A XX. század gondoskodott arról, hogy két kultúrában legyek otthonos – Papp Faber Erika

Antal-Ferencz Ildikó írása. Először rövídített formában megjelent a Magyarság hetilap 2023. október 28-i számában, 10. oldalon.

Papp Faber Erika hat éves volt, amikor családjával Budapestről az oroszok elől Németországba menekült, ahonnan öt év múlva tudtak Amerikába emigrálni. „Politikailag idióta ötlet volt; de túléltük és én itt vagyok, hogy elmeséljem a történetünket” – állítja. Amerikai életének mérföldkövei: 17 évnyi házasság, egy angol nyelvű missziológiai folyóirat 14 évnyi és egy online magyar kulturális újság 12 évnyi szerkesztése, egy kétnyelvű verses antológia és több vallásos témájú kiadvány. A wallingfordi Magyar Klubban, a Magyar Napon beszélgettünk.

Mesélj röviden a szüleidről.

Reklám

Édesapám, Papp A. Remig Budapesten született, Dr. Papp Antal és Négler Hermin első gyermekeként. Magyar-örmény nagyapám Kolozsvárott volt pénzügyi igazgató az I. világháború végéig, édesapám a kolozsvári piaristáknál végzett. Édesanyám, Papp Vajk Viola Vajdahunyadon született, Vajk József és malomvízi Malom Piroska legkisebb, hatodik gyermekeként. Anyai nagyapám felvidéki, nagyanyám volt az egyetlen a családban, aki tisztán magyar származású volt. Mindkét családnak el kellett hagynia Erdélyt 1919-ben, szüleim Budapesten találkoztak.

Édesapám ’27-ben végzett mérnökként, de akkoriban Dunát lehetett rekeszteni mérnökökkel. Apám első munkáltatója végül a berlini Siemens Bauunion lett, ma is létező építkezési vállalat. Ott dolgozott, amíg kitört a válság, közben feleségül vette édesanyámat, a nálam kilenc évvel idősebb Remy bátyám is ott született. Utána apám Franciaországban dolgozott kilenc hónapot, majd a ’30-as évek elején visszamentek Budapestre, ahol magas beosztásban dolgozott egy kotró vállalatnál, és közben tanácsadói munkát is végzet. Ő tervezte az Északi kikötőt és a Margit hídra vezető rámpát, amit azóta kicseréltek. Könyvet is írt, Belvízi hajózás címmel. Megtervezte saját zebegényi nyaralóházunkat is, amiben két csodás nyarat töltöttünk. ’44-ben, amikor a front egyre közeledett, a szüleim – az I. világháborús tapasztalataik alapján – a Nyugatra menekülés mellett döntöttek. Úgy gondolták, legalább Berlinben ismernek valakit… Politikailag idióta ötlet volt, majdnem belehaltunk, de itt vagyok, hogy elmeséljem történetüket.

Mindezt meg is írtad egy angol nyelvű kötetben (With God’s Little Finger Over Us címmel), amelyből kiderül: úgy gondolod, hétéves gyermeki imád megmentette az életeteket.

Gyermekkori emlékeim alapján részletesem leírtam, végül miért nem maradtunk Berlinben, ahol szüleim sokáig várták, hogy mikor veszik át az amerikaiak a várost. Elmeséltem, hogyan éltük túl többszöri csoda folytán Halberstadt város legerősebb bombatámadását, amelyben a helység 80%-a és 2500 fő veszett oda, 25 ezren váltak földönfutóvá. Meggyőződésem, hogy túlélésünk az imáimnak is köszönhető, ahogy édesanyám későbbi felépülése is súlyos tüdőgyulladásából. Írtam arról is, hogy Blankenburgban döbbentek rá szüleim: amitől addig menekültünk több mint ezer kilométerre otthonunktól, ismét a nyakunkban van, ezért pánikszerűen mentünk tovább Hannoverbe, ahol eleinte egy „menekülttáborban” laktunk: olyan nyári vityillókban a város széli kertekben, ahova a németek behúzódhattak eső elől, krumplikapáláskor. Apám azt vallotta: „aki engem etet, az diszponál fölöttem”, így amint tudott, kihozott minket onnan. Nagyon értelmes elhatározás volt, mert a tábor az angol zónában volt, és az angolok jó pár menekülttábort felpakoltak, és visszaküldtek a vasfüggöny mögé. Édesapám az angoloknak kezdett dolgozni, először Mindenben, ahonnan az iroda Essenbe továbbköltözött, de az olyan messze volt tőlünk, hogy hétvégeken sem tudott hazajönni, ezért végül mi is odaköltöztünk. ’49 júniusáig laktunk ott, egyetlen szobában, amíg Amerikába indulhattunk.

Milyen volt mindezt kisiskolásként megélni?

Hát, rövid gyerekkorom volt. Szüleim beírattak a Margitosokhoz, de a háború miatt az iskolaév csak ’44 október közepén kezdődött, viszont addigra már potyogtak a bombák – sokszor azelőtt, hogy megszólalt volna a sziréna –, ezért szüleim nem mertek iskolába adni. Pedig már ABC-s könyvem is volt, amit két nap alatt végigolvastam. Németországban is csak ’46 januárjában kezdődött az iskola. Édesapám arra hivatkozva, hogy már majdnem nyolc vagyok, másodikba kért, pedig egy szót sem tudtam németül. De nem is volt fontos, mert csak heti egy-két nap mentünk be egy-egy órára, mert nem tudták fűteni az iskolát, és kabátban lemásoltuk az egyszer egyet. A tanítóbácsi adott két hetet, hogy felzárkózzam. Januártól márciusig jártam, akkor tüdőgyulladást kaptam, és bekerültem egy gyerekkórházba, ahol elkaptam a kanyarót, aztán meg egy gyomorvírust is. Közben édesanyám szintén beteg lett, egy másik kórházba került; apám szaladt az egyik kórházból a másikba, és aztán haza a bátyámat ellátni, aki elkapta tőlem a kanyarót. Azt is túléltük. Abban az időben a német iskolaév húsvétkor végződött, és húsvét után máris kezdődött a következő iskolaév, így én húsvét után rögtön már a harmadik elemiben találtam magam, anélkül hogy valaha is jártam volna elsőbe, és másodikba is csak pár hetet.

Kik lettek az amerikai kivándorláshoz szükséges ún. szponzoraitok?

Anyám bátyja, dr. Vajk Raul még a ’20-as évek végén kapott egy kutatói ösztöndíjat Houstonba, Texas államba, egy nagy olajcéghez, amiből később a Standard Oil lett. Amikor lejárt az ösztöndíja,  visszament Magyarországra, de levélben megkérte egy amerikai hölgy kezét, aki utánament Budapestre, ott volt az esküvő, és született három gyerekük. Amikor bejöttek az oroszok, a nagynénim és a gyerekek amerikai útlevéllel visszajöhettek Amerikába, de nagybátyámat nem akarták elengedni, mert egy kirakatpert terveztek a magyar Standard Oil cég ellen. Viszont az orosz parancsnok kedvese egy elektromos jégszekrényre vágyott, és mivel nagynéném még a  ’30-as években rendelt egy ilyet Amerikából, az lett az ára annak, hogy a férje ’46-ban, kilenc hónap várakozás után csatlakozhatott családjához. Utána elkezdtek küldeni nekünk Németországba mindenféle életmentő csomagokat. A használt ruha is jól jött, de főleg a babkávé. Édesanyám megpörkölte, újságpapírból kis csomagokat készítettünk, a villamos végállomásáig mentünk vele, és ahol a kertben láttunk csirkét, tyúkot, bekopogtunk a kávéval. Legtöbbször tojást kaptunk érte, húst csak elvétve, időnként pedig az arcunkba csapták az ajtót.

Amikor Essenbe kerültünk, a helyzet még rosszabb lett. Ott bányászok éltek, s mivel kellett a szén, hogy minden működjön, ők mindent kaphattak, ami normális halandónak elérhetetlen volt, tehát a babkávéval nem tudtunk semmit kezdeni. Mi voltunk Isten szegényei. Amikor ’49-ben nagybátyámék vállalták a szponzorálást, el kellett mennünk mindenféle orvosi vizsgálatra és konzuli kihallgatásra, hogy kiderüljön, nem voltunk-e nácik vagy kommunisták. A kérdésre édesapám azt válaszolta: ha én kommunista lettem volna, már rég otthon lennék államtitkár. A berlini blokádnak köszönhetően (amire a nyugati szövetségesek kidolgoztak egy olyan tervet, hogy minden harminc másodpercben landolt egy gép Berlinben, hogy ellássák a 2 millió berlinit étellel és szénnel, és nem akarták, hogy a gépek üresen jöjjenek vissza), repülőgéppel utaztunk. ’49. július 11-én érkeztünk Idlewildra (a későbbi  JFK reptérre). Észak-Németországban még a nyár is hűvös, ezért rajtam például téli kosztüm volt, és amikor megérkeztünk, azt hittem, meghalok a hőségtől. A levegő olyan párás volt, hogy csak hápogtam, és ez így is maradt egész nyáron. Arra is emlékszem, hogy mennyire le voltunk döbbenve, hogy itt minden ház fából van.

A szüleid találtak munkát? És te hogyan illeszkedtél be?
A nagybátyámnak garantálni kellett a mezőgazdasági munkát, másként be sem engedtek volna minket. Apám és bátyám elmentek egy tejeldébe, de ott a tulajdonos azt mondta nekik, hogy akkora szárazság volt, hogy saját embereit is el kellett engedje, őket sem veheti föl. Végül a Princetoni Egyetemen kaptak takarító állást. Édesapám azt se tudta, mit kell csinálni egy moppal, de három hónapig takarított, mert el kellett tartania a családot. Utána kapott egy rajzolói állást New Yorkban, ahova bejárt másfél évig, aztán ’51-ben mindannyian beköltöztünk a városba.

Queensben laktunk, ahol végre négy évet ugyanabban az iskolába járhattam és jól végeztem.

Iskola után arabul akartam tanulni, de apám nem engedte, így megegyeztünk abban, hogy a külügyi szakra fogok járni a Georgetown Egyetemen, egy eredetileg katolikus (jezsuita) egyetemen. Képzeld, pár éve a végzős gyűrűt visszaküldtem nekik. Ugyanis már nemhogy nem szabad a vallásról beszélni, de amikor egy magas rangú politikus meglátogatta őket, a vallási szimbólumokat zászlókkal takarták el, nehogy megsértsenek vele  valakit. Tehát az egyetem gyakorlatilag megtagadta saját céljait. A külügyi szak érdekelt, bár a közgazdász vizsgára tanulva már visszaszámoltam a napokat. A szakmában dolgoztam évekig; először egy New York-i kis bankban írtam riportokat a külföldre készülő bankvezetőink számára; ez tulajdonképpen érdekes feladat volt, viszont három év után már nagyon unalmassá vált harmadszorra is ugyanarról az országról írni. Utána egy tűzvédelmi egyesülethez kerültem, propagandaszöveget írni és terjeszteni, ott négy évet húztam le. Remek főnököm, sőt, még titkárnőm is volt.

Ezután kezdtél el újságírással foglalkozni?

Igen. Egy negyedévi katolikus folyóirat szerkesztéséhez kerestek valakit, aki németül és franciául is beszélt, egy nemzetközi katolikus missziókat támogató irodába. A Worldmission missziológiai folyóiratot az Amerikában fogalomnak számító Fulton Sheen püspök, az első teleevangelista alapította. Amikorra én odakerültem, ő már nem dolgozott ott, a szervezetet utóda vezette. 14 évig voltam a kiadvány szerkesztője, amíg a következő igazgató be nem szüntette, arra hivatkozva, hogy nem jövedelmező, pedig nem is azért volt alapítva, hogy pénzt hozzon be. Az egész világról futottak be hozzánk írások, amelyekből kellett kiválasztani azt, ami érdekes volt. Elsősorban francia és német anyagokat kaptunk, de fordítottam spanyolból is, olaszból és portugálból is; ezeket a nyelveket esti iskolában tanultam. Nem mondom, hogy ezeken a nyelveken beszélni is tudok, de a szöveget felismerem, megértem (és azért létezik szótár is!). És néha magyarokra is bukkantam, a leglehetetlenebb helyeken; például láttam egy cikket egy bizonyos Laszlo LaDany tiszteletestől Hongkongból, aki kínai dialektusokból fordított angolra. Amikor írtam neki, kiderült: van egy unokahúga Angliában, akit épp nagybátyámék támogattak!

A missziológiai lap a te személyes hitedet is befolyásolta?
Katolikus vagyok. Nem mindig példás katolikus, de Istennek soha nem fordítottam hátat. Az állás sokat jelentett nekem, a hitemet is erősítette. Eljutottam például Mindszenty bíboros közelébe, a hatására kezdtem el járni a New York-i Szent István templomba, ahol megismertem a férjemet.

Mindszenty bíboros először ’73-ban jött az USA-ba látogatóba, felszentelni az újjáépített Szent László templomot New Brunswickban. Egy ismerősöm javaslatára jelentkeztem tudósítónak, és egy hírügynökség felvett, mert beszéltem magyarul. Ott voltam, amikor megérkezett a reptérre, és a templomból is tudósítottam. Sajnos a nevemet gyakran lehagyták az anyagaimról. A következő évben, amikor a bíboros ismét ideutazott, újra jelentkeztem tudósítani, és minden helyszínen, ahol New York környékén megfordult, jelen voltam. Mindig arról beszélt, támogassuk a magyar templomokat – ez nagyon megmaradt bennem. New Yorkban a Szent István volt az egyetlen magyar templom, de az Manhattanban volt, én viszont Queensben laktam, akkor már saját lakásban; az út másfél órát tartott, két hosszú földalatti utazással és egy nagyon hosszú sétával, miközben a helyi plébániám öt percre volt gyalog. A mi családunk soha nem lakott Yorkville-ben, azaz a „magyar negyedben”, és a távolság miatt a magyar közösségbe sem tudtunk teljesen bekapcsolódni. Kocsink nem volt, apám utálta az autókat; csak a magyar rendezvényekre jártunk be. De a Mindszenty-látogatások kapcsán arra jutottam: igaza van a bíborosnak, az embernek meg kell hoznia ennyi kis áldozatot. Ismertem embereket is, akik odajártak. Amikor először odamentem, a mise utáni beszélgetésen megjegyezték: örülnek, hogy látnak, miért nem járok gyakrabban. Egy jóember felajánlotta, hogy vasárnaponként felvesz autóval. Telefonszámot is adott, betartotta szavát, útközben jókat beszélgettünk. Ez volt ’74. júliusában, és a következő év májusában összeházasodtunk. Én már 37 éves voltam akkor, Faber Oszkár 22 évvel volt idősebb nálam, de sok mindenben közös volt az érdeklődésünk. Mészáros Tibor, Mindszenty bíboros titkára, akivel készítettem korábban interjút, küldött egy bíborosi áldást az esküvőnkre. Valószínűleg Mindszenty utolsó aláírása volt, mert másnap meghalt.

Mesélj a férjedről és a házasságotokról.

Oszkár Budapesten a Magyar Atlétikai Clubban (MAC) atletizált,  sikeres távolugró és

rövidtávfutó volt (Fábri név alatt), és ha nem szenved balesetet, a ’36-os olimpiai delegáció tagja lett volna; sőt, valószínűleg nyert is volna, mert akkor egy olyan rekordot állított föl a távolugrásban, amit 14 éven át senki nem tudott megdönteni. Jogi doktorátust szerzett, a közlekedési minisztériumban dolgozott, ő volt az, aki kiosztotta, ki mennyi benzint kap a háború alatt, és ő nem a gazdagokat, hanem a sofőröket részesítette előnyben,  amiért konfliktusai voltak. Nagyon jólelkű ember volt.  New Yorkban a PanAm légitársaságnak dolgozott 30 évig, onnan ment nyugdíjba. Nagyon aktívan részt vett a Szent István templom közösség életében, például ő készítette el az első bulletint, a heti nyomtatott híradót, és az azóta megszűnt Szent Imre fiatalsági Klub egyik alapítója volt. Sok tevékenységébe engem is bevont.

Gyermekünk nem született, de nemcsak a korkülönbség, hanem Oszkár betegsége miatt sem. Nem tudom, az pontosan mikor kezdődött, csak azt éreztem, lassan szétesik a házasságunk: állandóan azon vitatkoztunk, ki mit mondott. Sokszor jött haza későn és mérgesen a munkából, és csak utólag jöttem rá: valószínűleg eltévedt. De amikor már nem tudott befejezni egy-egy mondatot, elvittem egy olyan idegorvoshoz, akinek specialitása volt az Alzheimer-kór. Ő megerősítette, de én nem tudtam elfogadni, hogy nincs mit tenni ellene, ezért továbbcipeltem őt egyik orvostól a másikig, amíg rábukkantam egy magyar ideg- és természetgyógyászra, aki azt mondta: nem minden Alzheimer, ami annak látszik, és megígérte, hogy mindent ki fog zárni, amit tud. Például a harminc évnyi reptéri munka miatt a férjem szervezete tele volt petrokemikáliával, azt ki lehetett mosni belőle.  (Egyszer bementem meglátogatni az irodájába és megkérdeztem tőle: hogy bírod ki ezt a szagot? Miféle szagot? – kérdezett vissza.)

Utána az orvos parazitológushoz küldött, ahol kiderült, hogy parazitákkal is tele a szervezete, hiszen nagyon sok olyan helyen utazott, ahol ezeket összeszedhette. Azokat is ki lehetett választani. Aztán kiderült az is, hogy a nyolc legfontosabb aminosavból hat hiányzott, azt is föl lehetett építeni, kivéve azt az egyet, ami az agyfunkciót befolyásolja; azt valószínűleg nem tudták eléggé magasra emelni, mert több kisebb agyvérzése is volt. Végül a gluténérzékenységet is megállapították, rögtön át is állítottam gluténmentes étrendre, és már két nap múlva jobban volt, megnyugodott. Nyolc évvel sikerült meghosszabbítani az életét, de azért nagyon nehéz időszak volt. Anyagilag is, hiszen épp amikor ő nyugdíjba ment, az én munkám is megszűnt. Szerencsére volt egy kis örökségem, angliai nagybátyámék rám hagyták a házukat, ami elég volt ahhoz, hogy kiköltözzünk ide, Connecticut államba, közel a bátyámhoz, az egyetlen rokonomhoz. Az ő felesége multiplex szklerózisban szenvedett, így egymásnak nem sokat tudtunk segíteni, de legalább ünnepekkor találkoztunk. Oszkár ’92-ban halt meg, 17 év házasság után.

Akkor kezdtél el írni? És miért angolul?

Az emlékkönyvet akkor kezdtem leírni, mert akkor lett rá időm. A gyermekkori németországi emlékeimet apám naplórészletei és szüleim családi levelezései követik, amiket én fordítottam le, majd családi életünk amerikai összegzése következik, amit szintén én írtam. Azért angolul, mert az amerikaiak csak így tudják elolvasni és valamennyire megérteni azt a borzalmas háborús, és főleg a háború utáni időszakot, amit ők sosem éltek át. Én hídnak érzem magam. Már fiatalon érdekelt, hogyan ismertethetjük meg a magyar kultúrát másokkal. Amikor középiskolás voltam, még nem volt internet és nem jöttek hírek Magyarországról, ezért kitaláltam, hogy föl kelleme állítani egy kartotékrendszert, hogy a Magyarországról kiszivárogott híreknek legyen központi helye, ahonnan szét lehet küldeni. ’56 tavaszán Kilián Csaba ferences atya a New York-i magyar rádióban beszélt a nándorfehérvári ütközetről, aminek 500 éves évfordulója közeledett. Ezen annyira felbuzdultam, hogy az utolsó középiskolai dolgozatomat erről írtam. Ez volt a kezdet…

A vallásos könyveket pedig úgy kezdtem el, hogy New Yorkban egy magyar pap által összeállított naptárban láttam, hogy három-négy könnyező Mária is létezik. Elkezdtem utánanézni – még mindig nem volt internet –, és kiderült, jóval több is van, én akkor tízet találtam. Az amerikai ferences rendház Massachusettsben kiadta az erről szóló angol nyelvű könyvemet. Utána lefordítottam magyarra, abban már 12 könnyező Mária szerepel, mert még találtam kettőt. Magyarországon megláttam egy könyvet: „Ani, a régi örmény főváros és magyar vonatkozásai” címmel, és mivel negyedrészt örmény vagyok, megvettem. Akkor ismertem meg a Romanika Kiadót és a Szent Korona öröksége sorozatot, s gondoltam, az én könyvem is passzolna oda. Ki is adták 2008-ban. 2019-ben további fejleményekről és még két könnyező képről jelent meg egy kis füzet, Adalékok címmel. Utána jött az antológia 2012-ben; a Rózsafüzér könyv 2021-ben; majd a XX. századi vértanú püspökeinkről szóló füzet 2022-ben, ezt éppen most fordítom angolra. A kiadó csak az abszolút minimálisat javítja, mert az én magyarságom nem tökéletes.

Nekem első hallásra, látásra annak tűnik. Honnan jöhet ez a magyar nyelvtudás ilyen sokszínű családban és kalandos életúttal? És a versfordítás készsége? Az Ízelítő a magyar költészetből című kétnyelvű antológiával több díjat is nyertél: 2004-ben a clevelandi Árpád Akadémia aranyérmét, 2020-ban pedig Magyar Arany Érdemkeresztet, a fordításért és műfordításért. 

A párját ritkító magyar költészet alig ismert a magyar nyelvterületen kívül; ennek fő oka  anyanyelvünk nehézsége és hű fordítások ritkasága. Nem elég ugyanis két nyelvet: ismerni; a jó versfordításhoz az is kell, hogy a fordító otthonos legyen mind a két kultúrában, amelyek közt közvetíteni szándékozik, csak akkor lesz hű az eredetihez. Én ebben Kosztolányit követem, akinek fordítói elve volt a teljes hűség az eredeti műhöz. A XX. század gondoskodott arról, hogy két kultúrában legyek otthonos. És némi örökölt költői érzék is hozzásegített ahhoz, hogy ezt a kötetet össze tudtam állítani, amelyben a költők rövid életrajza is megtalálható angolul.

Mi otthon ugyanis mindig magyarul beszéltünk és annak ellenére, hogy magyar iskolába végül sosem jártam, magyar verseket is megtanultam, és írtam magyar és angol verseket is. Édesapám még egyetemista korában rendezett irodalmi előadás-sorozatot a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete keretében. Az elsők között volt, aki Budapesten ismertté tette Áprily Lajos verseit. Édesanyám számos verset tudott kívülről, és azokat otthon el is mondta nekünk. A nyomorúságos németországi időkben szüleim fejből állítottak össze egy „Picike magyar antológiát” saját maguk és a család örömére. Első versemet is ott írtam, házi feladatként, elküldték nagyapámnak Budapestre, aki visszaküldte a fordítást, akkor találkoztam a versfordítás ötletével. Évekkel később, Amerikában kezdtem el magyar verseket angolra fordítani, amihez az adta az ihletet, hogy egy eldugott kis New York-i könyvesboltban találtam egy francia fordításos antológiát, és arra gondoltam, hogy nekünk is vannak legalább olyan szép verseink, mint a franciáknak. Nagy bátorítást jelentett az is, amikor nagybátyám megkért, hogy egy életrajzi előadáshoz fordítsam le Eötvös Lóránd egyik versét.

És nemcsak verseket fordítottál, hanem sok éven át online magyar újságot is szerkesztettél…
Az úgy kezdődött, hogy volt régen Bridgeporton egy magyar rádióadás, ami 2007-ben váratlanul megszűnt. Balogh Jóska volt újságíró akkor azt mondta: nem lehet, hogy ne legyen magyar sajtó, úgyhogy elkezdett egy angol nyelvű nyomtatott havilapot, a Magyar News-t; először csak négy oldalas, később már tíz-tizenkét oldalas lett és 34 államba postázták. Ebbe én is írtam cikkeket, elég rendszeresen.  De amikor váratlanul meghalt Jóska egyetlen fia, ő azt mondta, már nem tudja tovább csinálni. És akkor, 2007-ben összefogtunk páran, és elkezdtük a Magyar News Online kulturális lapot. Bob Kranyik, a bridgeporti egyetem dékánja – aki harmadgenerációs magyarként is fontosnak tartotta a magyarságát – lett az első szerkesztő. Két év múlva nekem adta át. Nagyon jó csapatunk volt: Vállay-Szokolay Olga építészmérnök; Szabó Karolina számítógép rendszerszervező, aki a bridgeporti újságnak dolgozott; Wajda Éva; Paul Soós, aki szintén itt született már, akár csak ifj. Bálintitt Charlie; illetve Paolini Judit, aki nyolc éves korában, ’56-ban hagyta el Magyarországot, és már nagyon keveset beszélt magyarul, de a helyi magyar szerveződésekben nagyon aktív volt; Lengyel Zsuzsa a Magyar Studies of America vezetője, annak égisze alatt működtünk. Politikával nem foglalkoztunk, de minden mással igen, ami magyar: történelem, helységek turista szemmel, szokások, népdalok. Nagyon sokat tanultunk belőle mi is: ha felvetődött egy téma, mindig utánajártunk és tanulmányoztuk.

Nem akartam vállalni a szerkesztést, de végül másfél év múlva rám maradt. Nekem a családot is pótolta, hiszen minden hónapban összejöttünk és megünnepeltük a születésnapokat. Talán kétszer-háromszor gyűjtöttünk pénzt, mert fizetni kellett azért, hogy fel lehessen tenni anyagot az internetre és ott tárolni; egyébként mindenki önkéntes munkában vállalta. Mert azt nem is lehetett volna megfizetni. 2021 májusában fejeztük be, mert már nem bírtuk tovább. 2020. októberben nekem volt egy borzalmas műtétem, váratlan bélelzáródás miatt. Három hétig voltam rehabilitációban, de amikor kijöttem, két napra rá fel kellett tenni a következő számot.  Nagyon belefáradtam a hajszába, de a többiek is, hiszen ezalatt egyikünk sem fiatalodott. Az utolsó lapszám megjelenése után, a június 4-i ünnepségen, Pulitzer József halálának 110. évfordulója alkalmából a New York-i magyar konzulátus váratlanul kitüntetett minket. 

Senki nem akarta folytatni?

Nem volt „kinevelt” utánpótlásunk, de többen jelentkeztek, hogy folytatnák. Nem akartuk, mivel a minőséget nem tudtuk volna garantálni, és azt sem tudtuk, mire akarják használni. Ebben rengeteg munka van, szellemi termék, meggyőződés és érzék. Ma az egyetlen (nyomtatott) magyar újság Észak-Amerikában a Kanadai/Amerikai Magyarság; azt kell támogatni, hogy meg ne szűnjön.

Antal-Ferencz Ildikó

Először rövídített formában megjelent a Magyarság hetilap 2023. október 28-i számában.