Idegen népek állnak vállainkon,
saját hazánkban rabként tartanak.
S bennünk a vágy, már nem maradhat titkon,
hiába tankok, gyilkos vad hadak.
Bilincs a kézen, béklyó köt a földhöz,
de mindez gyenge, míg lelkünk szabad!
Hazug világ, ma tőlünk messze költözz!
Igaz magyar, hát mutasd meg magad!
Megannyi nép már átgázolt felettünk,
s uralt minket. Hát ebből már elég!
Tatár, Török, Habsburg csicskása lettünk,
Trianont, nácit is nyögött-e nép.
„Felszabadítók” rabolták hazánkat,
és vittek mindent, mi mozdítható.
Hagytak tengődni, mert ez volt a látszat,
de szívta vérünk, a tolvaj hódító.
És jött egy nap, október huszonhárom,
hitet hozott a hűvös őszi szél:
Szabaddá válunk, végre, minden áron,
a bátor szív egy szebb jövőt remél.
Igaz szívek a nemzetért dobognak,
s elárult lelkek mernek hinni már.
Barikádon lyukas zászlók lobognak,
szabadság nélkül, az életünk sivár!
Áldott a hős, ki kiáll a hazáért,
s minden áruló legyen átkozott!
Szeresd hazád, felelős vagy a máért,
amely reményt, s szabadságot hozott…
