunk. Tíz vendégnek háromezer dollárba került a komplett vacsora, de ilyenkor három újabb vacsorát is megrendeltek. Az már komoly pénznek számított, azon vettünk például parabola antennákat Erdélybe, Magyarországra iskoláknak számítógépeket, kórházaknak gyógyszereket és eszközöket. Ezért nem tiltakoztam, amikor Laci illegálisan őzet lőtt, sőt segítettem neki a garázsban utána feldolgozni. Amikor a Magyar Klub elnöke volt, szeretett volna mindenen spórolni: kiküldött a rétre vadvirágot szedni, hogy azzal díszítsük az asztalokat, pedig illegális volt az is. Vagy kijelentette: süss gyorsan öt tortát, és én megtettem. Nagyon erős karizmájú ember volt és szerencséje volt azzal, hogy én szót fogadtam. Amikor láttam az értelmét, megcsináltam, amit kért. Összekötött minden, amit átéltünk. Azért is olyan nehéz nélküle… Most azért imádkozom, hogy addig éljek, amíg a hagyatékát feldolgozzuk. Örök hálával tartozom lányaimnak és unokáimnak, mert végtelen szeretettel és állandó gondoskodással vesznek körül: napi kapcsolatban vagyunk és minden vasárnap együtt vacsorázik az egész család.

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a reformatus.hu-n

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.